Túrabeszámolók


A híd túl messze van...

krajoramaTúra éve: 20112011.01.09 16:36:19

A híd túl messze van .... 90km


Tavaszias 15 fok, napsütés mellett zajlott a túra. Az elején arra gondoltam, hogy ez nem is olyan nehéz, el kell jönnöm hóban fagyban, hogy kiérdemeljem a kitûzõt. Enyhén szólva tévedtem, a végén örültem, hogy beértem és lerogyhatok. De kezdjük az elején.


Egyszer voltam eddig alföldi túrán, 2003-ban a Hajta 50-et csináltam meg. Homokos talajon mentünk, nyár elején, árnyékban 40 fok, de árnyék nem volt. Nem véletlen, hogy már csak 35-ös távon tartják meg. Mindenesetre megtanultam, hogy nem szabad egyféle mozgással menni, mert begörcsöl, elkopik, feltörik, kidörzsölõdik az emberen minden.


Egészen mostanáig nem is akartam Alföldre menni, de az itteni beszámolók nem hagytak nyugodni. Másodikán aztán elküldtem a nevezést, és elkezdtem figyelni az idõjárásjelentést. Minden nap mást mondtak, úgyhogy végül hideghez öltöztem, biztos ami biztos alapon. Csütörtökön boltba mentem, és minden 5 kilométerre vettem egy kis csokit. Cseppet se néztek hülyének, hogy azt keresem, amiben a legtöbb kalória van :) Pénteken reggel Gyõrbõl fel Pestre busszal, majd délután vonat Szegedre. A pályaudvartól elsétáltam a Dómhoz, majd ki a gátra és 30-40 perc alatt a rajt/célban voltam, ahol most a szállás is volt. Elsõnek érkeztem kilenc óra tájt, látszott, hogy nem lesznek túl sokan. Még érkezett egy kolléga, és beszédbe elegyedtünk a szervezõvel. Mesélte, hogy az utolsó 30-on fel van tárcsázva a töltés. Kicsit reménykedtem, hogy valami ufóleszállásra gondol, de nem, felszántották valamiért. Miután olvadt a jég és hó a töltésen, ez nem sok jót igért. Mindegy, feltrappoltunk az ötödikre és lefoglaltunk egy négyágyas szobát. A fûtés ugyan nem volt bekapcsolva, de nem fagyott, szóval hálózsákban jót aludtunk másnap reggel hatig.


Az eddigi tapasztalatok és nem mellesleg egy TTT-s ellenõrzés hatására, most sokkal jobban meg volt szervezve az indítás. Aki elõnevezett, az megkapta az itinert 7:00-ás idõvel, és pontban hétkor el is indulhatott. Zökkenõmentesen indult tehát a túra. Az itiner egyik oldalán kicsi, de pontos térkép az útvonallal, másik oldalon a pecsét helye és némi távolság adat - ezen már nincs mit javítani. A GÁTról látszott, hogy az ártér el van öntve, olyannyira, hogy másodfokú készültség volt. Többször találkoztunk gátõrökkel, amint buzgárokat kerestek. Rádió és lapát volt a fegyverük. Olyan jó idõ volt, hogy hajadonfõtt, kigombolt kabáttal lehetett haladni. A füves, néhol betonozott GÁT nem volt igazán sáros, magamat is meglepve 6-os tempóval mentem egészen Makóig a 60. kilométerig. A tervezett hét óra helyett ötre voltam ott, a két kidurrant vízhólyag se hátráltatott, ráadásul még elemlámpát se kellett kapcsolnom. Volt ugyan néhány unalmasabb szakasz, de nem vészes, mindíg volt valami kis látnivaló, mert a jó idõben az emberek és a természet is feléledt. Tartottam magam az öt kilométerenkénti kajához és a változatos lépésekhez.


