Túrabeszámolók


Terep Százas (2009-től ) és résztávok

Pap GáborTúra éve: 20102010.08.25 08:12:36

 T100


 Mindjárt a beszámoló elején szeretném megköszönni a szervezõknek és pontõröknek, hogy szívvel végezték amit vállaltak, ez tette igazán különlegessé ezt a napot! 

Sokadjára állok neki az írásnak, de eddig egyik sem tetszik, ezért nem a teljes történetet írom le, csak emlékképeket, amik nyomot hagytak bennem: 

Elõszörr is eszembe jut a rajt elõtti napok kétsége. Még soha nem indultam úgy neki futásnak, hogy a feladás jó eséllyel benne van a pakliban. Nehéz volt feldolgozni, hogy most a szív helyett az észre kell hallgatnom, a csak nagyjából gyógyult lábammal. 

Köszönöm Takáts Gyurinak, hogy náluk alhattam, ritkán ébredek pihenten verseny elõtt. 

Csalóka volt reggel a napsütés, olyan hihetetlennek tûntek az elõrejelzések, de aki nézte a mûholdképet, az tudta, hogy nincs menekvés.

Nekem májusban a legszebb az erdõ, fõleg esõ után, így igazán élveztem fõleg a verseny elejét. Igyekeztem nem csak a futásra, hanem a tájra is koncentrálni. Külön nem tudnék kiemelni semmit, a képeket megõrzöm itt belül. 

Kellemes hangulatomat már az elejétõl rontotta, hogy nem ment igazán a futás, de Piliscsaba határától, utólag szerencsésnek bizonyuló eltévedés nyomán összetalálkoztam Speróval. Ettõl kezdve együtt futottunk a célig. Lelki támogatás mellett a futásban is kiegészítettük egymást: neki az emelkedõk, nekem a lejtõk voltak a gyengéim, így mindig volt aki húzzon. 

Valahol Prédikálószék feléig rendben is ment a dolog, aztán mintha kihúzták volna a szõnyeget alólam. Bár ettem rendesen, gyenge voltam, bár nem hajtottam fáradt voltam, a lábam fájt, és eleredt az esõ. Kisrigóig szépen el is illant a harci kedv… A ponton életemben elõször kimondtam azt, amit futásnál még soha: feladom. Olyan távolinak tûnt még Visegrád is, nemhogy a cél.

Aztán némi hezitálás után úgy döntöttem, Visegrádig lemegyek még, hátha. Ittam egy kortyot Speró sós levesébõl, Kékvirág pedig szerzett nekem Lúdtalp apukájától izomlazítót. Lehet csak placebo volt, de annak igen hatásos! Az Apátkúti-völgyben már ismét elfogadható állapotban volt a lábam, és ott ahol mások elindulnak a holtpontra, én feltámadtam.

Vízverés-nyerge felé egy félresikerült lépésnél valami történt a lábamban, mert onnantól kezdve egyre tompábban éreztem a fájdalmat, míg végül meg is szûnt. A Kisrigóba már nem az az ember érkezett vissza, aki innét elindult. 

Lelkesedésemben Lajos-forrás felé végig megfutottam az emelkedõt, de a lejtõ azért még hagyott kívánni valót maga után. Még ha akadályozott is, de nem zavart sem az esõ, sem a sár, igaz ez utóbbit nem éreztem nagynak.

Jócskán volt idõ még naplementéig, de szinte szürkületi volt más a sötétség Kevélyeknek. 

10-es útnál ért be minket Lúdtalp. Azt gondoltam, még a téglagyár elõtt megelõz, de végül nem így lett. Lefelé a nyeregbõl elment egy srác mellettem, versenyezhettünk volna, de én inkább a Speróval való közös befutóra szavaztam, mert ez egy igazi közös munka volt!