Túrabeszámolók


Közeli Helyeken/Csontok útján/Dél-Balaton/Harkány/Dombóvár/Határvidék/Megoldjuk 5*2*30

moiwaTúra éve: 20102010.07.05 21:46:52










Határvidék 2x30


 Végre egy igazi nyári hétvége. Pont bele is illett az 5x2x30 mozgalom túráinak hagyományaiba, eddig egyszer sem kellett fáznunk. A cuccok összepakolásakor örömmel tölt el, hogy a ruházat meglehetõsen kis helyen elfér.


 Az utóbbi hetek hagyományává kezd válni nálam, hogy a leutazás már valami extra izgalommal jár. Most sem volt másképpen. Kelenföldi pályaudvar, délután 5 óra. A külsõ vágányok peronjánál egyre több ember gyülekezik, és nyilvánvaló, hogy nem az Ausztriába tartó RailJetre várakoznak. Az információs tábla üres, a hangosanbeszélõ sem ad semmi megnyugtató információt.


 A vonat késik, nem is túl keveset. Pedig csak a Keletibõl jön. Ezen már nem lepõdöm meg, azonban egy keletnémet nyugdíjas házaspár türelmetlenül érdeklõdik, hogy most akkor mi a helyzet. Megnyugtatom õket, hogy a vonat egyszer majd jönni fog. 15 perc késés van kiírva. Ez az idõ is letelik. A vonat továbbra is sehol. Bejön a RailJet, másodperc pontosan. A szép létszámúra dagadt tömegbõl csak néhányan szállnak fel a szerelvényre.


 No, mondom, ez nem lesz luxusutazás… Közben jól elbeszélgetek a németekkel, addig is megy az idõ. Bubu korábban emlegette, hogy a vonat elején belföldi vagonok lesznek és hivatalosan ott szabályos az utazás, ha az ember nem lépi át a határt. Mi azonban a vonat végefelé állunk, és egyrészt esély sincs rá, hogy elõrébb menjünk, meg hát értelme sem sok volna. A Venezia EuroNight Velencébe tartó termes kocsijába tudunk felszállni és még sikerül gyorsan üres helyeket is találni.


 A vonat elindul. Cammogunk. Ilyen lassan még sosem jutottam el Érd-felsõig, sõt Tárnokig sem. Biztos túlhevültek a sínek. Tudom persze, épp most újítják fel a vonalat, és sok szakaszon csak egy vágány járható. Szegény keletnémetek pedig közben leckét vesznek: jön a kalauz. Jegyeket elõadják, node nincs pótjegyük az EuroNight-ra. Bünti. Pedig… a házaspár mindkét tagja túlvan a 65-ön, elvileg EU állampolgárként ingyen utazhatnának. Ezt nem mondta nekik senki, mint ahogy azt sem, hogy a Venezia EN pótjegyköteles… Éljen.


 Valahogy csak elérjük a Balatont, és ahogy várható, szépen folyamatosan apadni kezd a vagon utaslétszáma. Hõseink, a német nyugdíjas házaspár az unokával együtt leszállnak. Nagykanizsa elõtt járunk még, mikor hivatalosan már Gyékényesen kellene a vonatnak befutnia. Mindegy, ráérünk. Be is sötétedik közben. Murakeresztúr magasságában SMS-t kapok, miszerint üdvözölnek Horvátországban. Ez jó hír, közeledünk úticélunk felé.


 A Dráva menti szakaszon nincs is semmilyen magyar térerõ, a síkvidék odaát van, így onnét jönnek a jelek. Gyékényes állomást gyökkettes tempóval érjük el. Élvezve elõnyét, hogy a vonat hátuljába szálltam fel, gyorsan ki is érek az állomás területérõl (meglepõen hatalmas az állomás maga). A kiállított 424-es mellett elsietve egy helybeli segítségével indulok meg a kerékpárúton a jó irányba, de közben utamba kerül egy kocsma, plazmatévével. A délutáni meccset elpasszoltam az utazás miatt, az estinek legalább a végét látni szeretném, így az „esti túrámat” megszakítva meccsnézés a program (Uruguay-Ghána).


