Erdõkerülõ 50 - Schelz Albert-emléktúra
Az elõzõ napi Vértesi barangolások 50 után kissé féltem ettõl a túrától, aminek a felénél megfájdult a combom és azóta nem akart múlni, ezért csak 25-öt terveztem, s gondoltam majd meglátom, hogy továbbmegyek-e Királyrétrõl. Öten indultunk útnak, én, Vinatti, Ádám, Tinca, valamint még egy srác, akit én nem ismerek. Út közben egy helyen elég rendesen esett az esõ, de mire a rajtba értünk kisütött a nap. Fél nyolc volt, még a többiek gyorsan összekészültek, kicsit beszélgettünk Vagdalthússal, aki felhívta figyelmünket a Börzsönyben lévõ hatalmas medvecsordákra, majd neveztünk és végül 8:00-kor indultunk útnak. Ekkor futott be egy vonat is, így az elején elég sûrû volt a mezõny. A zöldön indultunk el egy erdei úton, ami kissé emelkedett, de szerencsére nem túlságosan, így tudtam tartani a lépést a többiekkel, majd egy aszfaltútra kiérve azon mentünk az elsõ ellenõrzõpontig, Pénzásásig, ahol chipset, kekszet és nagyon finom limonádét lehetett venni. A rövid frissítés után tovább az aszfalton mentünk, majd jobbra egy kis ösvényen, ami már meredekebb volt, itt a társaim le is hagytak, de nemsokára visszatértünk az aszfaltra, amin ezúttal lefelé kellett menni, egy picit bele is kocogtam, hogy utolérjem Vinattiékat, majd le is hagytam õket, próbáltam lefele minél több elõnyt begyûjteni. Elkezdett picit csepegni az esõ, de már el is érkeztünk a 2. ponthoz, ahol pogácsát és szörpöt kaptunk. Alighogy ideértem elkezdett szakadni az esõ, gyorsan beszaladtam a fák alá, közben a forrásnál feltöltöttem a kulacsot, s vártam, hátha alábbhagy. Úgy láttam, mintha kevésbé esne, a többiek is befutottak, gondoltam nekiindulok. Kértem még egy pohár szörpöt, a pontõrtõl kaptam egy zacskó pogácsát útravalónak (ami aztán késõbb néha nagyon jól jött), s elindultam. Pár méter után elkezdett szakadni az esõ, két túratárssal beálltunk a fák alá, de így is tökig áztunk. Esõ elleni végelemként csak egy baseball-sapka volt nálam (sajnos nincs esõkabátom), így eléggé megáztam, de leginkább azért voltam bosszús, hogy a táskám szétázott, amiben térkép, itiner, ilyesmik voltak. Láttuk Vinattiék elindultak, mi is nekiveselkedtünk, legalább haladunk. Királyházáig mentünk aszfalton, majd következett a Dobó-bérc megmászása. Nagyon meredeken nagyon nagy tempóban mentünk felfelé, de ebben a viharban nem akartam lemaradni a többiektõl, ráadásul a terepet se ismertem, inkább igyekeztem tartani a lépést. Talán kicsit szerencsém is volt az idõjárással, az esõ lehûtötte a levegõt, melegben nem bírtam volna így menni. A Dobó-bérc teteje tele volt gombával, egy csomó vargányát láttunk, s még sok más egyebet, majd megláttuk az ellenõrzõpontot is, akik kicsit lejjebb jöttek, mert fent nagyon csapkodtak körülöttük a villámok. Kaptam egy aláírást a ronggyá ázott itineremre és indultunk tovább. Lassan elállt az esõ, mi pedig egy szép széles erdei úton mentünk, kicsit kerülgetni kellett ugyan a sarat és a pocsolyákat, de egész jól haladtunk a 4 ellenõrzõpontig a Foltán-keresztig. Tinca egész szakaszon valami kopjafát keresett, amin volt egy kód az egyik túramozgalmas füzetébe, de végül nem találtuk meg, pedig a ponton is bóklászott egy kicsit. Megkezdtük az ereszkedést, elég sokáig mentünk lefelé, néhány futó elõzött meg lefele, majd végre leérkeztünk a Spartacus-kulcsosházig. Itt meg kellett állnom kipucolni a cipõmet, mert nagyon tele volt kaviccsal meg sárral, így nagyon lemaradtam. Ráadásul pont ekkor jött egy nagyon meredek és elég hosszú emelkedõ, nagyon kifulladtam mire felértem. Lefelé