Túrabeszámolók


Rákóczi

nagypapaTúra éve: 20102010.07.05 13:02:42

  Rákóczi 110


  2010


  Reményi Lászlónak, a szalagozás mesterének ajánlom.


   "Tudja, Pelikán, az élet nem habos torta" - mondta melankolikusan Virág elvtárs. Bizonyos élettapasztalat birtokában, legyen szabad ezt igy módositanom: "az élet habos torta, különbözõ mennyiségû habbal, néha a hab elmarad".


   Nagyon vártam ezt a túrát.  Nemcsak az elképzelhetõ okokból, hanem azért is, mert bejelentett vagy be nem jelentett történeteket terveztem kapcsolni hozzá. Az alkalom volt fontos, az eredmény másodlagos. Nos, miután a végéhez közeledett az az évszak, amirõl nem illik beszélni, úgy látszott, hogy nincs akadálya egy gondtalan túra lebonyolitásának. A gonosz média, persze, megtette a magáét és ismertette az erdõgazdaságok figyelmeztetõ felhivását, mind a túrázók mind a szervezõk részére. Arról szólt a szöveg, hogy az erdõk és az erdei utak rossz, életveszélyes állapotban vannak és kétszer is gondolja meg valaki, hogy hova merészkedik. A figyelmeztetések miatt, és azért is, mert ezen a túrán három éve nem voltam, gondos útitervet készitettem. Bizakodva néztem a jövõbe, mivel 2007-ben 24 és fél óra alatt tettem meg a távot, bár meg kell jegyezni, hogy akkor kifogástalan talajon, ideális meteorológiai körülmények között mozoghattunk. Világos volt, hogy ilyen jó idõre sokáig nem számithatunk. Biztonság kedvéért, a képzett utat teljességében és szakaszonkint is kiszámolva állapitottam meg a haladási sebességet, pontosabban azt, hogy mikorra kell eljutnunk az egyes ellenõrzõ pontokhoz.


   Márk unokám indulása korábban nem volt biztos, de a Keletiben idõben megjelent és hamarosan feltûnt Magyar Balázs ismert alakja is. Szépen összejöttünk s ettõl fogva a szokott programot bonyolitottuk. Ennek az a lényege, hogy a déli gyorssal Miskolcig megyünk s ott a Tiszai pályaudvar éttermében megebédelünk. Utána kis üldögélés következik, majd a következõ vonattal folytatjuk az utat Sárospatakra. A Bodrog áruházban lebonyolitott  bevásárlás után irány a Patika köz. Ez igy elég egyszerû, most azonban az esõ elmosta a vasúti hidat és Olaszliszkától Sátoraljaújhelyig vonatpótló autóbusszal kellett menni. Az autóbusz elég szûköcske volt, szorongtunk a motyóinkkal. Azért hat órára csak odaértünk. Nem voltunk túl sokan, ilyen zimankós idõben nem lehet tömegekre számitani. A szervezõk is gyûltek. Legelõször a veterán Szögi Lajost vettük észre, aki nélkül nincs Rákóczi-túra. Remó - szokása szerint - még elment valahova szalagozni. A futókat Pap Gábor, a szeniorokat Szabó László Attila (SzLA) képviselte. Kiszeláék közölték, hogy az Eszkálánál fognak õrködni. A névsor messze nem teljes, ne tessenek a dorong után nyúlni. A társadalmi élet egy része a szemközti sörözõben zajlott. A kedvünkért éjfélig nyitva tartó üzem a futball-világbajnokság eseményeivel is vonzotta a közönséget. A józan életû egyének idõben nyugalomra tértek és aludni próbáltak. A siker nem volt teljes, talán két órát tölthettem alvással.


   Szép, nyájas délutánunk majd esténk volt, ezért virradáskor meglepetést jelentett a felhõs égbolt. A meteorológia nem ezt jósolta, de a helyzet nem látszott tragikusnak. Összekészültünk, s aki elõzõ este nem nevezett, az most tette meg. Hatkor indult a mezõny s perceken belül két hülyeséget követtem el. Gyakori hibám, hogy nem nézem meg az itinert, úgyis tudom, merre kell menni. A mellettünk elhúzó lengyel futó kérdésére azt válaszoltam, hogy menjen csak egyenesen, át a sineken. Szerencsére õ jobbra fordult, igy könnyebben rájött, hogy nem jó irányban megy. Ezt hamar javitotta, engem viszont SzLA mentett meg attól, hogy elrohanjak a tanitóképzõ irányába. Õ ugyanis az iránt érdeklõdött, hogy  nem akarok-e a Várba menni. Ah, gondoltam, valami régi emlék folytán csak megyek esztelenül, jóllehet tavaly az ötven, tavalyelõtt a százötvenes távon bizony be kellett menni. Valószinûleg azelõtt is. A várat csak akkor hagyhattuk ki, amikor ellenkezõ irányból érkeztünk a szakiskolai célba. Majd megnézem valamelyik korábbi füzetet. Dühösen kapdostam a lábamat, de azért néhány helytörténeti ismeretet közöltem Márkkal. Végül tényleg rátértünk a kifelé vivõ útra és elkezdtük morzsolni a kilométereket.


   Elõzõ beszámolóimban már mondtam egy-két, múltat illetõ megjegyzést, most azt emlitem meg, hogy az Eötvös utcában volt Hrobár hentes boltja, ahol szüleimnek kontós könyve volt a harmincas években. Ez azt jelentette, hogy a vásárolt tételeket felirták és az összeget havonta fizettük. Ha netán úgy gondolná valaki, hogy ez nagyon gyengécske emlék, felhivom a figyelmét arra, hogy abban az idõben körülbelül ötéves voltam, a kontós könyv használata  pedig a létezett szocializmus idejében a letûnt kereskedelmi szokások közé tartozott. Ma ne keresse senki ezt a boltot, mert az akkori keskeny utcát, amelyben egy kis kanyar is volt, kiegyenesitették, kiszélesitették. Ahol most a mûvelõdési ház van, ott volt a mozi. Abban láttam 1937 táján az elsõ Miki-filmet, ma is emlékszem az ugráló fekete-fehér alakokra. Az utca vége felé volt a malom, amely nem egyszer leégett, egy alkalommal volt szerencsém látni a hatalmas tüzet a kertünkbõl. A házunk ugyanis az újtelepen, a Bercsényi utca 29. szám alatt volt. Ma már nincs meg, lebontották, s a születésem helyét tudtul adó tábla pedig még nem készült el. A Bercsényi utca a második keresztutca balra, ellenõrizhetõ. Elõtte, közvetlenül a sinek után, az  Esze Tamás utca sarkán,  Illés fûszeres boltja volt található. A kontós könyvet már emlitettem.


   Megyünk kifelé. A futók elfutnak, a gyalogosok libasorrá alakulnak. A benzinkút után balra fordulunk a 37-es útra, arról pedig a Gombos-hegy elõtt jobbra térünk, Hercegkút felé. A falu határában az útikalauzok a nevezetes pincesorra hivják fel a vándor figyelmét, én azonban, primitiv módon, a hercegkúti szalonna kvalitásait ecseteltem Márknak. Az bizony hires termék, messze földön ismeretes. A falu sváb település, Tróconnak hivják a népek, mivel Trautsohn osztrák herceg birtoka volt. A telefonkönyv felnyitásával könnyen igazolható, hogy a fél falut (költõi túlzással) Stumpfnak hivják. Idevaló a volt kancelláriaminiszter is. Nem haszontalan tudni, hogy a szomszéd Makkoshotyka lakossága meg Vitányiakból áll. Ez is ismert név. A feleségem azt állitja, hogy a Kék Túrán én ittam meg Vitányi Vince összes, az asztalra kitett borát, unokáim szemeláttára. Vitányi Zoli viszont a Vay Miklós szakiskola gondnoka volt abban az idõben, amikor onnan indult a Rákóczi túra és - talán 2004-ben - egy éjjeli csõrepedés eláztatta a kikészitett Rákóczi-pólókat. Kis kitérés, de mondtam, hogy lesznek történeteim.


