Olajos körút 30
Ugyanaz a járat, ugyanaz a busz, de Laci helyett másik sofõr, mert tavalyi Lacink szabadságon van. Utas viszont egész sok akad, bizony, öten is utazunk így reggel, igaz, Bázakerettyéig csak ketten tartunk ki Kerek repkénnyel. Bázakerettyén már ismerjük a járást, felsétálunk a térképen csak Olajbányász Kultúrotthonként szereplõ objektumhoz a dombtetõre, elmerengünk az itt parkoló autók jelentõs létszámán. Úgy látszik, az ország sok erdejében bevezetett korlátozás megtette a hatását, ha máshová nem lehet menni, akkor még mindig itt van tartaléknak Zala. (Egyébként is, erre a hétvégére valahogy leült a dömping, nem rendezhetnek mindig százast. :)) Odabent a nevezéssel nem telik el annyira sok idõ, a rendezõ nénikkel való beszélgetéssel azonban annál több. Végül megkapjuk a spártaian egyszerû itinert, van rajta fénymásolt térkép, hely az igazolásoknak és kész. Az egyes ellenõrzõpontok távadatai nincsenek feltüntetve, ez a 30-as távon mondjuk nem üti annyira szíven az embert, a 40-esen már inkább. Elindulunk, sikerül rögtön az elején majdnem rosszfelé menni, mert a naptárban lévõ kiírás szerint Báza felé kellene elindulni és én teljesen abban a hitben éltem, hogy ez a valóságban is így lesz. Pedig nem, mert Bázára a 20-as táv megy, mi levágjuk a piros sáv bázai nagy kunkorát a Meretai-erdõ felé.
A borsfai országúton átkelve nemrég felújított szõlõhegyi aszfaltúton sétálunk, a sûrûn festett P+ jelek mellett ugyanolyan sûrû szalagozással találkozunk. Érdekes, nem emlékszem tavalyról szalagozásra, legalábbis ilyen nagy gyakorisággal kitett szalagokra semmiképp. Egyre melegebb van, az ég tiszta, kék, felhõnek semmi nyoma. Vagy megfõlünk napközben, vagy bejön egy vihar és akkor ronggyá ázunk. Tõlünk nyugatra is, keletre is tökéletes kilátás nyílik a környezõ dombokra, közöttük falvak háztetõi piroslanak, még az ég alja is kék, semmi pára nem ül rajta. Majd késõbb fog. Mögöttünk óriási adótorony, ez jelöli a cél helyét is, amikor Maróc felõl visszanézünk, eléggé elkeserítõ dolog tudomásul venni a távolságát. Olajátemelõ egykor használt csonkja rozsdásodik a hétvégi házikók között, láthatóan régen használták már. A túra neve egyébként találó, a zalai dombok között Papp Simon geológus talált elõször kõolajat, valamint ennek kísérõgázaként földgázt, innen épült ki az elsõ hazai kõolajvezeték a fõváros felé, a mai napig megvan még. Végig lejtõ szekérúton ballagunk a Meretai-erdõ mentén, réten, ritkás, ligetes úton. Mellettünk kiszáradt ültetvény, nem ismerem fel a növényi torzókat, inkább a nem sokkal elõttünk várakozó ellenõrzõpontra koncentrálunk. Megérkezünk, lepasszoljuk a három csomag töltött cukorkát, amelyet a rajtból küldtek a kissé feledékeny pontõrök után. Kicsit elbeszélgetünk, majd elsétálunk, a jelzés – immár a körút piros sávja – visszakanyarodik velünk Bázakerettye északi végére. Átkelünk a Csömödéri ÁEV kistolmácsi vonalának a sínpárján, velük párhuzamosan trappolunk, mielõtt visszatérnénk Kerettyére. A kisvasút egyike az utolsóknak, amelyeken elsõsorban a teherforgalom hoz bevételt és mintegy mellékesen turistákat is fuvaroznak. Csendes, néptelen, ám szépen karbantartott házak között visz az út, mielõtt egy meredek emelkedõn felkaptatnánk a Bagoly-erdõbe, ahol ismerõs dombhátra találunk, ismerõs 20 kV-os távvezetékkel. A tetõn egy kicsit elnosztalgiázunk, a DDK-n sétálunk, amíg a kék sáv el nem tér a falu felé. Mi maradunk a dombon, méhkaptár borzolja a kedélyünket, óvatosan, a kezünket magasra emelve sietünk tova a méztermelõk kiszuperált lakókocsija mellett. Nem sokkal arrébb olajkút ácsorog magányosan, nem tudni, mûködõképes-e még, vagy már kiiktatták a rendszerbõl. Olaj mindenesetre van körülötte rengeteg. Újra lejtõn haladunk, megérkezünk az Olajos emlékmûhöz, nevével ellentétben egy szép tiszta, faragott kõtömbrõl van szó, olaj nincs rajta egy csepp sem. Amíg Repkény felírja a kódot, én megnézem magamnak az egykori átemelõ szépen lefestett maradványait. Visszatérve összefutunk az Észak-Dunántúli Kupát is teljesítõ szötskével. Megjegyzi, jó kis Észak-dunántúli vidék ez itt, a szlovén határ környékén :), majd búcsút veszünk, az útról látjuk, õ is megnézi magának az emlékhelyet.
