Lábatlan 35
Lassít a piros személyvonat, kitérõn suhanunk át, elhagyjuk a fõvonalat. Megérkezünk Kerek repkénnyel Almásfüzitõre, körül lehet nézni, ilyen egy elhagyatott állomás: az egykori, vélhetõen nagy forgalmú épület, sok kiszolgáló egységgel – büfé, étterem, fodrász, kutyafüle – üresen tátong, a jegykiadás ideiglenesen évek óta szünetel. A város nagy elõnye, hogy a távolsági tömegközlekedés két eszközének az állomása egymás mellett található, a buszok pályaudvarának csúfolt néhány kocsiálláson sincs sokkal több élet, mint vasúti sorstársán. Itt találkozunk a helyszínt szintén ebbõl az irányból megközelítõ Joeyline-nal, majd a Komárom felõl érkezõ buszjárattal. Utóbbi Lábatlanig szállít minket, elõbbivel elbeszélgetünk az úton. Fordítva nagyobb mutatvány lenne. Piszkén félig kiürül a Vértes Volán ezen járata, meglepõen sokan sétálunk a rajthely felé, nagy meglepetésemben alig veszem észre a feliratot az utca túlsó oldalán: „Éhes vagy? Itt finom!” A jó ég tudja, mit adnak. Megérkezünk a rajtba, lassúságunk – amely az egész mai túra vezérmotívuma – révén a buszról velünk egyszerre leszálló Joeyline kábé tíz emberrel elõrébb tart a sorban. Abban a sorban, amely meglepõen gyorsan halad, negyed nyolc körül már a térképpel, táblázattal, leírással felvértezett itiner birtokában indulhatunk el nagy meghatottságban a KDP elsõ kilométerei felé. (KDP: úgy is ismert, mint Közép-Dunántúli Piros, amely a fizikai kihívás mellett jelentõs szellemi erõfeszítést is jelent az egyszeri turistának, különösen a jelzések követése és értelmezése terén.)
Tehát kisétálunk Lábatlan-Piszkérõl, mélyúton trappolunk fölfelé, reggelizünk, visszanézve álmélkodunk, bámészkodunk. Balra Gyõr, jobbra Esztergom és mögötte, kéken és fenyegetõn a Börzsöny tömbje, amely nem viccel. Mi azonban a Gerecsében járunk, momentán. Nagy beszélgetésben vagyunk valami rettentõen nagy jelentõségû dologról, mint például a TGV vonatok optimális szerelvényfordulója a Kisszénás-Kondoros vonalon, pusztaszabolcsi karbantartással. Ennek köszönhetõ, hogy egy beton (?) oszlopvégnél, amelyre a piros sávot szép mázolási technikával applikálták fel, simán nem vesszük észre a napfényben huncut sárga színben játszó szalagozást és éppen az ellenkezõ irányba fordulunk. Amikor határozottan lejtõssé válik az út és határozatlanul megtorpannak az elõttünk járók, mi egy laza ívben megfordulva korrigáljuk tévedésünket és visszasétálunk a beton (?) oszlopvéghez. Itt jól körülnézve éppen, hogy a szemünket nem szúrja ki a vígan lebegõ sárga szalagozás. A szalagokon túl pedig az esztergomi Bazilika tûnik fel, amint magasan a folyó fölé tornyosulva õrzi a Dunakanyar bejáratát. Kicsit közelebb a Gete és a Kék útvonalról ismerõs huplik sorozata, torzított 3D-s szintmetszetként emelkedik a folyó völgye mellett. Betérünk az erdõbe, vége a potya panorámának.