   Hercegkúton átvágva elérjük a szõlõket. Szép nagy táblák ezek a Papaj-hegy Patak felé nézõ oldalában. A szõlõk bal oldalán megyünk, általában magas fûben. Esõs idõben vagy erõs reggeli harmat idején hamar csuromvizesek lesznek a cipõink, dehát van idõ a megszáradásra. Idõnkint a szõlõmûvelésnek a sorokból kihúzott hulladéka fékezi a haladást. Az idén nem volt ilyen. Tõlünk bal kézre a fáktól nem nagyon látható mély szurdok húzódik. Igy jutunk el a Pogány-kútig, ahol kis hidon lehet átkelni a túloldali pihenõhöz, vagy mint most, át sem kell menni, mert a bélyegzõ a festékpárnával együtt ki van akasztva az ösvény mellé. Ezután még egy kis csalánnal tarkitott bújócska kezdõdik, majd  elérjük az erdõ szélét és balra fordulva emelkedünk tovább. A nyereg táján látom egy fatörzs mellett Monsieur Récamier módra elnyúlva Magyar Balázst, aki ott pihente ki a egy 75 km-es táv fáradalmait. A helyzet megértéséhez, de a további hivatkozások miatt is célszerû néhány technikai megjegyzést tenni.


   A Rákóczi-túrák 1999-ben kezdõdtek, elõször 75 kilométeren, a Sárospatak-Füzér távon. A füzéri végpont nem vált be, ezért, amikor én is indultam rajta, már Füzérrõl ment Telkibánya felé. A 110-est 2002-ben inditották ugyanabban az irányban. Nevezzük ezt pozitivnak és jelöljük P-vel, mivel a kör bejárása az óramutató járásával ellenkezõ irányban történik. Két pozitiv túra után megfordult az irányitás és azóta Hercegkút felé hagyjuk el Patakot. Jelölése N (negativ). Ha tehát mesém közben a P vagy N betûvel találkoznak, akkor erre gondoljanak. Az N elõnyeit menet közben fogom emliteni.


   Ereszkedjünk most már le a nyeregbõl és kinlódjuk át magunkat a Hideg-völgy dzsungelén. Az egykori tarvágás már a múlté, szépen belesüllyedünk a rohamosan növekedõ fiatal hajtások közé. Szalagozás hiján nem tudom, hogyan vagy mennyi idõ alatt vergõdnénk át a völgy túlsó oldalára, dehát vannak szalagok és ez nagy segitség, mert még egy vizfolyáson is át kell jutni és nem mindegy, hogy hol. Felérve, balról bejön a Z, mi derékszögben jobbra fordulunk, majd egy nagy kiflivel megkezdjük az ereszkedést Komlóskára. Pár éve még igen szép kilátás nyilt innen nyugat felé, ma már mindent eltakar a megnõtt vegetáció. A talaj köves, hordalékos, amint illik a tavaszi özönviz utáni helyzethez. Próbálok nézelõdni, hátha látok is valamit a Pusztavár tetején kivül. Érdeklõdésem egy hatalmas zuhanáshoz vezetett. Amikor láttam, hogy a talajgyalulás vagy a gurulás között kell választanom, az utolsó századmásodpercben az utóbbit választottam. Elgáncsolt hivatásos labdarúgó is megdicsérte volna ügyes mozgásomat. Márkon kivül két ismerõs tanú látta a jelenetet. Régi nóta, hogy vagy a tájat nézzük, vagy a lábunk elé figyelünk. A kettõ nem mindig megy egyszerre.


   Leérünk a faluba. Az ellenõrzõ pont a szokott helyen van, a házakat sem vitte el a viz. Az ittenieknek nem újdonság a komisz idõ. Durva zivatarok mindig elõfordulnak. A menetidõnk elfogadható: 8:10 van, a tervezetthez képest 36 perc elõny. Viz és keksz vétele után irány a Pusztavár-tetõ. A Komlóska utáni elsõ emelkedõt letudva, a vizszintes dózerúton elhelyezem az emlékezés koszorúját. Mondjuk 2003-ban, pozitiv irányú bejárásnál, hajnali fél négykor jõhettünk erre, és a derengésben úgy láttam, hogy valami fehérség fekszik a földön. Felemeltem: egy igazoló füzetet tartottam a kezemben. Nem vacakoltam a lámpa újbóli elõkotorásával, majd megnézzük lenn, Komlóskán. Megérkezve a mûvelõdési házba, odaadom a pontõröknek, hogy nézzék már meg, ismerõsé-e a füzet. Majd hanyatt estem: Magyar Balázsé volt. Ennek az ismeretnek a birtokában rontottam aztán rá Monsieur Récamier-ra. Igy becsülöd meg az értékes dokumentumodat? - morogtam. A füzetet akkor már a komlóskai pontõrök vették gondozásba és, nagyon rendesen, el is küldték a X. kerület, Veszprémi út 6-ba, MB rezidenciájára.


   Most szépen felmegyünk a Pusztavár-tetõ gerincére. A T jelzés egyeseket tévútra szokott vinni, a Rom jelzés nem túl gyakori. A kezdetekben (P) kétszer is toronyiránt jöttünk le Komlóskára, mert nem vettük észre a nyeregbõl simán lejövõ Rom jelzést. Talán türelmetlenek is voltunk, mert a sötétben nem volt kellemes lekeveredni a csúcsról a biztonságosabb talajra. Akkor Lévay Bélával jártam ott, s az egyik esetben, bélyegzés után, szabályszerû kört irtunk le a tetõn. Visszajutottunk a tájékoztató táblához. Na, mondom, jól nézünk mi ki. Menjünk másképp. Ennek eredményeként Bélát az utolsó pillanatban óvtam meg a lezuhanástól, ugyanis a bokroktól nem lehetett látni a sötétben, hogy mögöttük egy nem túl magas, de ilyenkor veszélyes függõleges fal húzódik.  Valahogy azért lebotorkáltunk és ha nem is a jelzett úton, de elértük azt a bizonyos vizszintes útszakaszt. A késõbbi ismételt bejárások meghozták az eredményt. A Gnadig házaspárt már szabályszerûen tudtam kalauzolni ezen a részen. A tisztelt rendezõség egyik érdemének tekintem, hogy megforditották a túrát, mert reggel gond nélkül letudható a csúcs, éjszaka viszont legalább is balesetveszélyes.


   Remélem, nem volt túl zavaró ez az ide-oda mászkálás, dehát meg akartam õrizni valamit a múltból. Most tehát felmentünk a Pusztavár nyergébe, ott SzLA tanácsára leraktuk a hátizsákot, hiszen a csúcsbélyegzés után úgyis visszatérünk oda. A lépcsõk még állják az idõt, a számuk nem szaporodott, dehát örüljünk minden apróságnak. Örültem Petõ Sándornak is, aki felfelé igyekezett a lépcsõkön. Ezután lezúdulunk a hegy másik oldalán. Nagyon vigyázni nem kell, mert a hegy alatt keresztben megy az az út, amit el kell érni, s azon jobbra menni. Legfeljebb többet bukdácsol az elkavart dolgozó. A végén leérünk az Erdõhorvátiba vivõ betonútra és megállapitjuk, hogy hamarosan esni fog. A kapdosás elkerülése érdekében elõszedjük és felvesszük az esõköpenyt. Jól tettük, mert a zápor sûrûsödik. Erdõhorvátiban már jól esik, be is állunk egy kapualjba. Nem kell elkeseredni, mert látható, hogy rövid életû, helyi záporra van kilátás. A csorgó elõtti bolt nyitva van. Veszünk valamilyen folyadékot, hogy legyen tartalék a Regécig tartó átkelésre. Ezután megkezdjük az elég unalmas, lassan emelkedõ földút végigjárását. Korábbi észrevételeinket csupán azzal egészithetjük ki, hogy egészen a Király-kútig legyalulták az utat és nem kellett keréknyomokban botladozni.


   A Király-kút neve az elsõ idõkben vitatott volt, legalább is én vitattam, mert korábbi feltáró bejárásom idején és legalább egy évvel késõbb is, a DVTK standard bádogtáblája azt állitotta, hogy a Vár-kútnál vagyunk. Nem volt hihetetlen a tájékoztatás, mivel a turistatérképen is szerepelt ez a név. Ezután Remó bevetette magát, a tábla eltûnt és a forrásnevek a jelenlegi térképen látható helyükre kerültek. A helyzet elfogadható, a forrás valóban a nemsokára következõ jobbkanyar elõtt van. A viz ihatósága felõl találgatni lehet. Valamikor ittam belõle, a pontõr most nem bátoritott erre. Az óra 11-et mutatott,  elönyünk 1 óra 16 percre nõtt. Nagyon jó. Berendezkedünk a Zabarla-nyereg átszelésére. Jó lesz figyelni, mondom Márknak, mert itt nem nagy öröm a menetelés.