 Szilárdék üdvözölnek, ott vannak Dilenék is. Már most érzõdik, hogy egy tartalmas kikapcsolódás elé nézek ezen a hétvégén. Egy 2x30-as túrán nem is számítok másra ;-) Misi a rendes járékidõ végére jön vissza a szálláshelyrõl, ahol eddig fogadta az érkezõ résztvevõket. Izgalmasan alakul a meccs, természetesen kivárjuk a legvégét.


 A drámai végjáték után testületileg átvonulunk az iskolába, ahol már sor került a lámpaoltásra, jól elszaladt az idõ. Egy gyors evészet, fürdés és hálóhely-kialakítást követõen már alszom is. Szokatlan ez az alvásmennyiség, különösen az Érchegységi 100-as fényében ;-) A Nap már igen korán betûz a tornaterem ablakain, többeket ez ébredésre csábít. Csak most tudok körbepásztázni tekintetemmel, hogy kik is vannak itt. C. Bélának átintegetek a terem túloldalára, õ visszainteget. Nagyon régen láttam már túrán, örülök, hogy újra összefuthattam vele. A reggeli készülõdés nagyon kényelmes, teljes összepakolásra nincs szükség, hiszen még egy éjszakát itt töltünk.


 Bubuéknak jelzem, hogy érdemes kicsivel hamarabb kimenni az állomásra, ugyanis Kaproncáról érkezett egy személyvonat, ami rövidesen vissza is indul oda. Ilyen fotótémáért érdemes „nulla pontért” sietni.


Csurgó 30


 Kisvártatva megjönnek a rendezõk is. A 2x30 túra megint nem okoz csalódást: régebben az ország legkisebb nevlapjával dicsekedhettek, most pedig igen eredeti, kézzel írt példányokat kapunk kitöltésre. Misi meséli, hogy többször is bejárta az útvonalat, és hogy az eleje egy kicsit kalandos lehet számunkra. Rövidesen meg is tudtuk, hogy pontosan mit értett ezalatt. Bélával vágok neki a túrának, idestova már több mint 1 éve annak, hogy utoljára együtt mentem vele valahol.


 Egyszerre érdemes használni az útvonalleírást, valamint figyelni a kihelyezett szalagokat. Misi szalagozás-technikáját már ismerjük jól, õ szeret viszonylag sûrûbben kihelyezni, hogy egyetlen pillanatig se merülhessen fel kétség. A falu határát elég hamar elérjük, ahol szép kényelmes emelkedõvel a domb irányába haladunk, elõbb betonon, majd szekérúton. Nagyon hangulatos táj, hétvégi házakkal. Kerítés szinte sehol, a házak körül gondozott kertek, mindenfelé boróka. Több ház lazán elmenne kulcsosháznak, turistaháznak. Kis kanyargás következik, egy benõtt úton, majd egy füves rét, ezután újabb kanyarral egy széles szekérútra térünk.


 Több helyen figyelmeztet bennünket a „Vigyázz Hegyõrség” tábla. Kihelyezett térfigyelõ kamerákat nem láttunk (pedig ugye 1 éve Dombóvár szélén találkoztunk velük), bizonyára a Hegyõrség kellõ elrettentõ erõvel rendelkezik. Ezen a szakaszon kellett egy kicsit a szerencsére bízzuk magunkat: az út folyton csak kanyarog a dombtetõn, eközben többször is „alsóbbrendû” utak kanyarodnak le róla, de szalagot ott nem találunk. Egyre magabiztosabban haladunk tovább és megérzésünket siker koronázza egy megerõsítõ szalag képében. A Hegyõrség szerencsére nem látja, hogy Béla keze enyves és a kihelyezett gyümölcstermést némileg lepusztítja.


 A nagyon kellemes, bennünket kifejezetten Zalai-dombságra emlékeztetõ szakasz után jön a már Misi által beharangozott benõtt út. Itt aztán van minden: sûrû aljnövényzet, csalánnak dúsítva; belógó ágak, persze tüskés is akad köztük; és az árnyékos, pocsolyákkal teli erdõ hemzseg a szúnyogoktól, így rögtönzött népitánc-bemutatót is tartunk. Irigykedünk O. Józsira és családjára, akik hosszúnadrágban és hosszúujjú ingben haladnak… Az erdõ különben szép, fõleg ahogy a Nap átsüt a fák között.


