ERDÕKERÜLÕ 60 MTB
Az „Erdõkerülõ” túra elõször 2008 júliusában volt megrendezve, egyetlen távon, egy 25 km-es gyalogos útvonalon. Ekkor a – szinte végig a kék négyzet jelzést – követve Nagyorosziból – Királyrétig túrázhattunk. Az útvonal része volt a Foltán kereszt és a túra is az Õ emlékére volt megrendezve. Az egykori uradalmi erdõõr ugyanis egy viharos éjszakán fa tolvajokat fedezett fel, ezen a részen és a tusakodás közben halálos ütést kapott. Emlékére már 120 éve egy kõkereszt áll, a halálának a helyén, ezen a 710 méter magas, kis réten.
Azon a túrán két kedves barátommal (Zsu és Zete) gyalogoltuk végig a távot, útközben gyönyörködve a Börzsöny csodás erdeiben. Az útvonal különlegességei voltak: a Wenckheim-út, a Dobó-bérc és a Hinta-rétek. Késõbb tudtuk meg, hogy jócskán mögöttünk, az egyik túratársunk nagyon nem érezte jól magát és a közelében lévõknek kellett lehozniuk Õt a hegyrõl. Sajnos egy késõbbi túrán ismét rosszul lett és ekkor az életét vesztette. Az Õ emlékére 2009-tõl az új, 50-es táv, Schelcz Albert emléktúraként fut.
A múlt évben lett elõször meghirdetve bringásoknak is az indulás lehetõsége. Egy nagyon szép, ugyanakkor nehézségeiben kihívást is jelentõ 60 km hosszú útvonal lett kijelölve, melybõl 15 km jelentett szó szerinti terepszakaszt. A Salgótarjáni HKE néhány tagja két kisebb csoportban teljesítette a túrát. Én a Domonkos György, Ispán István, Vincze Gábor összetételû bringás csapat tagjaként igyekeztem a túra vezetését vállalni. Jó iramban, ugyanakkor nézelõdéssel egybekötve négy óra alatt teljesítettük a távot. Ráadásként még megcsináltuk a Nógrád – Diósjenõ – Borsosberény – Nagyoroszi távot is, amivel a rajtban hagyott autónkért tekertünk vissza.
Az elõzmények után rátérek az idei túrára. Az eddigi két túrához képest ugyanis jelentõsen módosultak a körülmények. Az elsõ a társak személyében bekövetkezett változás volt, hiszen nem akadtak társaim erre a napra. A másik az idõjárás volt, de ezt majd a beszámolóból olvashatjátok.
Reggel furcsa, távoli dörgések hallatszódtak, amikor tekertem ki Felsõgödön a vasútállomásra. Megnyugtattam magam, hogy ez valahol a Dunántúlon lehet. Aztán, amikor Vácott felültem a „virágszedõre” azt vettem észre, hogy az csuromvizes. Továbbra is bíztató volt azonban az, hogy felettünk sütött a nap. Ez nem változott Nagyorosziba érve sem. Vagdalthús gyorsan elindított és rögtön belevágtam az erõs tekerésbe. Kilenckor sikerült egyébként elindulnom és a 12.39-es nógrádi vonatot szerettem volna elérni.
Az út még foltokban vizes volt, ami jelezte, hogy bizony volt itt is esõ rendesen. Pénzásásig nagyon jó iramban tudtam haladni. Itt Orsitól megkaptam az elsõ bélyegzõmet és ittam is egy pohár vizet. Elmesélte, hogy a záport a napernyõ alá bújva élte át.
Innen jön a túra legmeredekebb szakasza, fel a Wenckheim házig. Ez az aszfaltos emelkedõ még MTB-vel is kistányéros. Kisebb huplira érve balra be kellett kanyarodni a kék négyzet jelzésre és azon mászni tovább az Oroszi-Závoz felé. Ez egy zúzottkõ burkolatos út, melyen a haladás a korább esõ miatt most kissé ingatag volt. A hágó tetejére kiérve megdöbbentõ kép fogadott. Sûrû sötét fellegekbe burkolódzott a Magas-Börzsöny. Ezen kissé meglepõdtem és megállás nélkül nekikezdtem a downhill szakasznak. Itt is maradt a zúzottkõ, de ugye a tempó jóval nagyobb volt. Ezen a szakaszon értem utol az elõzõ vonattal érkezõ gyalogosokat. A legtöbben már vették fel az esõkabátjukat. Nekem sem kellett sokáig várnom, mert két kanyarral lejjebb, már esett szépen az esõ.
Király-kúton Szûcs Atiék pecsételtek. Gyorsan elvettem két pogácsát és máris robogtam tovább. Még mindig abban bíztam, hogy csak a széle kapott el a felhõnek, hiszen én innen elfordultam DK-i irányba. Szegény gyalogosokat sajnáltam, mert a rájuk váró Dobó-bérc pont abban a „feketeségben” volt. A dörgések azonban egyre közelebbiek voltak. A kemencei erdészeti úton teljes erõbedobással tekertem felfelé, szinte végig 20-as tempót mentem. Egyszer csak, mintha dézsából öntötték volna. Rögtön bõrig áztam, de ez már nem vette el a kedvemet, mert kitartottam a nagy tempónál. A szemüvegem mögül egyre kevesebbet láttam, de szerencsére az útvonal teljesen a fejemben volt. Szegény autósok is csak az utolsó pillanatokban vehettek észre, még jó hogy vannak fényvisszaverõk a bicajomon és a ruháimon.