Hosszú országúti séta következik, eseménytelen, de legalább árnyékos, egészen Lispeszentadorján széléig, onnantól az árnyék elmarad, de az országút és az eseménytelenség követ tovább. Lispén, Erdõháton, majd Szentadorjánon is végigsétálunk, az általunk látott helyi lakosság csupán egy jégkrémes szájú kisgyerekre korlátozódik. A templomnál újratöltjük a vizespalackot, szükség lesz rá: már most, kora reggel is meleg van, ráadásul a túrán a vízvételi lehetõségek igen korlátozottak. A falu határában a Markó-völgyi forrásból is tölthetnénk, most csak megkóstolom a vizet. Megállapítom, hogy finom, majd Repkény után rohanok. Nyílt, alig erdõs utakat követünk, napsütötte emelkedõn a Maróc feletti szõlõhegyig. A megfõlés kezd valószínûbbé válni, pedig még egész korán van. Házak, „lakok” között ballagunk, majd elmaradnak az épületek, csak néhány romot találunk, már a tetõn is áttört a növényzet. Lassan, de biztosan megkerüljük a völgyben fekvõ falut, tavalyról ismerõs helyszínek mellett sétálunk el. Megtaláljuk, hol tévedtünk el, megtaláljuk, hol köszöntek ránk néhányan a Maróc-hegyi kereszt ellenõrzõpontnál. Felírjuk a kódot, majd Bell Sanyi és Vidova gora útmutatása alapján megtaláljuk a ponthoz tartozó keresztet is. Igazuk volt (miért ne lett volna), ha valaki hajlandó letérni a jelzett útról (amit mi nem tettünk meg tavaly), akkor nem egyszerû eltéveszteni, sikerül pótolnunk a tavalyi mulasztást. (A kóddal szemben kell letérni az ösvényrõl a lepusztult ház felé és rögtön balra kanyarodni.) Felújított kõkereszt, szépen kialakított pihenõhely, Olajos körút információk és Papp Simon emlékpapír, pontosabban nyomtatott életrajzi ismertetõ fogad. Ráadásul a kilátás sem gyenge, csakúgy mint végig a Maróc feletti dombokról. Tényleg látszik a Bázakerettye feletti adótorony, tényleg fenemód távolinak tûnik, köszönhetõen a párás idõjárásnak. Továbbmegyünk, egyre melegebb kezd lenni, próbálunk sietni, hogy minél hamarabb túljussunk a nyílt szakaszokon. A sáv trükkösen kanyarogva követi a dombok gerincének vonulatát, hol letér egy széles útról, hol visszatér egyre, közben füves csapásokat, egykor széles, ám mára benõtt utakat követünk. Nagy sokára elérjük a P+ elágazását, a hosszútávosok itt hagyják el az aszfaltutat abban az irányban, amerrõl mi érkezünk és amely aszfaltútra a vétyemi õsbükkös felõl érkeznek meg. Ezen az aszfalton lehet levágni egy nagyot, ha valaki elmegy a vörcsöki erdészházig (+2 km, oda-vissza), valamint észak felé a vétyemi õsbükkösig (+3 km, oda-vissza). Ezen egyáltalán nem fair módszerrel lecsap egy szép hosszú, napos, aszfaltos kanyart Tormafölde felé, mégis megvan az összes igazolása. Tormaföldérõl hiányzik egy pont, na. Éppen kielemezzük ezen tényállást Repkénnyel, amikor megjelenik egy kiránduló pár szembõl. Mivel visszaköszönni még visszaköszönnek, de a „Melyik távon vagytok?” kérdésre már nem válaszolnak, feltételezzük, hogy tényleg kirándulnak és nem a teljesítménytúrán vesznek részt. Talán.