 A kemény rész elsõ fele után jön egy kis megnyugvás: erdõszélen fûben caplatunk, magaslesek mellõzésével. Ezután újabb szúnyogokat kapunk, lejtünk ugyanis egy patakhoz. Az átkelést elsõsorban a vérszívók nehezítik. Kimászva túloldalt, a leírásnak megfelelõen fel is lélegzünk, ugyanis a nehezén túl vagyunk. Hirtelen itt is van az 1. ep., valamint az ajándék müzliszelet.


 Innét egészen más jellegû tájon haladunk, nagy zöld rétek mellett, enyhe emelkedõk és lejtõk váltakoznak. Érezhetõ, hogy ide turista nem nagyon jár. Egy gerincen futó betonútra érünk ki, hátul már látszanak Somogybükkösd házai, balra pedig egy másik dombtetõn magasodik egy szép geotorony. A faluban tovább mászunk felfelé, hogy aztán egy nyomóskútnál önkiszolgáljuk magunkat. Szemben egy nagyon szép kúriaszerû épület, hozzá egy boróka (ciprus?)-fasor vezet. Hivatalosan nem kéne oda kimenni, de ki tudja, mikor járuk erre legközelebb…


 Visszatérve a betonra, hosszantolunk tovább a gyakorlatilag egyutcás falun, elõbb dombról le, majd a szemközti dombra fel, aminek tetején a buszmegállóban vár bennünket Bendus a nápolyival. A papírunkra aláírás helyett matrica kerül. A falu temploma mellett megyünk tovább, de megpróbálom jobb szögbõl is észrevételezni a templomot, több-kevesebb sikerrel. Utunk elõbb picit emelkedik, a szántóknál kiszélesedik a látóhatár, szép a táj. Méregzöld fû, enyhe dombok, idilli vidék. Valahol errefelé válthatunk megyét, innét ideiglenesen Zalában trappolunk.


 Egy kisebb dombra mászunk fel, majd onnét legurulunk egy hídhoz, egy balkanyarral (a hozzánk csapódó Z jelzés társaságában) felmászunk az aszfaltúton Nemespátró központjáig, ahol a kocsmahivatalnál vár bennünket a 3. ep.  A pontõr elmondása szerint vendégeik vagyunk egy üdítõre vagy egy kis sörre. Jómagam az utóbbit választom. A kocsmáros meglepõdik, amikor a nedût lefotózom. Csak annyit válaszolok neki, hogy mindez azért van, hogy ha majd végigpörgetem késõbb a túra eseményeit, még véletlenül se maradjon ki ez a hûsítõ ital a történetbõl. Sikerült mosolyt csalni a kocsmáros arcára.


 Nem pihenünk sokat Bélával, és haladunk tovább. A faluban szinte mindenfelé borókák. Ez lehet a környék jellegzetessége, szinte minden portánál, minden kertben találni legalább egyet belõle. Sokáig a Z jelzés a kísérõnk, szántók szegélyezik utunkat. Az út különben poros, száraz. Annyira nem baj ez, még mindig jobb, mintha sárban gázolnánk. Egy útelágazásban hagyjuk el a jelzést, erre egy lyukasztós ep. is figyelmeztet. A lyukasztó lenyomata is meglehetõsen egyedi: egy szép lábnyom. 


 Kellemes útszakasz, amin haladunk és még inkább tudnánk értékelni, ha nem csipkednének a szúnyogok. Figyelmünket a leírás és a szalagok figyelése is leköti, de teljesen egyértelmû a haladás iránya.  Kacskaringós lejtõn jutunk le egy mûúthoz, ami már Ágneslakhoz visz minket. Elõbb azonban két tó között sétálunk át. Remekül sikerült idõzíteni, ugyanis a pontõrökkel akkor érkeztek meg az autóval, ahogy mi gyalogosan. Gyors kipakolás után már kaptuk is az aláírást, valamint a még hûvös ásványvizet. Misi javasolja, hogy igyunk akár több pohárral is. Nem kell kétszer mondania. Érezhetõen befûtött ma Szent Péter. Sajnos nem figyelünk eléggé, és így kihagyjuk a fakultatív programot, az Ágneslaki Arborétumot.