   Pár száz méter után jön tehát a jobbforduló és utána a kõtenger. A nagy kövek mind P mind N változatban, de fõleg az elsõben, éjfél elõtt, sötétben, eléggé megkeseritették az életünket - tessék megkérdezni Larzent a 2002-es kerékpáros útjáról. A nagy kövek mellett bevágások is vannak, s elég nehéz kisillabizálni a jeleket. Egy évvel késõbb Részegh Anna éles szemeinek köszönhettük, hogy könnyen letudhattuk ezt a részt. Az ismétlés, persze, jót tesz a bevésésnek, mert mostanra már pontosan tudtam, hogy hány bevágáson kell jobbfelé átvergõdni, hogy rájussunk a helyes, felfelé menõ vonulatra. Az is látszott, hogy frissitették a piros festést. Derék dolog, mondtam magamban, elérve a balfelé menõ vizszintes részt. Errõl, elég ravaszul, jobbra ágazik az ösvény, illetve ágazott. Én, mindenesetre, hatalmas lelkesedéssel hivtam fel Márk figyelmét arra a három fehér szalagra, amely szépen lobogva hirdette, hogy be kell menni a sûrûbe. Be is mentünk, jött a korábbról ismert helyzet: tönkrement ösvény - P változatban bele is estem egy jó mély vizesárokba -  Lévay Béla volt szives boldogan kihúzni belõle - Béla mindig boldog ha segithet - mi pedig szépen gyötörtük magunkat az össze-vissza borult fák között. Tájékozódási gond nem volt, általában mindig a legrosszabb irányban kell menni, különben is elõttünk libegtek a szép fehér szalagok. Bennem azonban gyanú ébredt, hogy ezek a szalagok nem újak, hanem a két évvel korábbi R150 maradványai. Új festés sem látszott. No, jó, nincs veszedelem. Egyszer csak azt vettük észre, hogy egy karaván menetel felfelé, tõlünk balra, nálunk sebesebben. Honnan veszik ezek az ötletet, hogy arra menjenek? Nem feszitem a húrt: abbéli boldogságomban, hogy Márknak a hármas szalaggal megjelölt egykori ösvényt magyaráztam, nem vettem észre, hogy a frissen festett piros nem ment bele ebbe a lebombázott erdõbe, hanem tõle balra, kényelmesen elhúzott. Mûveltségünk fejlesztéséért kissé strapás megoldást választottunk.


   Fenn vagyunk a nyeregben, kezdõdhet az ereszkedés. Szép, magas bükkfák között megy a jól jelölt út. Nem túl sokára keresztez egy széles erdészeti utat. Jelöljük A-val. Ha jól átnézünk az út túlsó oldalára, láthatjuk, hogy újabb lejtõ kezdõdik, ugyanolyan szép nagy fák között. Az is rendben van, a korábbi kacskaringókat egyszerûsitették. Ennek a végén ismét egy széles erdészeti útra jutunk, jelöljük B-vel, és gondos festés mutatja, hogy balra kell fordulni. Szemben a regéci várhegy. Most pedig álljunk meg egy kicsit. Ezen a részen ötször jártam korábban: egy feltáró úton lefelé, nappal, egy 75-ösön felfelé nappal, gondosan megjegyezve, hogy hol kell feltérni az erdészeti útról, mivel kevés vagy semmi jelzés nem látszott. Ezután két éjszakai 110-es út következett felfelé, majd egy nappali 110-es lefelé. Kitûnõen látszottam ismerni minden utat, a vegetáció jellegét és annak változásait. Jöjjön tehát két történet korábbi feljegyzéseim alapján.


   "Négy éve, barátaim azt ajánlották egy még arra nem járt ismerõsömnek (Mezei tanár úr, 27 Kinizsi), hogy csatlakozzék hozzám, mivel én úgy ismerem a Zempléni-hegység bizonyos tájait, mint a tenyeremet. Még egy-két vándor is velünk jött és szépen róttuk a kilométereket erdõn és mezõn. Magyaráztam, hogy mi, merre van és jó félnap multán, kibújva az erdõbõl, megjelent a láthatáron Regéc vára. Rendkivül elégedetten közöltem ezt a nyilvánvaló tényt. s azt is elmondtam, hogy mirõl lehet - akár éjszaka is - felismerni ezt a helyet. Alapos magyarázatom után vidáman továbbmentünk, de a vár nem akart közeledni hozzánk. Nem értettem az egészet, erõltettem a dolgot, de fél óra múlva világossá vált, hogy utat tévesztettünk. De miért, hiszen többször jártam erre, nappal és éjjel. Miféle varázslat lett úrrá felettünk? Teljesen megzavarodtam és összeomlottam. Kudarc, szégyen. Ha azonban valahol eltévedtünk, vissza kell menni az utolsó biztos pontig és újra kezdve, alaposan megvizsgálni a lehetséges elágazásokat. Tetszik, nem tetszik, ez az erdei vándorlás alaptörvénye. Talán másé is. Végül is kiderült, hogy ha öntudatosan nem játszom meg magam, akkor észreveszem az orrom - speciel, szinészi pózom miatt a hátam mögött - lévõ helyes folytatást. Bocsánatot kértem a közel egy órányi elvesztett idõért - kötött keretek között ez elég kellemetlen - és türelmesen hallgattam barátaim vigasztalását, hogy ez bizony százszázalékos helyzetben is megtörténhet, nincs semmi baj, s nélkülem egyébként sehol sem lennének. Napokig rágtam magam, nem is fogom soha többé elfelejteni, hogy teljes bizonyosság érzetében is lehet téves útra menni. Az erdõ olyan, mint az élet, örökké változik, szerényen és állandóan figyelni kell rá. Néha visszatértem erre a jelenetre, akár ismerõsökkel, akár fogékony, új társakkal. A bizalom esetleges elvesztése az, ami fáj. Csalhatatlan biztonságban vezetni téves útra azokat, akik bizalommal követnek engem. Idõnkint felidéztem szegény Nyilas Misi alakját, aki kinlódva forditotta latinra Gyéres tanár úr mondatát: Etiam ille est fur, qui fiduciam hominum rapit, azaz: az is tolvaj, aki mások bizalmát meglopja. Cseppben a tenger. Túl érzékeny vagyok? Túlzott bennem a felelõsségérzet? Ilyen semmiségek miatt? A helyzet mégis csak az, hogy nem a felelõst kell keresni, hanem a helyes utat. Ez az elsõdleges."


   Idézet vége. A történeti hûség kedvéért hozzáteszem, hogy itt találkoztam elõször GPS-szel. Már megálltunk és éppen vissza készültünk fordulni, amikor egy kutyás férfi tûnt fel az úton. Mogyoróskán nyaralhatott és sétált az erdõben. Általános mûveltségünk fejlesztése érdekében megkérdeztem tõle, hogy ugyan hová jutottunk volna, ha továbbmegyünk. Mogyoróska vagy Baskó volt esedékes. Õ elégedetten szemlélte az eltévelyedetteket és elõhúzva modern szerkezetét közölte, hogy e térség turistatérképe be van táplálva és látja a piros jelzést is, amelyet elhagytunk. A visszafelé haladás nagy idegpróba volt számomra, mert nagyon szerettem volna már újra ott lenni a jelzett úton, õ pedig megállás nélkül, lelkesen mesélt a GPS rejtelmeirõl. Azért csak eltelt a félóra és én bambán bámulhattam azt a bizonyos P festést, ami ugyan nem egészen karnyújtásnyira, de azért jól észrevehetõen viritott az út túlsó oldalán. Nem húzom tovább ezt a mesét. A Zabarla-nyereg legtetején lévõ vékony szekérutat néztem A-nak, az A-t B-nek és igy hamarabb fordultunk balra, mint kellett volna. Mentségemre szolgáljon, hogy a turistaút A-nál illetve B-nél lévõ keresztezõdése geometriailag, növényzetileg és talaj szempontjából is tökéletesen egybevágó.


