Túrabeszámolók


Kazinczy 200 és résztávjai

LestatTúra éve: 20102010.08.12 21:46:43

 


Kazinczy 100 - Tövisek és virágok - avagy életem elsõ feladott teljesítménytúrája



Igazából Kékdroid tavalyi beszámolóját is bemásolhatnám ide, mert idén én jártam úgy,mint Õk, s bár elolvastam az irományukat többször is, a tanulságot sajnos nem szûrtem le belõle.



Nemigazán volt betervezve elõre ez a túra, egyrészt, mert nekem nagyon messze van, másrészt nekem túl hosszú (eddig az Árva Vince 70 volt a leghosszabb túrám), valamint még soha nem jártam a Zemplénben, a szint-terepviszonyokról sincs semmi fogalmam. Mindezek ellenére hirtelen ötlettõl vezérelve mégis elhatároztam, hogy elmegyek a túrára, ráadásul vinatti fuvart is ajánlott, így az út is meg volt oldva.



Péntek este mentünk le Füzérre, a mûvelõdési házban éjszakáztunk, majd reggel 7:10-kor rajtoltunk. Az már az elsõ métereken nyilvánvalóvá vált, hogy vinatti sokkal nagyobb tempóban halad, így hamar megegyeztünk, hogy nem hátráltatjuk egymást, különválunk. Az elsõ részen elég sunyin emelkedett az út, szemmel szinte alig észrevehetõ, de sokat kivett belõlem így az elején, pedig nem is haladtam túl gyorsan. Mivel a meteorológia esõt jósolt a hétvégére bepakoltam a zsákba a hosszúruhámat, amitõl igen nehéz lett a zsákom és már az elején baromira fájt a vállam, nem tudtam mi fog ebbõl kisülni a végére, késõbb a kulacsot kézben vittem, így kicsit könnyebb lett a zsák. A szalagokkal szinte az egész nap folyamán problémáim voltak, valahogy mindig olyan helyre voltak rakva, ahol nem láttam õket a keresztezõdésbõl, csak több-kevesebb bóklászás után. Az elsõ pontig félúton kb. volt az elsõ ilyen, kiértem egy elágazásba, nézem sehol semmi, elindultam élesen jobbra, majd mikor nem volt a kanyar után se jelzés, valamint egy másik túrázó zajait hallottam a másik irány felé visszamentem, s picit beljebb meg is lett a szalag és a jelzés, de a keresztezõdébõl nem nagyon lehetett észrevenni, mert pont az árnyékban volt. Az elsõ pont elõtti éles balra kanyarnál szerencsém volt, néhányan jöttek vissza szembõl, tudták, hogy valahol itt van a letérés, s pár méterre ki is szúrtam a szalagokat(magamtól nem hiszem, hogy észrevettem volna). A ponton gyors pecsét, viszonylag jó idõben is voltam, indultam tovább. Most már azért figyelmesebben nézegettem az itinert, s már vártam a következõ éles jobbost, így azt nem vétettem el, ellenben az elõttem haladó két túratárssal, de még idõben szóltam nekik. Itt egy nem túl meredek, de elég komoly emelkedõ várt ránk, ráadásul elég rossz volt a terep. Kiértünk egy rétre, néhány méterrel itt is elvétettem az ösvényt, viszont megláttam a szalagot a rét másik szélén, így átmászva csalánon, töviseken, virágokon újra a jó úton voltam. Ismét egy rét, majd ezután be az erdõbe egy négyes elágazáshoz. Itt az itiner szerint a P-on haladunk Velka Márovkáig, s mivel balra nem láttam semmi jelet, jobbra viszont szépen felfestett jelzések voltak, elindultam arra, annak ellenére, hogy nem voltak szalagok, de gondoltam biztos a jól kijelzett útra nem raktak plusz szalagot. A következõ elágazásnál megnyugodtam, ugyanis az itinerben lévõ jobbra fordulás