Kicsit eseménytelenebb, ám haladósabb etap áll elõttünk. Van emelkedõ, hosszú és elnyújtott, mint egy tanévnyitó, meg van hirtelen arcbakapós, mint amikor az ember a reggeli fogmosás közben jön rá, hogy elsõ órában magyarból témazárót ír. Sétálunk dél felé, mellettünk sárga mûanyaggal megerõsített vadkerítés, remélem, nem a rendezõk húzták ki szalagozás címén. Néha tisztásra érkezünk, akkor látszik a TV-torony a Gerecse tetején és mi örülünk, hogy már megint egy kicsivel közelebbrõl látszik. Aztán megint emelkedik az út, érdekes sziklák bukkannak néha ki a föld alól, kíváncsian nézelõdnek, pármillió év és elkopik róla a talajréteg, addig meg fél lábon is ki lehet bírni. Kikerülünk egy optikailag amúgy levágható susnyafoltot, néhány lelkes sporttárs eltrappolna egyenesen, de minket megedzett a beton (?) oszlopvégnél történt kalandunk és nem hagyjuk magunkat félrevezetni az érdekesen festett nyíl által. Az idõ és a jelek minket igazolnak, nemsokára távvezeték ismerõs nyiladékára fordulunk rá, ez az út vezet Szárliget felé (Tata is játszik, de az másik mese). A távvezeték el jobbra, dolga van még ma, ez a három fázis eteti a televízióadást a hegytetõrõl. Nomen est omen, a Maróti-hegy mellett halad az útvonal, mielõtt Pusztamarót apró kis telepére érkeznénk. A múltat emlékmû idézi és ismertetõ tábla, az elnéptelenedett falura a temetõ emlékeztet, a jelent üdülõként használt (és tényleg használt!) épületek jelentik. Az egykori Süttõ-Pusztamarót kisvasútra az alépítmény néhol fellelhetõ nyomain és egy-két megmaradt támfalon, pilléren kívül semmi nem emlékeztet. Itt az elsõ ellenõrzõpont is a túrán, gyorsan elintézik nekünk a bélyegzést. Irány a hegytetõ.
Szépen, kényelmesen sétálunk ki Pusztamarótról, egy ideig a Bikolpusztára kanyargó erdei utat követjük, majd hirtelen kanyarral egynyomos ösvényre térít a jelzés, kezdõdik a kaptató. Trükkösen erõt gyûjtve lassan haladunk a sorral, a méteres susnya nem teszi vonzó perspektívává az elõzést. Nem mintha nem érnénk rá. Valahol aztán ellépünk kissé, kényelmes ösvényen, sziklák között kanyarog utunk, elõttünk-mellettünk a Pisznice oldalában tátongó kõbánya fejtése vöröslik a lombon át. Utolér DJ_Rushboy, beszélgetünk egy kicsit, Repkény lemarad, mert tüskét talált a lábujjában, félcentiset, érzése szerint. Lottóznia kellene, tényleg fél centis a tüske. DJ_Rushboy ellép, a magunk kényelmes tempójával utánaeredünk. A kastélyszerû, fantasztikus kilátással rendelkezõ üdülõ – amely valóban kastély – mellett bukkanunk rá a kék háromszög elágazására. Ezen a helyen el lehetne tölteni akármennyi idõt elmélkedéssel. Kihagyjuk a meditációt, fõleg, mivel egy méretes tehén állja el az utat, keresztben. A megfelelõ szakkifejezések alkalmazásával („NE, TE!”) korrigáljuk a tehén orientációját, párhuzamost képezve a tehén és az út gerince között. Már csak az út járható közepérõl kéne valahogy beparancsolni a két keréknyomban elterülõ mocsárba, de a városlakástól exponenciálisan lecsökkent mezõgazdasági ? faktorunk együttvéve sem elegendõ ehhez az igen precíz mûvelethez. Inkább kikerüljük. A küldetés sikeres teljesítése után tovább trappolunk, ígéretes szedres mellett, a falatozást sajnálatosan kihagyva, legalább utolérjük Lippai Beát és Bell Sanyit, akik viszont majd akkor elõznek vissza, amikor kekszet eszegetünk. Újabb visszatérõ motívum a túrában az evés és utolérés sajátos kettõse. Közben, szinte észrevétlenül, tüdõnket és lábunkat kímélve megérkezünk a hegytetõhöz igen közel épített adótorony mellé. A nagyobb építmény kistestvérei is itt sorakoznak, amely sort a jellegében eltérõ geodéziai mérõtorony zárja. Itt elektronika csak akkor található, ha valaki hoz, viszont van high-tech vaslétra és frissen mázolt kerítés a tetõn. Pontõr – még – nincs, ezért Kerek repkénnyel úgy döntünk, hogy felmászunk a geotorony létráin, kilátni. Van mit, a Gerecse belseje és a Vértes felé, a Kisalföldön sorakozó szélkerekek felé, a Duna völgye felé, Esztergom felé, a Börzsöny és tõle délre a Pilis párába veszõ kék vonulatai felé. A helyzet élvezeti értékén alig ront a nagyjából 70 km/h sebességû szél. Lemászunk, pontõr még mindig nincs, ám elég elindulni, és máris van. Nagy gyakorlattal a lábán bélyegezve az itinert gyorsan leigazol minket, mehetünk tovább.