Továbbkirándulunk mi is, a mûút szerencsésen árnyékos, mondhatni, hûvös. Nem is maradunk rajta sokáig, amikor a piros sáv megérkezik kelet felõl, mi eltérünk arra, újra szembemegyünk a hosszútávosokkal. Nem túl magas dombról kell leereszkednünk, jól látszik, mi vár ránk: napos, nyílt, széles szekérút. Még mielõtt rátérnénk, érkeznek néhányan szembõl: két hölgy, mögöttük SzLA és pesza91 duója. Elbeszélgetünk pár percig, majd fel is út, le is út: számukra fel, számunkra le. Még találkozunk egy fehérvári sporttárssal, vele véget ér a szembõl érkezõk mezõnye. Leérünk az imént látott szekérútra, hosszan trappolunk rajta a hõségben, olyan, mintha soha nem akarna véget érni. Ráadásul alulról erõsen sugározza a meleget. Megérkezünk a kiscsehi mûútra, itt sem jobb a helyzet, árnyék még annyi sincs, mint idáig volt. Szerencsés vonzata a helyzetnek, hogy a napon nincsenek szúnyogok, mint eddig mindenütt az erdõben. Próbálunk sietni, de nem nagyon megy, az ad némi reményt, hogy rövidesen megérkezünk a budafai etetõpontra. Elhagyjuk a kiscsehi elágazást, nyílegyenes, poros szélû út vezet hosszan Budafa felé, néha elrongyol egy személyautó gyenge kilencvennel, minket tetõtõl talpig porfelhõbe burkolva. Sebaj. Az etetés-itatás közelsége és a nálunk lévõ víztartalék hõmérséklete megengedi, hogy a drága vízbõl egy egész liternyit hûtési célokra használjunk fel. Magyarul megfürdünk. :) Felfrissülve menetelünk tovább, a 40-es távon résztvevõkre gondolunk, akiknek sokkal-sokkal több ilyen szakaszon kell átvergõdniük, tavaly megtapasztaltuk mi is. Nagysokára megérkezünk az arborétum mellé, látszik az impozáns kilátó, a házak, majd az ellenõrzõpont, éppen akkor, amikor már elegünk kezd lenni a forróságból és a párából. Kiadósan megebédelünk zsíroskenyérbõl, csalamádé, hagyma, só a kísérõ hozzá.
A hátralévõ szakaszon néhány rövid, de velõs emelkedõ vár ránk, ismerõs már errõl a túráról is, szembõl, de ismerõs a Rockenbauerrõl is, amelyen ugyanebben az irányban kell haladnunk. Meredek kaptatók váltják egymást, néhány gyengébb lejtõvel közbeékelve, valamint érintjük a Budafai Állami Szúnyognevelde 1. és 2. telephelyét. Az erdõ legalább szép hátteret biztosít a csípésekhez. Amikor már elhagyjuk valamelyest a vérszívók otthonát, az utolsó tetõrõl mozdonysíp hangját halljuk, elkezdünk sietni, hátha ott érjük még a vonatot a kistolmácsi végállomáson. Amikor leérünk a dombról, a fák között felbukkannak az ismerõs zöld személykocsik, de a szerelvény elején valami fekete gépezet ácsorog. Elgondolkodom. A Csömödéri ÁEV-nek nincs fekete C50-ese. (A sötétzöld Mk48-asakat pedig nem sûrûn használják.) Tehát ez az Ábel névre hallgató, 490.2002 pályaszámú gõzmozdony lesz – amikor erre rájövünk, éppen újra sípol egyet és lassan megindul. Én meg elkezdek rohanni, hátha még sikerül elcsípni egy akármilyen fényképen, menet közben kapcsolom be a masinát, még éppen sikerül egy gyengébb kép. Repkény is megérkezik, a kisvonat elpöfög, mi pedig elõzõ fürgeségünket meghazudtolva elbattyogunk az esõbeállónál ücsörgõ pontõrökhöz. Elbeszélgetünk, elmondják, hogy a hosszútávon tizenkét induló van, de a harmincas résztvevõinek létszáma számukra ismeretlen. Visszatalpalunk a Dél-Dunántúli Kék Aszfaltúton Bázakerettyére. Soha nem akar véget érni, lelki szemeim elõtt egy nagy pohár hideg kóla lebeg, amelyet egyetlen húzásra felhajthatok a célban. Valahogy végül visszatérünk a faluba, felkaptatunk a mûvelõdési házhoz, újabb, ezúttal egy mûködõ olajkút mellett sétálunk el. Szépen nyikorog. A célban lepecsételik az itinert, oklevél nincs, a kitûzõ minden távon ugyanaz. Talán a mozgalom teljesítéséért is ilyen jár, még nem tudjuk, de megbeszéljük a nénikkel, hogy ha jövõre elhozzuk a kitöltött füzetet, akkor mindenféle postai adminisztráció nélkül megoldható a kiértékelés és a díjazás átvétele. Még hiányzik a bázai kis kör, ahol egyébként a mozgalomnak nincs ellenõrzõhelye, viszont a teljesítménytúra 20 km-es távja arra megy, valamint hiányzik a Tormafölde-Vétyempuszta vonaltól nyugatra lévõ karika. A ház büféje még nincs nyitva, az egyik kinti kocsmában találjuk meg az egyre erõsödõ vízióimat megszüntetõ valódi pohár kólát, aztán irány a buszállomás, ahol Repkény édesanyja éppen arra járva felvesz minket. :) Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és a túrát a rendezõknek. Vannak rendezési hiányosságok, de az is lehet, hogy ezt a túrát még ugyanúgy rendezik, ahogy eddig is tették, immár tizenöt éve. Nekem tetszik az Olajos körút, fel kell készülni napkrémmel, rengeteg vízzel, kajával és nem lehet gond.
-Kékdroid-
Képek |