   A másik történet jóval rövidebb, az is itt játszódik. A kezdete (P bejárás!) ott van, ahol ereszkedni kezdünk Regécre. A várral szemközti hegyoldalból jól látható a falu. Este 9 óra lehetett. Bélával voltam, õ elõbb ment bõ száz méterrel. A villanyokat felgyújtották, ezért Béla nem sokat törõdött a hivatalos K jelzéssel, hanem megcélozta a falu közepét. Szerencsénk volt, keritések átmászása nélkül éppen a vegyesbolthoz jutottunk. A tulajdonosnõ volt szives - a korábbi záróra ellenére - kiszolgálni étellel, itallal. Miközben a bolt elõtti asztalnál vacsoráztunk, megbiráltam Bélát, hogy útvonalelhagyó lett. Megigérte, hogy nem fog többé megszökni és velem jön. Eközben megjelent Hegedûs Robi és társa. Õk is vettek valamit és a társaság nagyjából egyszerre vágott neki a várhegynek. Robiék igyekeztek, mert el akartak érni Patakon egy reggeli vonatot. Én, mint legvénebb, hátul kullogtam, még a hûséget fogadó Béla is eltávolodott tõlem. A biztonság kedvéért gondosan felkészitettem az embereket, hogy az út milyen hajlataira kell figyelni és ha balról ez meg ez lesz, akkor figyeljék a jobb oldali növényzetet. Jelzés nincs, de ahol a fiatalos rész átvált magas bükkbe, ott nyissák ki a szemüket, világitsanak be a fák közé, mert ott lesz a felágazó ösvény. Mondanom sem kell, hogy dinamikus barátaim szépen továbbhúztak. Béla még hallótávolságban volt, õ pedig valahogy továbbadta a figyelmeztetést a legalább négyszáz méterre lévõ Robiéknak. Igy sikerült visszalõni a mezõnyt. A szakadárok sietve visszarobogtak és korrigáltak. Mondtam még valamit a Pusztavár-tetõ megközelitésérõl, aztán - Jó szerencsét! - kiáltással hagytam továbbmenni õket a maguk járásán. Azt hiszem, idõre beértek. Egyszerû kis história. Robi miatt idéztem fel. A férfiak nem felejtik el a barátaikat - tartja a néphit.


   Helyünkön lévén gond nélkül feldöcögünk a regéci várba. A bélyegzõ a büfénél van, egy kis sort kell állni. Nem vettünk semmit, mert számitottunk arra, hogy a faluban a pontõrök gondoskodnak rólunk. Igy is lett. A két kedves pontõrhöz, Mme Anikó Sztrhárszkyhoz és Nyiri Zsolthoz a tavalyi Rákóczi 50-en, a Kálváriánál volt szerencsénk. Tompa agyam mintha arra emlékezne, hogy a Tengerszemnél is õk kezeltek minket. Ott általában zsirkréta lóg a tájékoztató táblán, ezért volt meglepetés nekem a megyeri emberi jelenlét. Táplálkozás és a Jocó által vásárolt igazi málna élvezete után búcsút vettünk két 75-ös fiatalembertõl és nekivágtunk a hétszázasok nyergének. Ez ütemes munka, lehetne beszélni ezen a helyen az egykori szélvihar által kidöntött fákról, új keritésrõl, tarvágásról, dehát ilyesmi mindig van. Ha nem okoz nehézséget, nem érdemes emliteni. Megemlitem viszont egy pár évvel korábbi kellemetlen élményemet. A Fehér-kúti vadászházhoz közeledve egyre nagyobb durranás verte fel az erdõ csendjét. Na, itt lövöldöznek - gondoltam - még ólmot küld valamelyik amatõr a bõröm alá. Rövidre fogva, csak annyi történt, hogy egy derék ember a vadászház erkélyérõl lõtt célba egy alakra, amelyet egy segédszemély állitott fel a mezõn, körülbelül száz méterre. Úgy tûnik, hogy a segédszemély élve megúszta a szolgáltatás veszedelmeit. Ez is a szórakozás egy fajtája.


   Következik a Sólyom-kõ. A régi jelzés szerint, a piros sáv rögtön jobbra kanyarodott a vadászház után és késõbb lehetett kimenni, balra a sziklához. Aztán jött egy fakitermelés és keservesen bukdácsoltam a kivágott fenyõfák között. amig végül elértem a gerincet és megszabadulhattam a dzsumbujtól. A mostani út kényelmes: megmértem, hogy negyedóra alatt ott lehetünk a kõnél. Mindkét feljárást kifestették, az ellenõrzõ pont könnyen elérhetõ és még könnyebben elhagyható a Cicés-rét sarka felé. Feljegyezzük az idõt: 15:02-t mutat az óra. Elõnyünk 1 óra 47 percre nõtt. Nagyon megnyugtató, mert a legkevésbé sem rohantunk.


   Szomorújáték következik. Történetét részletesen megismerhetjük, ha a Google keresõjébe beirjuk a Borso-hegy Hejce repulogep szavakat. Az anyag esetleirást, interjúkat és több fényképet tartalmaz, ezért az olvasóra bizom a tények megismerését. A nélkülözhetetlen tények a következõk. A koszovói békefenntartói kiküldetésbõl hazatérõ szlovák repülõgép 2006. január 19-én este fél nyolc tájban Hejcétõl hat, a magyar-szlovák határtól tiz kilométerre, a 757 méter magas Borsó-hegynek ütközött, darabokra tört és kigyulladt. Negyvenhárom fõnyi utasából csak egy ember maradt életben. A katasztrófát mind a magyar mind a szlovák légi figyelõk észlelték és a körülményekhez képest (magas hó, hideg, sötétség, rossz vagy semmilyen utak) - szerintem - gyorsan cselekedtek. A többit tessék elolvasni, megnézni. 


   A hir hallatán azonnal nézegetni kezdtem a térképet és találgattam, vajon hol lehet a szerencsétlenség helye. Úgy tûnt, hogy nincs messze a Rákóczi úttól. Elõször a nyugatabbra lévõ gerincre gyanakodtam, mert még nem láttam pontosabb rajzokat. Telt múlt az idõ, eljött a tavasz és közeledett a Rákóczi 110 idõpontja. Tusnády Gábor kollégámmal beszélgetve megemlitettem, hogy valószinûleg a baleset helyszinéhez közel fogok túrázni július elsõ napjaiban. Gábor egykori sátoraljaújhelyi diák, a zempléni hegyek jó ismerõje. "Elmégy oda?"- kérdezte. "Nem tudom, az idõtõl függ, különben sem foglalkozom katasztrófaturizmussal" - válaszoltam szárazon. Eljött a július és ott álltam a bõvizû forrás melletti szobornál. Amikor az út folytatására indultam, észrevettem egy fára erõsitett táblát "Pomnik" felirással. Szegényes szláv tudásom alapján is megértettem, hogy emlékmûrõl vagy emlékhelyrõl van szó. Lehetett is látni egy-két autót, amely felmerészkedett a vadászházig. Utasaikról leritt, hogy nem teljesitménytúrára jöttek ide. A Sólyom-kõhöz érve megkérdeztem a pontõrt, hogy tud-e mondani valamit a szerencsétlenség helyérõl. Õ is megnézi majd késõbb - mondta - nincs messze, talán 300 méterre van. A távolság azért a duplájánál is több lett, de azt mondtam magamnak, hogy ne legyek szivtelen, ha már egyszer itt vagyok a helyszinen. Belefér az idõmbe. A Cicés-rét sarkánál ismét volt egy jelzõtábla, amely nagyjából 45 fokban balfelé irányitott. 12 perc alatt fenn is voltam a júniusban állitott obeliszknél, amely több nyelven tájékoztatott a történtekrõl. Megálltam a rendezett sirokkal szemben. A hátam mögött egy Mária-kép volt, körülötte nagy halom temetõi mécses azoknak, akik nem hoztak gyertyát magukkal, de lehetõség nyilván, lángot gyújtanak a halottaknak. Egyedül voltam, szemben a letarolt erdõben nyilt folyosóval. Az erdészet rendbehozta a tönkrement erdõt: kitisztitotta a térséget és a szép, szürke fatörzseket egyforma magasra vágta. Az egymás mellett és mögött sorakozó törzsek egy gótikus katedrális oszlopcsarnokát idézték fel. Egyedül voltam az erdei csendben, a délutáni Nap nyugat felõl világitott a fák közé. Kicsit sok volt ez egy öregembernek, potyogni kezdtek a könnyeim. Végtére is innen már látták Kassa fényeit, arrafelé nincs akadály a repülõ elõtt. Otthon voltak. Ismétlem, már otthon voltak, mint Heinrich Böll katonája, akit a háza kapujánál öl meg egy kóbor gránát. Ádám, hol voltál? Nehéz ebbe belegondolni, mégha nem is hozzátartozóimról van szó. Vagy mégis? Mindnyájan összetartozunk? Zsoldosok - mondta tárgyilagosan egy barátom. Igaz, csakhogy a halál nagy úr, benne eléggé egyformák vagyunk, könnyeink törölgetésén kivül már nincs másra lehetõségünk. Kicsit még álltam ebben a természetes katedrálisban, gyertyagyújtásra nem volt idõ. Álltam és azon gondolkodtam, hogy mi is van bennem. Egy hivatalosan törzskönyvezett pacifistának kell megsiratni a zsoldosokat? Érthetõ ez egyáltalán? Aztán elindultam. Visszafelé, lefelé, 9 perc alatt ott vagyunk a rét sarkánál.


