Túrázz a Cuha-völgyi vasútért! Éjszaka a Bakonyban
Táv 31,6 km, szint 680 m.
A „Kalandtúra”, avagy hogyan tegyük igazán izgalmassá a könnyûnek ígérkezõ éjszakai túrát.
Szombaton ebéd után ledõltünk aludni, mert éjszakai túrára készültünk Zsombor fiammal. Nem jött álom a szemünkre, de azért jól esett pilledni egyet a viszonylag hûvös szobában. 16:30-kor aztán felbõgött a motor és elindultunk a Bakonyba. Az MO-áson és az M1-esen német autók tömött sorokban gurultak a másnapi Forma 1 futamra. Szerencsére a mi sávunkban nagyon jól lehetett haladni. 19:20-kor érkeztünk Vinyére a rajt helyszínére. Nevezés majd rövid tollászkodás után 19:40-kor el is indultunk.
Még világos volt, de a lemenõ nap fénye már vörösre színezte a leveleket. Rövid aszfaltozás után bekanyarodtunk a Hódos-ér völgyébe. Megbarátkoztunk az éjszakai túra navigációját segítõ jelekkel, mely fényvisszaverõ szalagokból és fára rögzített fényvisszaverõ nyilakból állott. A fejlámpa szórt fényében messzirõl észre lehetett venni a helyes irányt. A szervezõk nagyon ügyesen szalagozták a teljes útvonalat. Ahol szükséges volt ott bõségesen, sûrûn helyezkedtek el a szalagok, ahol nem volt eltévedési lehetõség ott csak elvétve lehetett találkozni vele. A tájékozódáshoz tökéletesen elégséges volt, az útvonalleírásra nem is volt szükség csak pecsételéskor.
Még sosem jártam itt, nagyon tetszett az utat kísérõ Hódos-ér csobogása, a gyönyörû erdõ és a völgy két oldalát lezáró oldalak változatos domborzata. A tökéletesen járható murvás úton nem is kellett a lábunk alá nézzünk, átadhattuk magunkat a táj, a neszek, az illatok és a sejtelmes fények élvezetének. Aztán viszonylag gyorsan ránk borult az éj és elõkerültek a fejlámpák. Az elsõ ellenõrzõpontra már teljesen sötétségben érkeztünk. A pecsételés után azonnal indultunk Porvára a második ellenõrzõpont felé. A rövid szakaszt hamar teljesítettük. A pont a helyi „kulturális központban” (kocsma) rendezkedett be. A bejárat elõtt félig pityókás fiatalok élcelõdtek az általuk teljesen bolondnak tartott túrázókkal. A pontõr figyelmeztetett, hogy innentõl saras lesz az út. Ekkor eszméltem csak, hogy az elõzõ nap, jelentõs mennyiségû esõ áztatta a Bakonyt, de eddig csak néhány ártatlan pocsolyát láttunk, mely könnyûszerrel kikerülhetõ volt.
Borzavár felé haladva elõször réten majd mezõgazdasági területek mellett vitt el az út. Azt nem állítom, hogy nagy sár volt, de a lejtõs részeken valóban kipörgött néha a vibram. Egy helyrõl pompásan lehetett látni a nem túl távoli Kõris hegyen lévõ rádiólokátor kivilágított gömbjét. Borzaváron a Csárdavölgy bejárójánál volt a 3. ellenõrzõpont, ahol elõször kaptunk ellátmányt és egybõl kettõ darab ízletes müzli szeletet.
A következõ pont a Porva-Cseszneki vasútállomás. Ez a szakasz ismerõs volt, mivel már a Bakonyi Mikulás túrán jártunk itt. Persze nappal és télen másképp nézett ki, mint nyáron és éjszaka. A Csárda völgy eleje egy kaszálatlan réten keresztül vezetett. A kitaposott nyomon nem nagy, de egyébként derékig érõ növényzet borította a rétet. A bõséges harmatképzõdés hatására minden addigi sár letisztult a bakancsról. Megérkezvén a Cuha völgybe az elsõ patakátkelést a vasúti hídon oldottuk meg. A völgyben futó úton sok helyen friss iszapborítás árulkodott arról, hogy nemrégiben a jelenleginél is magasabb volt a Cuha vízszintje. Ez most nem nehezítette utunkat. Jó tempóban, 5-ös átlaggal érkeztünk a 4. ellenõrzõpontnak helyt adó vasútállomáshoz. Tekintettel arra, hogy nagyon jól álltunk az idõvel, megnéztük a vasúttörténeti kiállítást, megettünk egy-egy szendvicset, némi édességet és rövid pihenõ után neki is indultunk. Nem gondoltuk, hogy a java csak ezután következik.
A Csesznekre vezetõ S- leágazóig nem is volt semmi gond, de utána elkezdõdött a patakátkelések tömege. A szûk szurdokban helyét keresõ patakmeder hol az egyik, hol a másik szurdok oldal tövében vezetett. Csak a kövekbõl kirakott gázlókon átkelve lehetett továbbhaladni. Elõre elterveztük, hogy a kényes helyeken inkább levesszük a bakancsot és zoknit, s mezítláb átkelve visszahúzzuk a lábbelit, hogy ne átázott bakancsban kelljen gyalogolni. E az elmélet, s más a gyakorlat. A második gázlón elõször a fiam, majd a következõnél magam is rosszul léptem, melynek következtében megcuppantak a bakancsok. Tekintettel arra, hogy hal nem került bele, innen már nem volt értelme levenni a bakancsot, semmit sem javult volna a helyzet.