 Ehelyett meglódulunk a mûúton, amin csaknem egy teljes órát haladunk dél felé. Balról tavak, valamint a SEFAG táblái. Utóbbiak már annak bizonyítékai, hogy visszatértünk Somogy megyébe. A monotonnak tûnõ haladás nem olyan idegölõ, bár süt a Nap ezerrel. A táj változatos (nagyjából hasonló az érzés a Gyepes-völgy betonján a Vajdavár homokkõvidéken is). Jobbkanyar jön, letérünk a betonról.


 Megint változik a kép: jobbról kerítés, árnyék semmi. Ez most amolyan gödöllõi-dombságos. Felmászunk a tetõre, jutalmunk egy csúcskõ. Béla nagyon tikkad, és a kondija sem a régi. Megnyugtatom, hogy a leírás szerint már gyakorlatilag nincs emelkedõ vissza. Elõbb elhagyott, de nem olyan rossz állapotban lévõ házakat/tanyákat mellõzünk, majd hétvégi házak jönnek. Feltûnik, hogy szinte mindenki saját fenyõfaiskolát tart. Ez lenne a karácsonyfák földje?


 Az út elõbb egyértelmû szekérúttá válik, majd részben murvássá. Ez már bizony azt jelzi, hogy közel a beígért betonút. Nem rövid a szakasz, és bár alapvetõen lejtõs, a meleg nem esik túl kellemesen hozzá. Az út mentén „valahol” található kõkereszt is meglesz, a kérdést megválaszoljuk az igazolólapunkon. A kereszttõl nagyon hamar kijutunk a betonútra, majd onnét a vasúti átjáróhoz. Az egyértelmû megoldást választjuk: a sínek mentén sétálunk be Csurgó vasútállomásra, a mai célba.


 Czigó vár, valamint egy nagyon beszédes helyi kissrác, aki mindenre kiváncsi velünk kapcsolatban. Megkapjuk a díjazást, a megszokott kisméretû emléklapot, valamint a helyben gyártott kitûzõt. Mindkettõ a somogybükkösdi templomot ábrázolja. Megesszük a kiporciózott virslit (idén nem volt mód repetázni, szemben a korábbi évekkel). Még nagyon gyerek az idõ, azonban két opció van: egy korábbi vonattal vissza lehet menni a szállásra és ott pihenni, avagy még ittmaradni Csurgón. Béla utazik, én azonban utóbbit választom. Nem döntöttem rosszul, pláne hogy még sosem jártam a városban korábban. A templomok, a Közmûvelõdés Háza, valamint a Református Gimnázium füvészkertje mind-mind megérték a látogatást. A két nagy tér a város közepén nemrég lett teljesen felújítva, átalakítva.


 Az alapos városnézés ellenére is jó hamar sikerül visszatérni, a következõ vonatig még mindig van bõven idõ. Azonban a 2x30 sajátsága, hogy ilyenkor van bõven mód beszélgetni az ismerõsökkel. A célba beérkezõk (többek között Á. Pisti, pesza, valamint H. Emil) jó hangulatot varázsolnak. A vasútállomásra begördül egy autó, amiben Macit és Erzsit véljük felfedezni. A mai napon õk nem vettek részt a túrán, csak úgy benéztek a célba. Jól tették.


 A du. 3 óra elõtt induló vonat pontosan érkezik, ami különösen meglepõ az elõzõ napi leutazás fényében… Bõ 10 perc alatt át is érünk Zákányba, én gyors léptekkel a szálláshelyet, azon belül is a zuhanyzót veszem célba. A sietés oka a délutáni meccs (argentin-német), amibõl egyetlen percet sem szeretnék kihagyni. Jólesik a hûsítõ víz, valamint a nem sokkal rá a kocsmahivatalban elfogyasztott hideg sör. A túra résztvevõinek egy része a meccset szurkolja végig, szerintem a focirajongók egyáltalán nem jártak rosszul. Aki egy picit rosszul járt, az mgruber, ugyanis az egyik gólt lekéste, mert éppen akkor akadt egy „gyors ügyintéznivalója”.