   A túra után az motoszkált bennem, hogy érdemes lenne alaposabban körülnézni a holtak világában. Amikor tehát a következõ évben arra jártam, papir és ceruza is volt nálam és gondosan sorra vettem az akkor már fejfákkal ellátott 42 sirt. Az oszlopokon fémlapra vésve állottak a halottak nevei, évszámmal, beosztással együtt. Bevallom, magyar neveket kerestem, mert nem hittem, hogy csupán egyetlen ember, a túlélõ lett volna magyar. Felsorolom az akkor felirt neveket, megengedve, hogy pontatlan a mûvem. Ime. Alexander Gaál (1977), Marián Fábry (1974), Lubos Belák (1969), Ján Balog (1975), Marián Illés (1976), Tomás Kardos (1982), Ondrej Keszi (1975), Róbert Tulipán (1980). Csupa fiatal ember, általában ing megjelöléssel, ami jelenthet mérnököt vagy mûszaki szakembert, nem fontos. De van még egy figyelemreméltó tanulság. A Google-ban olvashatjuk a sajtó által magyar túlélõnek állitott Martin Farkas nyilatkozatát arról, hogy õ valóságosan szlovák, az északi részen élt öregapja pedig németül beszélt. Ha arra gondolunk, hogy hazánkban hány lakás névtábláján olvashatunk szlovák, Bécsben pedig cseh neveket, Zdiar térségében viszont sok lengyel él, óvatosabbak leszünk etnikai állitásainkkal és nem dimenzionáljuk túl a dolgokat. A túldimenzionálás tartalmát kinek-kinek a fantáziájára bizom. Halottaink fejfáját szemlélve kiegyensúlyozottabban látjuk a világot, hiszen minden halottal mi, az emberiség, leszünk kevesebbek. Ha valakinek ez igy nem elég, sziveskedjék megnézni a tavalyelõtti Hegedûs Róbert emléktúrára vett John Donne idézetet. Robi másodszor. Lesz még harmadszor.


   Jelen esetben ott vagyunk a Cicés-rét sarkánál. Átvágunk a füves mezõn és örülünk, hogy nem tocsog talpunk alatt a talaj. A fenyõerdõ szép nyiladékán felmegyünk a gerincig, ott balra fordulunk és az Amadé-várig végig fenn haladunk. A Borsó-hegy balra esik. Nem részletezem az utat, az esõben csúszós , meredek ereszkedõt könnyen vesszük. A vegetáció szépen fejlõdik. Korábban innen már észre lehetett venni a Kánya-hegyi radar sörösdobozát, most nem láttam, igaz, hogy nem akartam újból hasra esni a bámészkodás miatt. A lenti rétrõl gond nélkül letérhetünk balra, a forráshoz. Le is ülhetünk, hiszen vannak padok és asztalok. A folytatáshoz átlibbenünk a patakon és hozzáfogunk egy kis vérpezsditõ csalántúrához. A nagy erdõt elérve nem nehéz megtalálni a kolostorhoz vivõ elágazást. Mennyit nõtt ez a fiatal erdõ néhány év alatt! Utána könnyû patakátkelés jött és megjelent a Potács-ház. P-bejárásnál emlékezetes gulyáslevest kaptunk erõsitõnek, ami különösen a kerékpárosoknak tett jót, hiszen nekik a nyakukban kellett felvinni a szerkezetüket az Amadé-várba. Hajaj!


   Hamarosan megérkeztünk Telkibányára. (17:20) Pontosan 2 óra az elõnyünk. Virslit eszünk, az elegáns sörözõben pedig sört iszunk. Csapolt termék, természetesen, ilyen finom helyen nincs. A nem-finom helyeken sincs, ezért jó érzékkel kell megtalálni az arany középutat. Az aurea mediocritas ott van, ahol a K befut a fõutcára. Szives tudomásulvétel céljából mondom. Megyeri Laci társaságában üldögélünk Jocóval, Márkkal. Én a süket fülemet óvom a focimeccs zajától. Ezután magunkhoz vesszük depózott holminkat, amiben, tulajdonképpen, csak a lámpa fontos. Elõre a mini-vizválasztóra, utána balra, jobbra (nem tudom, hogy az elsõ túrázóknak elég volt-e a második törés kijelölése), majd ismét balra, az erdõszélen. Innen kezdõdik a csendes emelkedõ a Kánya-hegyre. A térképen Fehérhegyi útnak jelölik a csúcson lévõ radarhoz vivõ utat. Az út épitésérõl jó régen lehetett hallani, arról is, hogy mi lesz a végén. Erre azonban nem nõ ritka virág, kicsik a falvak, nincs értelmiség, igy az épitkezést semmi sem hátráltatta. Az egyik országos napilap akkor közölt tényfeltáró riportot arról, hogy miként sajátitották ki a szükséges erdõket a tulajdonosok megkérdezése nélkül, amikor már minden kész volt. Kétségtelen, hogy a hegyrõl az egész ukrán határ látható, meg még jobbra is, Romániából valami. Megnéztem, a térkép nem mutat útban álló magaslati pontokat.  A sörösdoboz uralja a térséget. Az épitkezés jellegérõl akkor kaptam valamelyes képet, amikor egy korábbi Rákóczi-túrán, a turistaúton, egy zöldruhás férfivel találkoztam, aki oldaltáskát viselt. Jobb lett volna, ha inkább vadászfegyvert hord, mert igy felkeltette az érdeklõdésemet. Nem láttam még ugyanis olyan vadõrt, aki revolverrel vadászott volna az erdõben. Az ember nem lehet elég körültekintõ. Valamelyest  azért igyekezzünk, mert a dobozt a Nagy-Hasdát elõtti kanyarból most még elég jól lehet látni, pár év múlva semmi sem garantált. Abaújvár felõl, vagy a füzéri várhegyrõl kevéssé festõi rátekintés nyilik. Majd megszokjuk.


   Ha már ide feljutottam, elmondok egy történetet, amely összefügg a térség több pontjával. A história Telkibányán kezdõdik, ahová pár éve, átlagos idõben érkeztünk. Azon a napon egy meleghullám tört be és lecsapta a társaság érzékeny tagjait. Legalábbis ez volt Remó diagnózisa. Én is lustának éreztem magam, nem volt kedvem továbbmenni. Nem erõltettem a menetelést, igy is hasznos volt a félút. Némi tétovázás után bejelentettem, hogy kiszállok a túrából és tovább ettem a virslit. Nem voltam lelkileg boldog, de levontam néhány következtetést. Érdeklõdtem a Patakra jutás felõl. Mindenki tudja, hogy Északkelet-Magyarországon szombat délben megáll az élet, buszra nem lehet számitani. A pontõrök közölték, hogy az eddigi hullákkal megtelt az autójuk. Szemtelenül azt javasoltam, hogy hivjuk fel Patakot és kérjünk egy mentõautót, a számlát majd állom. Miközben a mobilozás folyt megérkezett Részegh Anna és boldogan örvendezett, hogy milyen jó, hogy utólért, lesz társa éjszakára. Keserves mosollyal közöltem vele, hogy hiu reményeket táplál, ki vagyok iratkozva. Az erõslelkû nõ, akinek a problematikus kérdésekben majdnem mindig igaza van, nem omlott össze, evett valamint és elment. Idõközben - a sorrendre nem emlékszem - megérkezett Kocsis János (Hódmezõvásárhely) és a veterán Corradi Surd. Õk sem akartak tovább menni. Surd elégedetlen volt az úttal, én meg õvele, hogy leértékeli ezt a gyönyörû túrát. Mindegy. Közben jelentkezett a központ és közölte, hogy találtak egy magánautót, amely este fél kilencre eljön értünk, mivel speciálisan idõzitett programja van. Köszönettel nyugtáztuk és múlattuk az idõt. Az elegáns, piros gépkocsi idõre be is kanyarodott a Bányászmúzeum elé. Minthogy személyiségi jogok is vannak a világon, ezért a további eseményeket részben kódolva mondom el.