megvan, szép aszfaltút, jó jelzésekkel. Ezután sokáig mentem az aszfalton, majd elértem egy kisebb tisztást egy magányos kis házikóval, gondoltam már elértem a leágazáshoz Szaláncra. Azonban mikor megnéztem az útjelzõ táblát nagyot kellett csalódnom: Szalánc 3 órányira volt a másik irányba!!! Gyorsan elõvettem a térképet, hátha félreértelmeztem a táblát, de a térkép alapján világossá vált, hogy balra kellett volna a piroson menni. Nézegettem egy kicsit a térképet, hátha sikerül elkerülnöm a visszamenetelt, de nem nagyon volt rövidebb út Szaláncra(ráadásul a falu már rajta se volt a térképen), ha továbbmegyek az úton, akkor másfél óra múlva az Izra-tónál vagyok, de akkor meg kihagyom a túra felét, így maradt a visszagyaloglás. Alig mentem pár métert jött szembe egy túrázó pár, elmondtam mi a helyzet, megmutattam a táblát, majd hárman indultunk visszafele. Útközben még egy hölgyet szedtünk össze aki erre jött, majd hárman úgy döntöttek inkább átvágnak, én inkább maradtam a biztos úton. Még a keresztezõdés elõtt Vaddinoék jöttek szembe, nekik is mondtam, hogy rossz felé jönnek, szerencsére nekik pár perc kiesés volt csak, nekem körülbelül 2 óra és +6 km. A keresztezõdéhez visszatérve megvizsgáltam a táblát, tényleg a másik irányba jelezte Szaláncot, a jelzés tényleg volt arra is, de csak egy régi, kopott jelzés, a felújított jel a szalaggal egyetemben csak bent az árnyékban, ami a keresztezõdébõl nem látható. Rövidesen meglett az igazi Velka Márovka és az igazi aszfalt, amin nagyon-nagyon sokáig kellett menni. Egy ideig még láttam Vaddinoék hátát, majd eltûntek elõttem, így sokáig magányosan voltam kénytelen haladni a hosszú aszfalton, ez nem nagyon tett jót tempót tekintve sem, valamint fejben sem. Amúgy is eléggé nehéz lett volna tartani a szintidõt, ezzel a kétórás kitérõvel egyáltalán nem biztos, hogy sikerül idõben beérni. Aztán végre beértem Szaláncra, akikkel eltévedtem õk is ott ültek, nem értek be sokkal elõbb az alternatív útvonalon sem. Itt megkóstoltam a pontõr unszolására a híres Kofolát, nekem nemigen ízlett, de legalább hideg volt és szénsavas. Kis pihenõ után pont délben indultam fel a várhoz, a leírás és a szalagozás számomra itt sem volt túl egyértelmû, de nagy odafigyeléssel nem volt probléma a feljutással. A várnál csak egy gyorsat pecsételtem, pedig jó lett volna megnézni a várat és a kilátást, de szorított az idõ. Azzal a túratárssal indultunk el lefele, aki a barátnõjével jött szembe a piroson, késõbb kiderült, hogy külön vannak, csak a rajtban találkoztak. Mielõtt leértünk a faluba megint keresgélnünk kellett, hogy merre kell menni, ott bóklásztunk összevissza, miután megtaláltuk a szalagot, kiderült egyenesen kellett továbbmenni, de úgylátszik valami fotoszintetizáló szalagokat rakhattak ki, mert csak mikor visszafele jöttünk vettük észre. Együtt mentünk egészen Kalsáig, itt jó volt az út, viszonylag egyenes is, de valamiért nem nagyon mentünk jó tempót, máig nem értem miért, pedig mentünk ahogy tudtunk. Itt pihentünk egy kicsit, ettem egy fél kolbászt, mert már kezdtem eléhezni, kaptunk vizet, majd megkezdtük a hosszú-hosszú emelkedést, elõször aszfalton, majd betértünk egy