Eleinte könnyedén kanyargós utunk valami õrült, elõre be nem jelentett módon lejteni kezd, masszívan. Hogy ne legyen egyszerû, a tapadási súrlódást kivették a játékból, nagy örömömre szolgál, hogy kockáztatva a hülye síelõnek minõsítést, elhoztam a túrabotot. Visszacsatlakozunk a Kéktúrába, rét mellé érkezünk, a túlsó oldalán mászik fel a zöld jelzés Tardos felõl. Amikor csatlakozik a kettõ, akkor érkezünk majdnem meg Bányahegyre, ahol a bányát cselesen kikerüljük, a hegyet viszont nem. A ponton Sztancsik mesterék kínálnak szörppel és nápolyival, mindkettõt nagy lelkesedéssel fogadjuk. Óvodás kisgyerek módjára, jóllakottan, totyogva, de idült mosollyal kirándulunk tovább. Vértestolnáig a „néptelen” jelzõ alkalmazható a tájra, egymáson kívül senki mást nem látunk, amelyben közrejátszik a sûrû aljnövényzet is, nyilván. Eleinte még kényelmes szekérutunk kényelmetlenül benõtté változik semmi perc alatt, leendõ sudár tölgyfák és kevésbé sudárnak számító lágyszárúak csapnak arcon ágaikkal, leveleikkel. Nevetek, ez is valami? Aztán ez a valami olyan hosszúra nyúlik, hogy kezdem elveszteni a humorérzékemet, a jelek szerint a Gerecse sem viccel. Nevezetes kerítésekhez érkezünk, átmászunk, Repkény enyhe rosszallással, de elfogadja, hogy meg kell kerülni a rétet, hogy megtekinthessünk egy csoffadt kék nyilat. Távcsõvel is látszott volna. Újabb kerítés, újabb mászás, majd megint. Örvendek a lehetõségnek, hogy annyi idõm van, hogy megállhatok a létra tetején, fényképezni, ezt népesebb mezõnyû teljesítménytúrákon csak komoly kockázattal tehetném meg. Esetleg úgy, hogy sokkal elõbb ideérek, mint mások, és belefér az idõbe egy-két kattintás. Magasfeszültségû távvezetéket keresztezünk, a középsõ kábelek belógása lassan eléri a fiatal erdõ feltörekvõ lombkoronáját. Vagy az oszlopot kell megemelni, vagy a fákat csökkenteni, nemsokára. Jól járható utunkat elhagyja a jelzés, rémlik már, hogy hol is járunk, itt szokott volt lenni egy mondás az egyetlen útról meg a játékról. Kibukkanunk az országút vértestolnai bekötõjénél, bekötünk, akármit is jelentsen ez. Most nagyjából azt jelenti, hogy megérkezünk Vértestolnára, de hol van már az a kocsma?
Megvan. Elõbb még megszemléljük a „Mesterségem címere...” játékra emlékeztetõ díszobjektumot, amelybõl kiderül, hogy nagyjából mivel is keresik a kenyerüket a derék vértestolnaiak. Tehát: szarvast lõnek, kamiont vezetnek, westernlovagolnak, szobát festenek, állatot tenyésztenek, levelet hordanak, üllõt kalapálnak, discóba is járnak (borosüvegbõl sört inni), ácsolnak, fogyasztást mérnek, megint kamiont vezetnek, varrnak, hajat vágnak, zenélgetnek, tüzet oltanak és piknikeznek (ez a kettõ egy táblán szerepel), mindig gólt rúgnak, traktorral napraforgót ültetnek, takarékoskodnak, eljárnak a háztájiba (vagy azt már nem úgy hívják?), malteroznak, számítógépeznek, köszörülnek, kereket cserélnek és CNC esztergálnak. Dióhéjban. Betérünk a kocsmába, ahol Lendvai Imréék õrzik a pontot, kérünk egy diplomáciai kávét és egy üdítõt, nem fejenként, hanem külön. A kedves kiszolgálás és a rendíthetetlenül õrködõ ponttal való beszélgetés még a gyengécske kávét is feledteti. Továbbsétálunk, lassan illene melegebb idõnek lennie, de még mindig ugyanaz a szél fúj. Elhaladunk a focipálya mellett, elõttünk óriási zöld tömb, az Öreg-Kovács ül rá a tájra, képletesen. Aki unja a focimeccset, még mindig nézegetheti a hegyeket. Táblák figyelmeztetnek, hogy vigyázat, egy valamivel kisebb betûkkel írt tábla pedig arra, hogy gyerekek. Körül is nézek gyorsan, de egyet sem látok. Lehet, hogy lesbõl támadnak?