   A történet két fontos szereplõje egy feleség és egy férj. Hogy össze ne kavarjuk a sokféle betût, jelöljük a feleséget W-vel (wife), a férjet H-val (husband) és ez nem anglomán sznobizmus, hanem a kódolás gondossága. W és H együtt indul, de Erdõhorváti után, a harmonikus mozgás érdekében megállapodnak abban, hogy W Füzéren befejezi a túrát H pedig kimódolja, hogy érte jöjjön Füzérre a piros autóval és elvigye Patakra. Nagyon kérem, hogy ne vágják a fejemhez, hogy nem igy volt. A történet hamisan elmondva is hangulatos, ráadásul, ha hibásan mondom, az csak tovább kódolja a lebonyolódását. Boldogan beszállunk hát a luxusautóba és kieszeljük, hogy az idõre tekintettel megpróbáljuk megtalálni W-t valahol Telkibánya és Füzér között. Száguldani kezdünk a Telkibánya - Pálháza - Füzér útvonalon. Élvezettel kalauzolom H-t a nekem kedves, jólismert háromszögben és kiderül a sejthetõ eredmény: W nincs még Füzéren. Megmondjuk a pontõröknek, hogy közöljék: itt voltunk, és visszamegyünk Hollóházára, hátha oda már befutott. Száguldás vissza Pálháza felé, letérés Füzérkomlósnak és ott vagyunk Hollóházán. Eredmény nulla. Sebaj, van mobil. Aha, gondolom magamban, most kezdõdik az érdekesebb rész. Valóban, H nem tudja W mobilszámát, de kideriti, hogy tudja a sógoráét, õ majd megmondja. Nagyszerû, mobilozunk. A pontosság kedvéért szögezzük le, hogy a mobil egy kisméretû, könnyen kezelhetõ, ügyes szerkezet, amelyet kirándulásra is elvihetünk. Játszi könnyedséggel végezhetünk vele nagypontosságú aritmetikai mûveleteket, gyökvonást, de benne vannak a fontosabb trigonometrikus függvények is. Használható jegyzetblokknak, ébresztõórának, határidõnaplónak, elektronikus játékszernek, készithetünk vele amatõr fényképfelvételeket. Azt mondják, telefonálni is lehet vele, de a ki már járt ezen a vidéken az némi borúlátással tekint a várható eredményre, mivel itt szlovák szolgáltatóktól kezdve minden van, csak a magyar térerõ szokott hiányozni. Bizonyos készülékek számára nincs is, de ott van Corradi kitûnõ mobilja, az kihúz a csávából. Megvan a pesti kapcsolat, a sógor igéri, hogy pillanatokon belül küldi is a számot sms-ben. A pillanat nagyon elnyúlni látszik, ugyanis a sógor nem észleli, hogy a hivó fél nem H, hanem Corradi mobilja. A szám tehát H készülékére megy, aminek, persze, nincs térereje. Ezt a részt nem tudom jól rekonstruálni, tehát, hogy milyen erõfeszitések történtek ezután, mert azt éreztem kötelességemnek, hogy elmenjek Kocsissal sörözni, tekintettel arra, hogy õ úgy cseppent bele ebbe a szervezésbe, mint Pilátus a Krédóba, legyen hát vigasza egy kissé.


   A telekommunkiáció elégtelensége miatt nyugtalanná váltunk, hogy W kisiklik a kezeink közül, vagy elhagyatva vár ránk valahol. Visszaugrálunk tehát az autóba, irány Füzér. Beállunk az ismert parkolóba, H elindul a pont felé, mi, többiek az autóban maradunk. Múlik az idõ,  idegtépõ percek, H sehol. Itt megint vannak fehér foltok, annyi azonban biztos, hogy H elvéti a pont helyét és fölmegy a várba. Ott csak a múlt szellemei kóborolnak, ezért lejön, ami a sötétben nem veszélytelen  séta. Arra megint nem emlékszem, hogyan jött össze végül is minden azaz mindenki, de összejött. Oldódott a közel egyórás feszültség. Mindenki megvan, él és virul. Hurrá, ez a jó buli. Mehetünk a cél felé. Pálháza, Sátoraljaújhely, Sárospatak. Teljes energiával robbanunk be  éjfélkor a Patika-közbe. Nem vagyunk fáradtak, nem vagyunk álmosak, tulajdonképpen mi a fenének álltunk ki félúton a túrából? Adjanak legalább valami emléket a rendezõk. Adnak. Átminõsülünk 50-esnek, kapunk egy szép kitûzõt is és pá! Ez volt. Nagy élmény. Mint látható nagy hatással volt rám, nem birtam magamban tartani.


   Phû, még most is bennem van az izgalom, ha rágondolok. Pedig jelenleg nyugodt lépésekkel ereszkedünk Márkkal a Hasdát-erdõ szélén Hollóháza felé. Kidõlt fák azért vannak, de nem zavarnak. Várom balról a táblát, ami közli velünk, hogy arra magánerdõ található, amely fegyverrel vagy kutyával védett. A táblát nem találom, egy év is sok idõ, nemhogy kettõ. Nincs. Eladták volna az erdõt? Lejutunk Hollóházára. A szép társasházak közt ereszkedve mindig a falu sorsán gondolkodom.  Jártam a gyárban is: ötven évvel ezelõtt még gondos kezek festették a keresett porcelánokat. Az épületek megbizható jövõrõl tanúskodtak. Néha még irigyeltem is az itt dolgozókat: milyen szép környezetben hoznak létre szép dolgokat. A problémás idõkben Szász Endre segitett nekik. Nekem is van néhány tányérom, amit a László-tanya pincéjében választottam ki az akkor még idegenforgalmi jelleggel mûködõ kastélyban. Vajon mi lesz ebbõl a gyárból? Mi lesz a dolgozók sorsa? Talán a múzeum megmarad. Hátha Wáberer úr segit. Az új világban lokálpatriótákra van szükség. Csupa bizonytalan mondat.


   Leértünk a fõutcára. Jobbra át. A pontõrök a sarokház utáni gyepen sátraznak. Vidám az élet, mint mindig, ahol Megyeri Laci megtalálható. Leülünk, fogyasztunk egy keveset, úgyis, nemsokára Füzéren vagyunk. Egyébként nyolc óra van, elönyünk - a telkibányai sörözés ellenére - 2 óra 38 perc. O.K. Indulunk. Az biztos, hogy nem látjuk a Naptól megvilágitott füzéri várat, dehát láttuk már az életben, szép is az. Lépkedjünk a betonúton és idézzük fel harmadszor Hegedûs Robi emlékét. Amikor utoljára találkoztunk itt, Robi nápolyit majszolt az ellenõrzõ pontban. Õ hamarább érkezvén, hamarább is indult tovább, mire kijutottunk a nyitott országútra, már legalább négyszáz méterrel elõttünk járt. Akkor Mezei tanár úrral voltam együtt, magyaráztam  is neki,  hogy az útról akkor kell balra térni az erdõbe, amikor elhaladunk egy keresztárok szalagkorlátja mellett. Ott benézve látjuk meg azt az öreg fát, aminek a derekára festették a P jelzést. Ha ezt valaki észrevette, akkor biztonságosan tud tovább menni. Ekkor viszont Robi már messze, hallótávolságon kivül járt. Mással is megesett az ilyesmi. Korábban Telkibányánál sem volt szenzációs a balra térés módja, pláne akkor, amikor még egy magántelek is bonyolitotta az ügyet, de hagyjuk. Átlagos túrázó bosszúsan, de megoldhatóan vehette tudomásul Füzérkomlóson, hogy szép sorban jönnek balról, Füzérrõl a "rendes" úton járók, neki pedig esedékes egy oda-vissza út a várig.


