Wass Albert 18 seprû
A túra elõtti nap utaztunk Vácra ismerõsökhöz, és már csak Pesten derült ki, hogy a túracipõmet otthon hagytuk. Egyik nagyáruházban sikerült gyorsan szert tenni egy 4000 forintos cipõnek látszó tárgyra. Ennek örömére fent voltunk éjfélig, és másnap alig tudtuk kivakarni magunkat az ágyból. Csak a 18-as táv maradt, de a lábam nem volt teljesen ép az elõzõ túráról, meg kicsit sáriszonyom is volt, úgyhogy nem is igazán bántam. Fél tizenegy elmúlt, amikor be akartunk menni a katolikus plébániára, de hiába. Gyors telefon és rongyoltunk le a reformátusokhoz, kicsit megtréfált, hogy tavalyelõtt még máshol volt a rajt.
Háromnegyedkor beestünk a rajtba és rögtön nekünk szegezték a kérdést: akartok seprûk lenni ? Mondtam persze, fõleg, hogy ilyenkor nincs nevezési díj - hurrá, már csak 3000 volt a cipõ. Megvártunk még pár embert , aztán 11:15-kor nekiindultunk. Szedegettük a szalagokat és papírokat, lassan felértünk a Borbély hegyre, ahol már jött szembe a pontõr biciklivel, meg az utolsó két induló. Kérdeztük nem fázott-e: csak az utolsó két órában, volt a válasz. Kimentünk a kilátóba, fényképeztünk egyet, leszedtük a maradék szalagot, majd lesétáltunk Magyarkútra. A pontõrök itt is vártak már, rögtön kolbásszal és az egy szem megmaradt csokijukkal kínáltak. A réten egy idõsebbekbõl álló csoport vallotta magát résztvevõnek, gyorsan neki is indultak, amikor feltüntünk. Volt még idõnk a 3-as átlaghoz, benéztünk a fogadóba, meg kicsit kajáltunk, hogy elõnyt adjunk nekik.
Innét jött az elsõ dagonya, az elõttünk indult közel 600(!) ember hihetetlen milyen sárt dagasztott. Persze mi meg nem kerülhettük ki, hiszen a szalagokat le kellett szedni, azok meg az egész közepén lengedeztek. Csúszkálva, cuppogva felértünk a nyeregbe, majd jött egy elágazás balra. Hurrá itt nincsenek szalagok, a kék kereszt jól látszik. A Les völgyben újra beértük a magyarkúti csoportot, lelassulunk. Szokolya állomás elõtt csak egy szalag, most már csak vigyázunk a résztvevõkre. Egyikük láthatóan fájlalja a lábát, de megy becsülettel. A büfében finoman rákérdezek, hogy hogy vannak. Szarul, de büszkén, páran kiszállnak itt. Igazuk van, nem érdemes még jobban tönkretenni az ember térdét. Javaslom, hogy adják le az itinert, vagy mondják be a sorszámot a ponton, aztán magam is meglepõdök, hogy ez nem lehetséges. Alkalmi pontõrök vannak, nem is mennek a célba. Hülye módon nem ajánlom fel, hogy majd mi elvisszük a hírt, de nem baj, mennek Verõcére mindenképp. A maradék még kérdezi, hogy van-e esély idõn belül beérni. Csak fél óra pluszban vannak, úgyhogy bólogatok. Nem is volt gondjuk, nem értük be õket a maradék távon.
Jön még egy saras rész a Csattogó pontig, lehetetlen sár nélkül megúszni, inkább beletörõdünk. Pedig itt még csak 300 ember járt. A lemenõ nap látványa elég kárpótlás. Néhány szalagot visszarakok, másikat kicserélek, sajnos a szél és a bakancsok betettek nekik. Lehet hogy kis fapóznák kellenének, nem tudom. Párat kicsit erõsebben meghúztam, bocs Bíbor :) Verõcéig eseménytelen az út, 18-asokkal nem találkozunk, csak egy rettenetesen káromkodó hosszú távon indulóval, aki már enyhén szólva unja a sarat. Felmegyünk még a templomdombra, de alig követ valaki, legtöbben megkerülik :(
Végül öt és fél óra kellemes sétával beérünk. A 28-at most nem vállaltam volna, de így direkt jót tett a lábamnak a mozgás. Köszönet a szervezésért, jövõre talán még jobban be tudunk segíteni! |