 Mások eközben kimentek a gyékényesi tavakhoz fürödni és pizzázni. Béla nem maradt a második napra, mert a lábának sok volt ez a 30 km, így hazament. A két meccs között az iskola udvarán beszélgettünk, poénkodtunk Czigóékkal. Lupin is csatlakozott a traccspartihoz, aki késõbb megpedzette, hogy másnap szívesen csatlakozna hozzám a túrán, és nem bánna egy erõs tempót, hamar szeretne ugyanis beérkezni. Meg is egyeztünk. A sok marháskodás közben hihetetlen módon elszaladt az idõ, és már készülhettünk is az esti meccsre, valamint az esti sörökre. Dilennel sétáltam ki a kocsma felé, és szóba került, hogy szerintük ez a bõ 2 nap pontosan olyan, mint egy nyaralás: hiszen nem egész nap túrázunk, a délután az már kötetlen, sokat beszélgetünk, pihenünk, szabadon töltjük el az idõt. Bennem is megfogalmazódott ugyanez a gondolat.


 Az esti meccs (spanyol-paraguay) hangulata szurkolói oldalról már komolyabb volt, a kocsmáros extra székeket hozott ki, hogy mindannyian le tudjunk ülni. Mivel hosszabbítás nem volt (csak két tizenegyes szinte egymásután), „szokatlanul” hamar értünk vissza a szállásra, és másnap reggelig elegendõ idõnk maradt pihenni. Attis az elsõ napi túra délutánján ment ki biciklivel szalagozni a vasárnapi útvonalat. Nála ez megszokott dolog már.


 Reggel véglegesre pakolok, és idõközben sikerült hazafuvart találnom Matus Petiéknél. Jelezték elõre, hogy a túra után még egyéb programokat is terveznek, de a kocsi kényelme sokkalta többet nyom a latba, mint az esetleges késõbbi hazaérkezés. Lupinnal tempósan megyünk ki az állomásra, a horvát vicinálist ezúttal kihagyjuk, mert addigra már elment.


 Drávalátó 30


 Czigó és Attis rajtoltatnak, a nevezési lap ezúttal elõrenyomtatott. A túra nevébõl fakadóan a Drávához viszonylag közel leszünk végig a túra során, így a szúnyogokkal való harcra is felkészülünk. Az útvonal ezúttal a szálláshelyünk mellett vezet el, és így éri el a fõutat, amin a határ irányába kanyarodunk. Nem keveset hosszantolunk, és elhaladunk a szépen felújított templom mellett. Feltûnik, hogy vasárnap ellenére sok kisebb bolt is nyitva van, valamint hogy a településen mennyire nem elhanyagolható a kocsmahivatalok száma.


 A fõût Zákányfaluba vezetõ jobbkanyaros emelkedõje elõtt egy balost veszünk és maradunk a folyó szintjén. Az elõzõ naphoz képest a kerítések mögül ugató kutyák száma kiugróan magas. A betonútból elõbb szekérút lesz, majd egy benõtt útként folytatódik. Kísérteties a hasonlóság az elõzõ napi túrához: alig néhány km és indul a dzsungel- és szúnyogharc. A terep azért mégis más: balra nem sokkal mellettünk/alattunk a Gyékényes – Murakeresztúr vasútvonal, az út pedig egy erdõs domboldalon oldalaz. A reumakezelés, valamint a szúnyoginvázió viszont meglehetõsen déja vu.


 Idõnként az út tisztul és járhatóbb, majd egy egyértelmû emelkedõt követõen kiér egy dombtetõre. Arborétumba vagy kastélyparkba illõ fákat mellõzünk. Többféle színû szalagra leszünk figyelmesek: a leírás segít eligazodni, ugyanis az oda és vissza irány van másképp jelezve (többször is metszi az útvonal önmagát). Figyelmesek leszünk egy csodapalotára, mini botanikus kerttel, japánkertbe illõ hidakkal. Jobbra tõlünk Õrtilos házai, ma még járunk késõbb arrafelé. Elõbb azonban némi tekergéssel betonúta térünk, majd a folyó irányába kanyarodunk rajta. Az erdõ jó sûrû, szederindás és hihetetlen mennyiségben rajzanak ki belõle a böglyök és szúnyogok.