próbáltam behozni a lemaradásomat, s lassan látótávolságba is kerültek, végül a Királyréti halastó után értem utol társaimat, s együtt értünk el a ponthoz, ami a 25 km-es táv célja volt. Az, hogy továbbmenjek-e nem volt kérdéses, hiszen reggel elfelejtettem pénzt eltenni, így Vinattinak a fuvart se tudtam kifizetni, arra meg végképp nem maradt pénzem, hogy kisvasutazzak. Lehetett választani virsli és hamburger között, én utóbbit fogyasztottam, majd megettem a tegnap kapott csokikat. Bekentem a combomat, ami egyre erõsebben fájt, aztán mentem tovább. A többiek eléggé megnyomták ezt a részt, le is maradtam pár méterrel, ráadásul olyan vacak volt az út, hogy párszor félreléptem, s a sarkam feletti csont is megfájdult. Így értünk át Kóspallagra, ahol Petami pecsételt, s itt szétszakadt ötösfogatunk. Én elmentem elõre, mert tudtam, hogy a következõ emelkedõnél úgyis utolérnek, Vinatti meg kicsit elidõzött a ponton, mert neki még Szokolyán be kellett ugrania valakihez üzleti ügyben. A kék kereszten kapaszkodtam felfele, láttam egy õzikecsaládot átszaladni az úton (a célban a Fõrendezõ Úrral megállapítottuk, hogy valószínûleg õk kergették el a medvecsordákat, emiatt nem találkoztunk velük), s láttam, amint Tincáék hármasa elhúz mellettem. Szép lassan felmásztam, majd lefele már jobban lehetett haladni, jó volt, ahogy a sáros ösvényen csúszott tovább az ember lába 10-20 centit minden lépésnél. Szokolya elõtt kiértünk az erdõbõl, a nyílt terepen nem volt túl jó haladni, nagyon meleg volt, a nap is kezdett kisütni. Beértem Szokolyára, ettem pár szem szilvát az út menti fákról, ez jólesett, majd hosszú falunézés után végre elérkezett a 7. ep. Mikor én beérkeztem társaim akkor indultak tovább, én még kipucoltam a cipõmet. Már eléggé el voltam fáradva, így jelentõsen belassultam az utolsó 8 km-re. A szokolyai MÁV-állomásig aszfalton vezetett a túra, majd áttért a P+-re, ami nem lett a kedvenc ösvényem. Az egyik elágazásnál élesen jobbra láttam egy jelzést, azon elindultam, majd mikor visszaértem ugyanoda, ahonnan elindultam, megállapítottam, hogy valószínûleg régen vezetett arra a jel, csak még nem kopott le eléggé. Másodszorra már észrevettem egyenesen a jelzést (ide azért egy szalag elment volna), majd nagynehezen elértem a Róka-hegy lábához. A felkapaszkodással már nem volt probléma, hamar elértem az utolsó ellenõrzõpontra. Itt leültem egy picit egy kidõlt fára, megettem a maradék pogácsát (kicsit szétázott, de így legalább nem volt olyan száraz), beszélgettem kicsit a pontõrrel (mint késõbb megtudtam Jazzkedvelõt ismerhettem meg személyesen). Lefele tényleg nagyon sétálósra fogtam a dolgot, ettem az útszéli málnából (tudom, szeder, de én málnának hívom, nekem a szeder az, ami a fán van), szilvából, majd lassan feltûnt a cél. 18:35-40 körül értem be, célidõ nem került a lapomra, de csoda, hogy a bélyegzõk nem folytak le róla, megkaptam a kitûzõt a nógrádi várral és az oklevelet, majd kértem egy száraz itinert, hogy hazafelé el tudjam olvasni és késõbb rekonstruálhassam a túrát. Útitársaim már több, mint fél órája bent voltak, de beérkezésem után indultak is útnak az autóért. Leültem, pihentem, nemsokára megérkezett Vinatti is, majd hamarosan visszajött Tinca a kocsival, s roboghattunk hazafelé. Érdekességként hazafelé a Kelenföldi pályaudvaron találkoztam Rushboy-al, mindketten Kazinczy-s pólóban voltunk, csak Õ a teljesítõibe, így könnyen felismertük egymást, s váltottunk pár szót.
Nagyon jó túra volt köszönet a szervezõknek, szép túra volt, sok számomra eddig ismeretlen helyen jártunk. |