A gyerekrajtaütést sikeresen elkerülve kijutunk a faluból, újabb masszív emelkedõ áll elõttünk, úgy is, mint hegy. Megelõzünk egy kis családot, ahol a kislány menne, de anyuka-apuka próbálják visszafogni: nem verseny, csak teljesítménytúra. Így van. Kicsit késõbb másik család, másik gyerek, õ a vele kábé egy súlycsoportban lévõ csalánossal próbál dûlõre jutni. Ilyenkor áldom a szerencsémet, hogy már elmúltam száz...sok centi, amikor elõször járatlanabb utakra tévedtem. Kikerülünk néhány kidõlt faóriást, néhol ez egész nagyívû esemény, néhol csak egy kis kapaszkodásból megússzuk. Az erdõ pedig közben ott van és szép. Felérünk valahová, ezt csak onnan vesszük észre, hogy egy idõ után a stabilan emelkedõ ösvény szerény lejtõvé lényegül át. Távvezeték, ugyanaz, de most jó magasan, majd sziklás szurdok, kényelmesen járható ösvénnyel következik. Kényelmesen végigsétálunk, bámészkodunk. Odalent szembesülünk a zord valósággal, miszerint még igen meredek kapaszkodót kell abszolválni a cél elõtt. Valóságos gerincút, a hirtelen megterheléstõl sivít a tüdõm, még tüsszögni is elfelejtek, de folyamatosan haladva felérünk egy kanyarhoz. Itt egy állandósított tájfutó bójára lelünk, amely alibit szolgáltat ahhoz, hogy kifújjuk magunkat, Repkény leigazolja ittjártunkat a koros szúróbélyegzõvel. Innen már egy óvatlan pillanat kérdése, hogy felérjen az ember a Ranzinger Vince- (ex Aknatorony-) kilátóhoz, amelynek tövében a túra utolsó ellenõrzõpontja pihenget. Mivel jó masszív acélszerkezet biztosítja az építményt és mivel a lépcsõk végig körberácsozottak, különösebb tériszony nélkül sikerül fölérnem a tetejére, erõs hátrányban az ilyen objektumokat elmélyültebb barátsággal kezelõ Repkényhez képest. Odafentrõl megint pofátlanul szép a kilátás. Közvetlenül alattunk Tatabánya városa terül el, észak felé az Öreg-tó látható, Tatával a partján. Iparvidék jellegû is a táj, erõmûvek pöfékelnek halkan, itt Bánhida, amott már Oroszlány, amelyet inkább Vértesinek neveznek. No meg a Vértes, a városon túl, dombok, egymásba érõ völgyek tája. Szép.
Lemászunk, épp idõben, mert kezd növekedni a népsûrûség és a lépcsõn elég körülményes kikerülni egymást. Elfogyott a szintemelkedés, lejtõ visz a célig. Egy, a kora délutáni idõponthoz képest erõsen részeg társaságot is sikerül kifogni itt, a síelõs poént persze, hogy nem hagyják ki. Lesietjük õket, be a célba, ahol suvlajjal és fiával találkozunk a résztvevõk közül a világon elsõként, a célban pedig efemmékkel a rendezõk közül a világon elsõkként. Megkapjuk a túráért a világon elsõ teljesítõknek járó díjazást, majd a túra során többször egyeztetett fuvarral élve visszaszállításra kerülünk suvlaj által, akinek ezúton is ezer hála és köszönet jár, hogy megmentett a Turultól levezetõ másfélmillió lépcsõfoktól. :) Igen köszönöm továbbá Kerek repkénynek és mindenki másnak a társaságot, a Nyájas Olvasónak a türelmet, a Rendezõknek pedig a rendezést. Tetszetõs kis túra a Lábatlan, jópofa díjazással, össze kellene szedni belõle minél többet.
-Kékdroid-
Képek |