 A kellemes mûutazás közben arra is figyelnünk kell, nehogy a fülünkbe vagy a szánkba repüljön egy példány. Mûútról ismét be az erdõbe, ahol élveznénk a „fényalagutat” illetve a löszmélyutakat is, csak azok a fránya ízeltlábúak… Érezhetõen fent vagyunk a folyó feletti dombsoron. Rövidesen kiérünk a Szentmihályhegyi kápolnához, amit a mai nap kétszer is érintünk. Bendustól egyelõre csak 1 db Sportszeletet kapunk, visszafelé csak akkor, ha kiderül, hogy jut majd mindenkinek. A kápolna nagyon szépen felújított, a kilátás a Dráva felé, illetve Horvátország irányába pazar. A leírást azonban itt nem olvassuk betûrõl betûre, így elsiklunk azon tény felett, hogy itt bizony nyomóskút is rendelkezésünkre állna.


 A dombról elõbb egy erõteljes lejtõvel érünk le, majd szinte alföldi simaságú terepen, széles „turista autópályán” tekergünk. Közben érintünk egy vaddisznóskertet és további sok-sok borókát valamint fenyõneveldét. A turista autópályán egy kõkeresztnél újabb megállásra csábít egy ellenõrzõpont, elsõsorban az ásványvíz szolgáltatás miatt. Lupin nagyon jól bírja a tempót, megpróbálok olyan sebességgel menni, ami még élvezetes és fotózásra is alkalmas.


 Ezután tempószakmailag nincsen semmi probléma, elsõsorban azért, mert betonon talpalunk, nem is rövid szakaszon. A táj nyugtató, csendes, így a beton ellenére sem romlik el a hangulatunk. Az útelágazásoknál egyedi fatáblák jelzik a közeli települések irányát. Amikor már kezd gyanúsan sok lenni a beton, a megadott résztáv, valamint a megsaccolt átlagtempó ismeretében megállapítjuk, hogy lassan jönnie kell egy kódos pontnak. A betonútról való letérés önellenõrzõ pontja jól láthatóan ki van jelezve. Örömmel konstatáljuk, hogy nem vagyunk túl lassúak. Egyedüli nehézség az, hogy nincs résztvevõ elõttünk.


 Kellemes és jól járható úton indulunk tovább, egyenletes, szinte alig érzékelhetõ emelkedõn. Amikor már kezdjük élvezni az utat, akkor hirtelen véget ér a jósága és benõtt mocorkásként folytatódik. Egy rétnél ideiglenesen fellélegezhetünk, itt azonban nem az út minõsége, hanem az itt lévõ elágazás okoz fejtorést. Egyenesen egy frissen lekaszált út, jobbra pedig egy „magasabb rendû”, ami egy ház mellett vezet el. Szalag egyiken sincs, mi elõbbi mellett tesszük le a voksunkat. Mint utóbb kiderült, rosszul tettük. Ennek ellenére a kaszálás mentén megyünk szépen tovább. Egy kukoricás szélén vége is lesz az útnak. Rövid marasztaló tüskésen küzdjük át magunkat, majd egy szélesebb útra lyukadunk ki. Gyanús, hogy ezen kellett volna továbbmenni még odafent a dombtetõn az elágazásban. Sokáig semmi szalagot nem látunk. Ezen én nem lepõdök meg, ismerve Attis szalagozási szokásait (oda tesz, ahova a logika megkívánja, megerõsítõ szalag nem túl sok van nála).


 Az út ismét „bekeményít”: szederinda, csalán, belógó ágak, na és persze az elmaradhatatlan böglyök és szúnyogok. Nézem, hogy a lábamat valószínûleg egy bögöly megcsíphette, a nyoma egy döbbent nagy piros foltként látható. Fájni nem fáj, de ha hozzáérnék, biztos nagyon viszketne. A monoton küzdés közben házak romjait pillanthatjuk meg, majd Attis is jelzi a leírásban, hogy „a szenvedés már nem tart sokáig”. Kisebb kanyarok után érünk ki a Z sáv széles útjára, amit már korábban jártunk a nap folyamán, igaz ellenkezõ irányból. Most viszont ezen mászunk vissza a dombra, szép kis egybeszint következik. A melegben ez minden, csak nem kellemes. Szerencsére nem tart sokáig a mászás, fõleg hogy már ismerõs is volt délelõttrõl.