Szédületes volt az erõs patakzúgás közepette haladni a koromsötét szurdokvölgyben. Inkább csak sejtettük mekkora sziklafalak emelkednek felettünk. Az éjszakai sötétben lenyûgözõ volt. Elérve a vasúti viaduktig megcsodálhattuk a korabeli építõmesterek munkájának gyümölcsét. Hihetetlenül robosztus, mégis impozáns völgyhíd íveli át a szurdok két oldalát.
A sokadik gázló után aztán elvált a 25 és a 32-es táv egymástól. A rövidebb távon indulóknak néhány száz métert kellett még megtenni a célig, felkapaszkodva egy kocsiúton a völgybõl. Mi haladtunk tovább a szurdokban, most már a S+, P+ jelzésen. További patakátkelések után egyszer csak kivezetetett utunk a szurdokból és egy erdõfoltokkal tarkított rét szélén hívogattak bennünket a fényvisszaverõ szalagok. Itt azért sokkal könnyebb volt közlekedni, mint a vizes köveken fel, s le. Feltûnõen hamar érkeztünk el egy pontõrhöz , aki felhívta a figyelmünket, hogy a Cuha-magas vízszintje miatt a táv lerövidül, és nem megy fel az Ördög-rétig, hanem a S+-on haladjunk, mely kivezet egy murvás útra. Ezen az úton kell bemenni a célba.
Pompásan ment is a séta, de sajnos benéztük a S+ leágazóját, helyette a P+-on haladtunk tovább (gyakorlatilag az eredetileg tervezett és kiszalagozott útvonalon). Utunkat rengeteg sziklakikerülés, bedõlt fa alatti átbújás kísérte. Az egyre jobban leereszkedõ párásság miatt a látótávolság néhol jelentõsen lecsökkent, egy-egy helyen a turistaút fellelése is gondot okozott. A csúszós sziklafalak tövében több helyen volt kötél kifeszítve. A kötél hiányában csak nagy gonddal lehetett volna átkelni a csúszós sziklaperemeken anélkül, hogy megmártózzunk a Cuha-patak határozottan hideg vizében. Utólag belátom okkal döntöttek úgy a szervezõk, hogy nem szabad most ide éjszakai túrát szervezni.
Miután megoldottunk egy újabb gázlón való átkelést szembesültünk azzal, hogy az eredetileg a P+-re tervezett útvonal abszolút járhatatlan. Egyszerûen a víz ellepte az út egy szakaszát. Itt felkapaszkodtunk a szurdok oldalában és különbözõ vélt vagy valós vadcsapásokon igyekeztünk párhuzamosan haladni a szurdok alján hömpölygõ Cuha-patakkal.
Egyszer csak megcsúsztam egy vizes sziklán és hanyatt vágódtam. Balra, két méterre mellettem egy függõleges kürtõ torka volt, úgy 8-10 m mély. Nem lett volna szerencsés beleesni. Szóltam a kissé lemaradt fiamnak, hogy ügyeljen, mert erõsen csúszik az a fehér szik… Mire a „la”-t is kimondtam fiam hozzám hasonlóan hanyatt fekve idõzött mellettem. Csont nem törött, indulhatunk tovább. Most már csak vissza kellene ereszkedni a P+-ra. Néhány via ferrata túrán is becsületünkre váló sziklafalon való ereszkedés után leértünk újra a patakvölgybe. Nem könnyítette meg a sziklán való ereszkedést a sötét és a kövek csúszóssága sem. Útközben megtaláltuk a Remete barlang magas keskeny hasadékszerû bejáratát is. Az elõzmények után nem volt kedvünk még a barlangászkodni is, ezért újra elindultunk a P+-on az Ördög-rét irányába. Sajnos alig néhány m múlva újra zsákutcába vezetett az út, ezért újra fel kellett kapaszkodnunk a szurdok oldalában. Elhatároztam, hogy most már végképp befejezzük a szurdok aljában a szerencsétlenkedésünket és addig megyünk felfelé, míg el nem érünk egy jól járható utat, s onnét valahogy majd beérünk a célba. Viszonylag hamar felértünk az Ördög rétrõl visszakanyarodó P+ és P- közös szakaszára. Pár száz m múlva a jobbról bejövõ murvás úton haladhattunk, mely gyakorlatilag a célig kísérte utunkat. Útközben pompásan megtaláltuk azt az ominózus S+ bejövõ utat is ahol ki kellett volna jönnünk (de akkor, milyen kalandtúránk lett volna?)!
A célban megkaptuk a nem túl igényes, fénymásolt oklevelet, melyen még a nevünk is elírták (észrevételezés után készségesen újat írtak) és a „három baglyos” kitûzõt, mely a leghosszabb táv teljesítõinek járt. Kis cicamosdás után választhattunk a zsíros és nutellás kenyerek közül, és forró teát is ihattunk, amennyi csak belénk fért.
Nem ez volt életem legkeményebb teljesítménytúrája, de kétségtelenül a legizgalmasabb. Mindenkinek ajánlom a Cuha-völgyet, ha szépet akar látni. Magam is tervezem, hogy visszajövök, persze csak nappal és száraz idõben, isteni fénykép témák hevernek a völgyben.
Nem is gondoltam volna, hogy kis hazánkban ilyen helyek is léteznek. És mennyi mindent nem tudok még…
Jó kis túra kerekedett ki azért ebbõl. Köszönöm a lehetõséget, hogy itt lehettem, tisztelet a szervezõknek áldozatos munkájukért. |