A Závoz hágója után megkezdõdött a második lejtmenet csak ez most aszfaltos volt és az utat patakok szabdalták. Az elsõ kanyar elõtt fékpróbát tartottam. Ez hasznos volt, mert a fékutam nagyban meghosszabbodott. Gyorsan elértem a „Hadi út” bejáróját. Tudtam, hogy ez lesz a legnehezebb rész, fõleg ilyen körülmények között. Elõször is emelkedett, aztán tele volt kisebb nagyobb kövekkel, amelyek igen csak csúszkáltak, idõnként pedig hatalmas méretû pocsolyák terítették be az utat. A helyzetet csak tetézte, hogy a szemüveg mögül csak elmosódott részeket láttam.
Ahogy így tekerek felfelé, egyszer csak azt hallom, hogy valami csörög mögöttem és egyre közeledik. Nem vagyok egy profi bringás, de szerintem elég jó tempóban húzok itt felfelé, ugyan ki lehet az, aki így utolér – gondoltam magamban. Oldalra nézve meg is lett a válasz. Egy láncát elszakított, vicsorgó kutya és egy kisebb társa értek utol. A meglepõ helyzetben – talán nekik is – meglepõen reagáltam. Gyorsan leugrottam a bicajról és elkezdtem becézgetni õket. Erre abbahagyták a vicsorgást, sõt vissza is indultak. Aztán lejjebb tekintve láttam, hogy egy férfi kiabál rájuk. Örültem, hogy ennyivel megúsztam.
Egyszer csak elállt az esõ. Igazából ez nem javított a helyzeten, de azért bíztató volt a nap hátralévõ részére. Idõnként akkora pocsolyák voltak elõttem, hogy nem lehetett kikerülni õket. Belemenni nem mertem a kakaó színû lébe, így lábon gázoltam át ezeken a helyeken.
A lejtõnek nem örültem, mert nagyon nehéz volt tempóval, úton tartani a bringát. Egyszer majdnem be is szálltam a fák közé. Aztán végre kereszteztem az OKT-t és ez már a királyréti mûút közelségét jelezte. Arra rákanyarodva, rögtön teljes gázra váltottam és nyomultam elõre az ismét szakadó esõben. A Fatornyostól egy autó akart kikanyarodni. Szegénynek elég késõn sikerült észlelni a sötétben közeledõ bicajost. Mindketten fékeztünk és elkerültük a bajt.
Ákos bácsi büféjénél Kenyeres Osziék vártak. Az volt az elsõ kérdésük, hogy megyek-e tovább? Most már – válaszoltam – igen. Megkaptam a szolgáltatást (virsli), amelyet gyorsan elfogyasztottam. Megállapítottam, hogy a körülmények ellenére jól sikerült abszolválnom az elsõ 30 km-t, mert két óra alatt ideértem. Közben elállt az esõ is.
Kismarosig jó 30-35-ös tempót sikerült mennem, majd Katalinpusztáig 25-27-eset. Így ¾ 12-kor bepecsételtem az utolsó stemplit az igazolófüzetembe. Innen számolgattam, hogy három emelkedõ van még. A szendehelyi (rövid, de húzós), a nõtincsi (hosszú, kemény) és a nógrádi (megtévesztõ). Ugyanis a végén, amikor az ember lekanyarodik a 2-es fõútról nem egyszerûen begurul Nógrádra, hanem elõtte egy fennsík szerû részen megy fel és le. A lendületem nem tört meg és 12.10-kor már Oláh Tamásék üdvözöltek a célban. Nagyon kedvesek voltak, mert minden kívánságomat rögtön teljesítették. Ezek közül a tiszta zsebkendõvel való szemüvegtörlés volt e legjobb. Mondjuk nem volt pofám tiszta pólót és zoknit kérnem tõlük, de szerintem még az is ment volna. A vonatot így kényelmesen elértem.
Köszönöm a rendezést! Élmény volt a javából, de ha lehet máskor kihagynám a vihart a Börzsönyben. 
Nem is a bõrig ázás vagy a vizes köveken való bicajozás volt igazán nehéz, hanem a villámlások sokszor pár száz méterre lévõ „robbanása” volt nagyon félelmetes.
Mért adataim:
Táv: 62 km
Szint: 810 m
Idõ: 2 óra 59 perc
Átlag sebesség: 21 km/h
Maximális sebesség: 50, 1 km/h
Átlag hõmérséklet: 22 C
Maximális hõmérséklet: 29 C
Minimális hõmérséklet: 21 C
Átlag pulzus: 143 bpm
Energia felhasználás: 1167 kcal
|