 A mobiltorony után nemsokkal fel is tûnik ismét a Szentmihályhegyi kápolna. A söprûket még éppen itt találjuk, valamint az autóval erre járó Attist és Emilt is. Most már észrevesszük a nyomóskutat és engedünk a csábításnak. Habár alig másztunk szinteket, elkel a folyadék, fõleg ha hûs. Egy darabon megint oda-vissza szakaszon megyünk tovább, érintve a két „fényalagutat”, amelyeken a szúnyogtámadás miatt nagy tempóban gázolunk keresztül. A magányos fánál elbúcsúzunk az odautunktól és egy bója érintésével egy irtott szakaszon át jutunk ki a délelõtt már megjárt mûútra. A mûútról azonban nem térünk le, hanem egyenesen Õrtilosra megyünk (a legenda szerint a falu onnét kapta nevét, hogy a lõporraktárakat õrzõ õrökkel tilos volt beszélgetni).


 Mielõtt még túlságosan megközelítenénk a centrumot, a szalagok egy kis utcába csábítanak, ahol Emil vár bennünket, ásványvízzel. Némi kölcsönös fotózkodást követõen tovább is állunk. Rövid séta után nagy felfedezésre teszünk szert, miszerint ismét a reggeli útvonalon vagyunk, csak ugye szembõl. A már megcsodált magányos fánál azonban letérünk róla és egy nagyon kellemes dombtetõi séta következik, hétvégi házak közt. Innét aztán pompás panoráma nyílik a Drávára. Lupinnal többször le is térünk a fotótémák kedvéért az útról.


 Egy rövid füves kanyar után ismét jól járható széles úton ereszkedünk, majd a fémkukáknál szembesülünk a ténnyel, hogy Zákányra visszaérkeztünk. Az állomásra ismételten a szállásunk mellõzésével jutunk ki. A cél a hosszú állomásépület mögött van, egy fa tövében. Lupin elégedett az idõvel, a kiszemelt vonatját kényelmesen elérte. Mgruberékkel kedélyes beszélgetés veszi kezdetét. Ezt csak némi vonatfotózás szakítja félbe (a Maestral valamint a Corvinus kocsijainak és mozdonyainak látványa). A szigorúan korlátos virsli elfogyasztása után várom leendõ utastársaimat, akik egész szép tempóban meg is érkeznek. OT Attila elmegy fürdeni a szállásra, valamint a kocsit is áthozza onnét. Eközben próbáljuk kipuhatolni, hogy hol lesz az 5x2x30 utolsó helyszíne, de a rendezõség nem árulja el nekünk a titkot.


 A napunk itt még nem ért véget, ugyanis utastársaimmal elõbb a Gyékényesi tavakhoz mentünk egy rövid mártózásra, majd a Balaton északi partját kerültük meg. Matus Petivel próbáltunk némi reklámot csapni utastársaink felé a szemünk elé táruló Tanúhegyek kapcsán. Balatonfüreden megálltunk egy rövid pihenõre, nézelõdésre. Rengeteget változott a Szívkórház és a hajóállomás környéke azóta, mióta legutóbb itt jártam. A hazaút eleinte nem tûnt leányálomnak: Fûzfõig idõnként csak lépésben lehetett haladni (vasárnap este erõs volt a forgalom, ráadásul a strandról is ezidõtájt indult meg a nép a szállása felé), az M7-esnek is adódtak meglehetõsen cammogós szakaszai. Ennek ellenére a kocsiban sztorizgatásokkal, nosztalgiázással elütöttük az idõt. Már vaskosan sötét volt, mire visszaértünk a fõvárosba. Köszönet OT Attilának, hogy mindannyiónkat hazafuvarozott!


 Összességében: a 2x30 hozta a megszokott formáját. Egzotikus táj, tele meglepetésekkel. Családias hangulat, szinte nyaralást idézõ néhány nap. Most elõször fordult elõ, hogy két éjszakát is eltöltöttem a szálláson, így még többnek hatott ez az élmény.


Nagyon várjuk a jövõ évi zárórendezvényt, akárhol is lesz. Köszönöm Attisnak, mgrubernek és az egész csapatnak ezt a remek kis hétvégi élményt!


 Képek: http://indafoto.hu/moiwa/2010070304_hatarvidek_2x30