nemlétezõ ösvényre (szerencsére itt legalább volt jelzés meg szalag), majd kiértünk egy kimosott sáros földútra, utána egy balossal(amit szintén nemigazán lehetett észrevenni) egy erdei úton értünk fel. Innen már csak lefele kellett menni az Izra-tóhoz. Útitársam lemaradt felfele, én nem voltam olyan állapotban, hogy megvárjam, viszont utolértem a társát Helgát, így vele indultam lefele. Érdekes módon ott, ahol mindenki eltévedt mi simán megtaláltuk a szalagot, bár út ott sem volt, fától-fáig mentünk, végül megérkeztünk a tóhoz. Itt egy rögtönzött fürdéssel kezdtem, nagyon jó volt a víz, lehûtött, s feltöltött energiával, mire megettem a zsíros kenyeret le is száradtam, s folytathattam tovább a túrát. Mikor nekiindultam, mintha kicseréltek volna, újult erõvel vágtam neki az északi zöldnek, elõtte viszont a K-en mentünk, ami egy-két elágazásba nem nagyon volt se felfestve, se kiszalagozva, úgy találomra indultam el az egyik irányba - szerencsére most jófele. A Bodnár-forrásnál feltöltöttem a kulacsomat vízzel, ami jó hideg volt, s az is maradt egész sokáig (az íze viszont elég pocsék volt). Ezután megérkezett a hírhedt északi zöld, itt próbáltam kicsit tempósabban haladni, de az árokátkelések kissé akadályoztak ebben, fõleg az utolsók elég sárosak voltak, négykézláb is alig sikerült felmászni. Mikor már jó ideje haladtam a határkövek mentén elérkezett a Hársas-hegy, hát én eddig elképzelni nem tudtam ilyen hosszú és ilyen meredek emelkedõt. Szép komótosan nekivágtam, az aljáról belátható szakaszt egy szuszra megcsináltam, ekkor nézem, hogy még ennyi van hátra. Na ezt már több kisebb pihenõvel, de sikerült felmenni, itt kifújom magam és ahogy nézek felfele még mindig van hátra egy csomó. Láttam egy kis erdõs részt, gondoltam annak már a csúcsnak kell lennie, mert annál feljebb már csak a mennyország van, itt már csak kõtõl-kõig, folyton leülve tudtam menni ráadásul még ez sem a csúcs volt, még csak a 3/4-énél voltam. Ekkor már két határkõ között is meg kellett állnom, de lassan kezdett kirajzolódni valami pontszerûség, mintha egy embert láttam volna, s mellette pedig egy katonát véltem felismerni, egy picit meg is ijedtem, hogy ez mi, egyik pontõr eltévedt a Kitörésen vagy akivel nem végzett a hegy azt elintézik a katonák, ám ahogy közelebb értem láttam, hogy csak a pontõr akasztotta fel a ruháit a faágakra, azt néztem katonának. Megkaptam a pecsétet, kifújtam magam, majd elindultam lefele. Azt hittem lefele majd picit belehúzok, ám olyan köves talaj volt, hogy még lassabban mentem, mint felfele, nehogy kitörjem a lábam a köveken. Leértem Dávid-ortáshoz, megkaptam a pecsétet, ekkor már 18:10 volt, nagyon le voltam maradva, itt fordult meg a fejemben a kiszállás gondolata elõször. A K háromszög-ön kellett felmenni a Bába-hegyre, elõtte viszont tettem kis pihenõt a Fövenyes-kútnál, aminek nagyon finom hideg vize volt. Ezután megint jött egy kis meredek szakasz, amivel átvágtuk az út kanyarját, aztán szerencsére nem volt komolyabb emelkedõ, szép szerpentinesen ment föl a jel a Bába-hegyre. Már biztos voltam, hogy csak Füzérig megyek, de az is megfordult a fejemben, hogy kihagyom a Vaskaput és Pusztafaluról