Makón egy órát pihentem, kajáltam, rendezgettem magam. Aztán átkeltem a Maros hídján, ami kész túlélõtúra. Nincs járda, csak alig láthatóan felfestett biciklisáv, és három perc alatt az összes létezõ fajta kamion elmegy az ember mellett. Szerencsésen átértem és ráfordultam volna a GÁTra, de egy bokorból mögémkanyarodott egy autó és két határõr allított meg, hogy mi a retket keresek én itt ? Elmeséltem, hogy mi a helyzet. Udvariasak voltak és nem mondták , hogy meg vagyok huzatva, de azért összenéztek jelentõségteljesen. Nekivágtam az utolsó 30-nak, a feltárcsázott résznek. Elvileg ez öt óra kellett volna legyen, de végül 9 lett!


Fél hétre már teljesen sötét lett, a hold egyáltalán nem, csak egy-két csillag látszott át a felhõk között.Távolban látszott a Makó-Szeged 43-as út, de a tájékozódást nem segítette, viszont elég idegesítõ volt, hogy folyamatosan zúgtak az autók. Hirtelen leszûkült a világ arra amit az elemlámpa megvilágított, mert a GÁTon a következõ 25km-en nem volt semmi. Illetve azért ez nem teljesen igaz, 100 méterenként jelölve volt a folyamkilométer. Nappal még nem figyeltem ezeket, mert volt más látnivaló, meg úgy gondoltam csak begolyóznék tõle. Most viszont nem volt mit nézni ezen kívül. Aztán ott volt a sár a GÁT tetején, ami persze mi más lett volna mint agyag. 10km alatt a cuppogás a sárban egyszerûen minden energiámat kiszívta. Észre se vettem és szinte totyorgásig lassultam. Aztán a lábamra fordítottam az elemlámpát és két 3 kilós sárcipó volt a cipõmön. Innét kezdve indult a túlélõ túra.


Próbáltam lemenni a GÁT oldalára, de ott meg oldalvást kellett volna menni, ami biztos lesérülés. Dagasztottam tovább a sarat, néha lehetett haladni, néha csak 100 métereket, mert le kellett verni a sarat. Kezdtek elmenni mellettem emberek, jól esett, hogy mindenki megkérdezte, hogy vagyok. Párszor azt hittem, hogy jön mögöttem valaki, de csak távoli fényt hittem elemlámpának. Aztán ketten lehívtak a GÁT legaljára, ahol nagyjából vizszintes volt a talaj éppen, és még belvíz se volt. Kicsit eltávolodtak, aztán pár perc és harsány örömkiáltásban törtek ki - megtaláltuk az utolsó pontot. Õk se voltak már százasak. Bevettük magunkat a pontra, és mint mindenhol, itt is jó kis teát kaptunk, meg csokit. Nekem még mindíg volt ellátmányom, úgyhogy csak teáztam és beszélgettünk. Tíz óra volt, vártam még negyed órát, miután elmentek, aztán nekiindultam a maradék 17km-nek. Kilenc órám volt még a 24-bõl, gondoltam most már négykézláb is beérek. Felmentem tehát a GÁT tetejére, hogy megküzdjünk.


Volt, hogy egy kilométeren ötször álltam meg, hogy leverjem a sarat a cipõrõl, és minden kilométeren nekidõltem egy oszlopnak pihenni. Csak egy ember húzott el mellettem, minden tiszteletem az övé. Egyébként senkivel se találkoztam a célig. Nem is volt baj, mert nem voltam szép látvány. Különösen, hogy nem volt energiám lemenni a GÁTról pisilni, úgyhogy a távolság jelzõ oszlopnak dõlve csináltam. Volt olyan pihenõ, hogy percekig azon filóztam, hogy továbbmenjek-e. Csak tíz kilométer volt ilyen, de ez majdnem 4 órámba került. Fogalmam sincs, hogy sikerült túljutni ezen. A maradék 6km-en szinte végig aszfalton lehetett menni, ez valahogy visszaadta az életerõmet, meg már vonzott a cél is, 3:05-kor kaptam meg a pecsétet.


Tulajdonképp eleve 18-20 órát terveztem a túrára, csak nem 11 óra séta ás 9 óra szenvedés felbontásban. Gratulálok mindenkinek, aki végigküzdötte, nekem igencsak embert próbáló, emlékezetes túra marad. Köszönöm a remek szervezést, a teát és a biztatást. Külön köszönet néhány makóinak, akik felismerték a túrázókat, és sok szerencsét kívántak.


 


bye, krajo