   Márk egyszer már elkisért ezen a darabon. Látta és le is fényképezte a lemenõ Nap által megvilágitott várat. Most késõbbre járt az idõ, ez az élmény elmarad. Nem fogunk rohanni. Ereszkedünk a falu felé. Úgy látom, parcellázás, útépités kezdõdik. A falu felsõ végén sok ház épült az utóbbi években, erre is indulni látszik a terjeszkedés. Hirtelen felriadok. "Nézd már meg, hány óra van" - mondom Márknak és nyújtom neki a digitális szerkezetet, mivel szemüveg nélkül nem látom jól a számjegyeket az alkonyatban. "Egy perc van még kilencig" - hangzik a válasz. "Ajjaj, akkor nyisd ki a jó füledet, hátha meghallod a harangjátékot." Három évvel korábbi emlékünket elevenitettem fel. Gyorsabban kezdtük szedni a lábainkat, azonban eszembe jutott, hogy szokás szerint 5-8 percet siet az órám, igy elég idõ lesz a központba éréshez. Tempósan húzunk felfelé és amikor a templomtorony alá érünk, pontosan akkor ütni kezd az óra. Kilencet. Fenn, a toronyban, megszólal a Salve Regina.


   Rohanó világunkban ezek nagy percek. Világnézettõl és zenei igényességtõl függetlenül megérzünk valamit abból a lelki magatartásból, ami egykor és ma, esti elcsendesülésre és lelki összeszedettségre inditja az embert. A késõgregorián dallam nemcsak a középkor sajátja. Magyar változatát, nyártól télig, apám is énekelte élete végéig. A zene segit a meditációra hangolódásban, de gondolkodni, értékelni, elengedni az érzelmeinket enélkül is lehet. Az erõslelkû ember meg is tette. A Gulagban is. Tessék olvasni Szolzsenyicint. A lélek minden rendszerben ki tudja fejezni önmagát. Intézmények, hivatalok támogatása nélkül vagy éppen azok ellenére. Isten rabjainak alkalmuk volt a meditációra, a számûzötteknek úgyszintén. A tv rabjainak? Tudunk válaszolni? Legyünk optimisták.


   Jocóval együtt hallgatjuk a harangjátékot, aztán a sörözõ felé indulunk. Elõször táplálkozunk, hátha bezár a korcsmáros. Ez, ugyebár, jelen körülmények között elképzelhetetlen. Világbajnokság van, a nagyképernyõs készülék teljes hangerõvel bömböl, a szurkolók nagy izgalommal és zajjal kisérik az eseményeket. A bolt ma tekintélyes jövedelemre tesz szert. Behúzódom egy sarokba és olasz felvágottat eszem egy pohár sör kiséretében. A hangulat tetõponton, berúgják a negyedik gólt is. Az ötödiket, ha lesz, nem várjuk meg. Kicsit kába fejjel indulunk a ponthoz. Természetesen, megint rutinból cselekszem és csodálkozom, hogy az egykori szabadtéri szinpad eltûnt. "Na, Márk, nézd meg szépen az itinert". A tragédia elmarad, mert csak a parkolóhoz kell menni. Beirják az idõt: 21:37. Érdektelen, hiszen kilencre itt voltunk, három óra 5 perc elõnnyel. Visszamegyünk a korcsmához, egy idõre elbúcsúzunk Jocótól és pontosan tiz órakor továbbindulunk. A torony az Il silenzio hangjaival búcsúzik tõlünk. Igen, ez szép este, sokszor visszagondolunk majd rá a prózai betéttel: Ti vedro nei miei sogni - álmaimban látni foglak téged.


   Jocó közölte, hogy elõvigyázatosságból már lenn járt a pataknál és letett néhány követ a kényelmesebb átkeléshez. Kõhidat épitenek, kis felfordulás van ott. Lehet, hogy ez is része a beérkezéskor látott kommunális munkának? Jövõ évben meglátjuk. A mezõn elhúzunk balfelé, ezért Füzérkomlós elõtt pár perces korrekcióra van szükség. A dombháton természeti szinjátékot figyelhetünk: valahol délre, tán a Bodrogközben, zivatar van, a villámok szépen rajzolják ki és festik meg a felhõket. Front nem lévén a mi nyakunkba nem szakad rossz idõ. Különbözõ beszámolókat olvasva és túratársakat hallgatva arra készültem, hogy Füzérkomlóstól kezdve jó kis szurkálós szakasz következik. Azt is mondták, hogy a korábbi vezetéképités miatti gödrök szintén megvannak. Az ilyen dolgokat nem szeretem. A tüske meg a csalán elmegy valahogy - kipróbáltam - az viszont barátságtalan dolog, ha az ember éppen egy munkagödör szélén veszi észre, hogy hol is áll. Mezei tanár úr emlékezni fog arra, hogy a betonút keresztezése elõtt, egy kis árok kis fahidja milyen szépen beszakadt alattam. Ettõl függetlenül, szépen nekivágtunk a K jelzésnek, az viszont nagyon nem tetszett, hogy minden nagyon vizes. Ha elkerülhetõ, miért ne. A Fehér Sziklától visszamentünk Füzérkomlósra és onnan, Nyirin át, értük el a K és az országút keresztezõdését. Ott már szilárdabb az egykori kisvasút nyomvonala és a bozótot is ki lehet birni. A háromszögeléshez, persze, idõ kell: negyedóra - húsz perc. Idõt nem nyertünk, de a tervhez képest nem is veszitettünk. Megérkeztünk Bózsvára. (0:35) Rutinból a Kék Túra bélyegzõt kerestem, meg is találtam, aztán az el nem olvasott itinerbõl kiderült, hogy a bózsvai sziklánál vár ránk egy autós hölgy.


   A folytatásban egy kis keresgélésre került sor. Illene már megjegyezni, hogy a jobb oldali bevágás a jó, megtakarithatnánk vele öt percet. Na, mindegy, ha kiértünk a ritkásabb részre ott a villanyvezeték és akkor jöhet a balkanyar. Az erdõ, bizony, szépen növöget, de szerencsére nem volt pocsolyás. Éjjel, lámpa mellett jól bele lehet gyalogolni egy alattomosabb tócsába. Jönnek az elegáns villák, kiérünk a betonútra. Kisvasút megállója következik. Át a sineken, fordulni jobbra és megkerülni a temetõdombot. Megkezdhetjük a vándorlást a nevéhez éppen nem illõen hosszú Kishután. Fél kettõ körül járhat az óra. Márk önellenõrzést végez a továbbhaladást illetõen. Megállapitja, hogy mind nála, mind az apjánál van térerõ, tehát ha szükség lenne rá, autóba vehetné. Beül egy fedett autóbuszmegállóba, hogy rendezze sorait. Én viszont - utólag, józanul megitélve - elkezdtem fûrészelni magam alatt a fát és továbbmentem. Mezei Pista emlékére pár percig leültem a nagyhutai megállóban, utána ittam egy jót az utcai kútból. Balra, felfelé elágazunk, majd mégegyszer balra fordulunk a kertek alá, vagy inkább fölé és megkeressük a dombtetõn jobbra menõ bozótban induló kanyargós ösvényt. Egyszer kellett csak visszamenni tán húsz métert, mert a sötétben nem voltak határozott nyomok. Ilyen bokros, ligetes részen az ember a talpával tájékozódik - ha tud. Fejben jól el tudom mondani, hogy utána jobbforduló, rendes erdõ, benne lefelé kanyargó, esõben csúszós (hasznos valamilyen bot) ösvény, késõbb, lenn, a patakot elérve, bal forduló következik. A patakon át kell menni, tovább elõre egy nem túl öreg erdõben, közben figyelni a K jelzéseket. Örömmel üdvözöltem két-három kék festést. Lenn vagyok, amint úgy is volt, a patakvölgyben és akkor elvesztettem a jelzést. Most sem tudom megmondani, hogyan. Utólag nézve, talán ha továbbmegyek egy darabon - aminthogy háromszor is próbáltam, de abbahagytam - akkor eljuthattam volna egy következõ K-ig, de ez valamiért nem történt meg. Egyéb próbálkozásaim áthatolhatatlan csalántengerhez, értelmetlen hegyoldalhoz, követhetetlen patakmederhez vezettek. Végül sikerült egy gödörbe esni. Minden kellemetlensége ellenére ez egy igen tanulságos gödör volt. A korábbi esõzések összesodortak vékony faágakat, gyökérdarabokat, ezeket szinte szövetté szõtték, majd gondosan beboritották finom föld-homok hordalékkal. A gyanútlan áldozat rágyalogol erre a szõnyegnek látszó felületre. A textilia azonban nem birja a súlyt, szépen beszakad az alatta levõ patakmederbe. A préda érzi, hogy nem száraz alatta a talaj, fürgén ugorna is kifelé, de a szõnyegnek nincs tartása, nem lehet belekapaszkodni. Hát ez jó kis araszolás, nem is tudom minek nevezzem, amig valami foghatóhoz jut az ember és végre kikecmereghet a csapdából. Nagyvadak elejtésére kiválóan alkalmas konstrukció. Nyolc napon túl gyógyuló sérüléseimmel nem mehetek a rendezõkhöz, hiszen aláirtam a részvételi nyilatkozatot. Az marad csak, hogy a saját költségvetésembõl vásárolt és a korábbi gyakorlatban jól bevált fekete nadálytõ krémmel kenegessem a futómûvemet. Ez a reklám helye!