besétálok a célba, kezdett megfájdulni a combom, s éreztem nemsokára a vádlim is követi, valamint nagyon el voltam fáradva. Aztán a hegyrõl le még jobban megfájdultak az elõbb említett részei a lábamnak, ráadásul többször is elvesztettem a jelet, keresgélnem kellett, a szalag itt is olyan helyen volt, amit nem vettem észre. A Pusztafalu elõtti mezõn az egyenes úton is többször le kellett ülnöm, mert a fáradtság miatt nem bírtam menni. Pusztafalura már úgy érkeztem meg frissítõpontra, hogy kiszállok. Valószínûleg szép lassan fel tudtam volna totyogni a vaskapui ponthoz, de nem láttam értelmét még tovább gyilkolni magam, a 100 úgyse sikerül, az 50 teljesítése nem nagyon érdekelt, ráadásul annak is hússzor kicsúsztam a szintidejébõl, inkább átvágtam a Knégyzet-en, ami becsatlakozott a kékbe, így a túra végét még teljesítettem, csak a vaskapui kitérõt vágtam le. Itt találkoztam a helyi vadászokkal, akik elkezdtek nekem hõbörögni, hogy mi az hogy itt éjjel túráznak, õk itt vadászni akarnak, nekik senki nem szólt errõl. Mondtam, ebben nem én vagyok az illetékes, de az úriember úgylátszik a sok lövöldözéstõl picit nagyot hallott, mert mintha meg se hallotta volna a válaszomat, csak lökte a szövegét. Nagysokára különváltak útjaink, olyan sokáig tartott a konzultációnk, hogy ránkesteledett, így elõ kellett venni a lámpát. Kis emelkedõ után meglett a K, ezen indultam tovább, itt egész jók voltak a szalagok, egészen a Vár-forrásig, ahonnan nem voltak. Állítólag volt aki egy órát kóválygott mire feltalált a várba, nekem csak néhány percig kellett keresgélnem, persze Zemplén térkép nélkül nekem is tovább tartott volna. Fél tízre értem a várba, a pontõr kérdezte, hogy lepecsételje-e a vakapui pontot, én értetlenül néztem rá, hogy miért pecsételje le, ha nem jártam ott. Itt is tartottam egy hosszabb szünetet, már nem volt miért sietnem, közben megérkezett az elsõ(?) 200-as. A pontõr hosszasan próbált meggyõzni minket, hogy ne az itinerben szereplõ úton menjünk, hanem egy másikon ami rövidebb és könnyebb, ám mindketten az eredeti út mellett döntöttünk. A vár alatt a jelzett ösvényt csak jókora szerencsével sikerült megtalálnom, bóklásztam ott mindenfele, aztán belebotlottam egy ösvénybe, így már sínen voltam Füzérre. 22:10-kor értem be a célba, mondtam, hogy kiszállok, nem megyek tovább. Már kezdték volna írni az oklevelet, de mondtam, hogy hiányzik egy pecsét, így nem jár díjazás. Megkaptam a pólót, ami benne volt a nevezési díjban, és még elkértem az utolsó rész itinerét is, jó lesz felkészülni jövõre. Ettem egy tányér krumplilevest, aztán még kicsit beszélgettem az ottlévõkkel, néztük a beérkezõket/áthaladókat, majd átvonultam a kultúrházba pihenni. Másnap reggel vinatti átfuvaroztatta magát, s átvitt a Kovács-villába, ahol még idõztünk egy darabig, végül délben indultunk el hazafelé.



A feladás és minden egyéb ellenére semmi rossz emlék nem maradt a túráról, abszolút pozitív élményekkel jöttem haza, nagyon szép helyeken jártam (fõleg az az út a P-on, amerre eltévedtünk az volt a legszebb a túra során), kedves embereket ismerhettem meg és sokat tanultam a túrából, úgyhogy már készülök a jövõ évi visszavágóra!