   Az áldozat belátja, hogy a sötétben jobb lesz veszteg maradni, mert a végén kitöri a nyakát ezen a szép tavaszi esõzésektõl tönkretett terepen. A fogoly tehát keserû képet vág, mert tudja, hogy a kiváló pozició összeomlott. Tesz még ugyan néhány sikertelen kisérletet. Ezek a korábbiak gyatra ismétlései. Majd csak a reggeli világosságban fog kiderülni, hogy melyik irányban ment jól, csak nem eleget. A forgolódás eredménye az, hogy nem tudja merrõl jött, tehát visszamenni sem tud egy biztos pontig. Leül egy kidõlt fa törzsére, felveszi az esõkabátját, mert hûvös van egy szál trikóban ebben az amúgy is hideg patakmederben. Várja a jó szerencsét és a szabadulás esélyeit latolgatja. A tapasztalatlan azt mondja: mobilozni kell ilyenkor. Aha.  Meg lehet próbálni. A rend kedvéért én is megtettem. Az eredmény könnyen kitalálható. Ezenközben az idõ, a drága jó szintidõ, szép egyenletesen zsugorodik, akár csak a szamárbõr Balzac regényében.


   A megoldás meglepõ. Már napfelkelte kezdõdik, amikor gyanús indiánkiáltást hallok a sûrûbõl. Hegyezem a fülemet, a kiáltás ismétlõdik. Ez Jocó hangja. Igy van. Visszakiáltok és õ nem is messze feltûnik a fák között. Arrafelé, amerre próbálkoztam, csak - mint mondtam - nem eléggé alaposan. Márk ugyanis felújitotta önmagát és folytatta az utat. Azt nem láthatta, hogy a nagyapja ott kuksol nem túl messze egy fa törzsén. Nyilván, eszébe sem jutott ilyesmi és azt képzelte, hogy majd megtudja a Margit-forrásnál, hogy mi a helyzet. Ott azonban megállapitást nyert, hogy én elvesztem valahol. Túl sok lehetõség, persze, azon kivül, hogy kitörtem a nyakamat vagy kificamitottam a lábamat, nem volt, ezért Jocó valóságosan "szembejött" velem. A fehér sapkám miatt észrevett engem, s ezzel meg voltam mentve. Mint korábbi irásaimból kiderül, Jocónak nagy tehetsége van a hullák felderitésében, megfelelõ idõben mindig megfelelõ helyen van. Szépen levonultunk a máskor sokkal pocsolyásabb völgyben a Margit-forrásig, onnan elvitt a vágáshutai ellenõrzõ pontig. Az õrök 5:30-at irtak és pecsételtek, továbbá bátoritó szavakat mormoltak. Megköszöntem együttérzésüket, de nem volt kedvem erõltetni a menetet, tekintettel arra, hogy nem tudtam, mi van a cseréptói leágazás után. Fõ az egészség! Valószinûnek látszik, hogy ha ráhajtok, még beérek idõre, dehát mindenki tudja, hogy a teljesitménytúrázás lélektani teljesitmény is.


   Patakon lelkesen fogadtak. Szegény Remó, felvillanyozva gratulált, ezért gyorsan kicsaptam a biztositékot. Jó volt a zuhany, még jobb volt Kanya Jutka palóc levese. Nem voltam fáradt, a lábam is rendben volt, leszámitva a csapdában szerzett rengeteg karcolást, vágást. A vérkeringésem pedig egészen szenzációs  lett  a csalántengerben összeszedett frissitõ injekciók révén. Még késõ délután is csipett. Jocó közben nem aludt, hanem felvette a távközlési kapcsolatot Márkkal, aki kedvezõ helyzetben volt. Elébe is ment egy jó darabon, hogy biztassa: be fog érni. Be is ért. Én a kollégiumnál láttam feltûnni és erõltetés  nélkül érkezni a célba. Húsz perccel hamarabb benn volt, ami rendkivüli teljesitmény egy korábban még csak negyven kilométert teljesitõ túrázótól. (Mátrahegy 40) Dörgõ tapssal fogadtuk. Ezzel vége is lett az idei Rákóczi 110-nek.


   Jó szervezés, jó ellátás, jó idõ. Aki tudja, hol vannak utcai kutak, annak legfeljebb egy félliteres biztonsági folyadékra van szüksége. Különösen elégedett vagyok a gondosan kiszámolt idõbeosztással, ami megvigasztal a romba dõlt túra miatt. Egyenletesen tudtuk növelni a megtakaritott idõt három órára, s a füzéri egy órás szünet, majd a Nyiri felé kerülés ellenére biztosnak látszott, hogy három órával hamarabb beérünk a célba. A kudarc pedig arra jó, hogy alaposabb ismereteket szerezzünk a túráról és maradjunk szépen szerények. Ez rám vonatkozik, Márknak semmi oka erre. Az az érdekes, hogy ez a Hollós-völgyi rész már korábban sem volt szimpatikus nekem. Amikor elõször ment a túra negativ irányba, akkor fel is jöttem ide, hogy alaposan szemügyre vegyem a Nagyhuta-Pusztadélõi részt. Az azóta eltelt 6 év - egy kis szellemi leblokkolással megspékelve - elegendõ volt az eltévelyedésre. Igy hát abban a helyzetben vagyok, hogy lesz programom a jövõ évre: újból meg fogom nézni ezt a ravasz szakaszt. A túra tanulsága megerõsiti azt, amit amúgyis tudunk: életünk végéig módunkban áll tévedni.


   Azoknak is köszönöm a szervezést, akiket név szerint nem emlitettem. Két további nevet azonban még ideirok. Az egyik Szabó László Attiláé. Ha õ idõben el nem kap Patakon, talán csak a Pogány-kútnál jövök rá, hogy elfelejtettem bemenni a várba. A másik Nagy Istváné, aki volt szives megörökiteni a túra után az udvaron és a képet - kérésemre - el is küldte e-mailben. Most van egy évem, hogy Santiago módjára álmodjam a nagy halról. "Ti vedro nei miei sogni."


   Amikor az örökzöld Tanúból idéztem, nem tudtam, hogy Kállai Ferenctõl is búcsúznom kell. Olyanok ezek a túrák, mint egy fonál, amire sorban felfûzzük az emlékeinket. A kritikus azt mondhatja, hogy az emlékektõl nem lehet látni a fonalat. Talán azért mégis. Az élet attól szép, hogy vannak megõrzésre érdemes emlékek. Mára már az is emlék, hogy Márk végigment az úton. Ismerjük a jó tanácsot: ültess fát, irj könyvet és legyen gyereked. Ha még ezenfelül van egy 110-es unokám is, ugyan mi mást akarhatnék?


 


    Függelék                                                                          


   Jocónak felkeltette az érdeklõdését a borsóhegyi beszámolóm, ezért családi kirándulást szervezett a helyszinre. Idejük lévén, felirta a halottak nevét, amit dokumentációs jelleggel idecsatolok. Nem hiszem, hogy máshol megjelent volna. Az ékezetek hiányáért, esetleges egyéb hibákért elnézést kérek.


   Bronislava Gregorovicova, Alexander Gaál, Marián Fábry, Pavol Cigás, Vlastimil Cepican, Peter Cogan, Jozef Bigas, Lubos Belák, Lubos Balucha, Ján Balog, Igor Angelovic, Michal Agnet --- Daniel Gumenicky, Martin Haber, Ján Hejduk, Marian Illés, Stefan Ivan, Adriana Jodpova, Tomás Kardos, Ondrej Keszi, Marek Kicinko, Peter Komora ---  Rastislav Novák, Miroslav Novák, Lubos Martincsek, Karol Malatin, Róbert Letko, Norbert Kumancik, Peter Kristan, Peter Kotvan ---  Dominik Ocelka, Ludovit Orlicky, Peter Orlovsky, Dusan Paluch, Jana Pestová, Igor Scigél --- Róbert Tulipán, Vladimir Sopuch, Michal Stang, Róbert Solava ---  Tomás Zipaj, Juraj Zubor. --- Béke velük.