BUÉK 20
2011
Kilencedik teljesités. Nem nagy ügy, szinte kár is beszélni róla. Nehezebb túrákat többször is megtettem. Az alacsony, kilences szám annak köszönhetõ, hogy viszonylag késõn ismertem fel a BUÉK társadalmi jelentõségét, késve szocializálódtam e túra keretében. Egyszóval, kilencedik, ami - ismétlem - nem rettentõ sok, de ahhoz azért elegendõ, hogy elgondolkozzam: ugyan mi szépet tudok még leirni ezen a cimen, ha nem törekszem a - nemében egyedül álló - itiner lemásolására. Mivel öreg is vagyok, azért egy szakemberhez, Rónay Györgyhöz fordultam segitségért. Õ azt mondta: "Minden reggel / tedd magad elé a papirt. / Milyen fehér, / Milyen határtalan." Nagyszerû - gondoltam - ezt fogom tenni. A dolog azonban nem ilyen egyszerû. Zárlatos, ideges is lehet az ember. E szép, új világban annyi minden haszontalan téma jár a fejünkben, hogy nem kerül elõ semmilyen épkézláb gondolat. Mi legyen akkor? Forduljunk oda újból a sokat tapasztalt költõhöz. Fogd a papirt és "Tedd vissza a fiókba. / Ma sem jutott eszedbe semmi." (Rónay: Az öreg költõ)
Hohó, ennyire azért nem vagyunk. Nem alanyi lirát, szerelmes verset akarok gyártani, hanem túrabeszámolót. Hatórás szintidõ alatt történni kellett valaminek. Amig azonban bejáratódik az agyam - a biztonság kedvéért - egy kipróbált módszert alkalmazok. Elmondom, hogy bár a BUÉK 20 most nem január elsején volt, ámde a bécsi Filharmonikusok nem vesztegették az idõt és - kellõ idõben - az új Operaház- és egyben fõzeneigazgató, Franz Welser-Möst vezetésével, Liszt-, Hellmesberger és Strauss mûveket adtak elõ a Musikverein Aranytermében. Az ötvenéves "ifjú" karmester meg is ragadta a kinálkozó alkalmat és látványos, vasúti inditótárcsát is használó dirigálással kápráztatta el a jelenlévõket és az 50 millióra becsült televiziónézõ közönséget. Pompás, ez Európa. Mutatós, szellemes, pimaszul tehetséges.
Ilyen elõzmény után szinte tánclépésben igyekszünk a Gyermekvasút hûvösvölgyi állomása felé. Nem kellett korán kelni, azt csak a spártai alkatok - tudunk ilyenekrõl - tették meg. A tetthelyen szolid méretû tömegben navigálunk az inditóasztal felé. Az elsõ - és jó ideig utolsó - ismerõs Corradi Surd. Gász Kata és Wittner Csilla tûnik fel a rendezõk között, Ebola valóban rendezkedik, a háttérben pedig a feldolgozó agytröszt emberei ülnek egy hosszú asztal mellett. Mesterszakácsaink elõtt iszonyú mennyiségû virsli várja a sorsát, az üstben pedig egy hadsereg táplálására elegendõ folyadék hullámzik. Kezünkbe nyomják az útravalót: a csillogó fóliában hamuban sült croissant rejlik és kapunk még 2 dl dobozos õszibaracklevet. A nagyapák mindezt zsákjukba rakják madárlátta meglepetésként az unokák részére. Húsz kilométeren egy átlagos túrázónak nincs szükség evésre. Kérem, hogy ezt a megjegyzésemet ne használják fel azok ellenében, akik viszont el fogják fogyasztani az ellátmányt.
8:35 Rugalmas lépésekkel indulunk, mozgásunk azonban hamarosan tipegéssé, imbolygássá alakul át. Leóvatoskodunk a havas lépcsõn, megvárjuk, amig egy úriember átenged a forgalmas úton, ezután megkezdjük a mászást a Nyéki-hegyre. Meg kell mondanom, hogy a Határ-nyeregig kellemetlenül csúszós volt az út és oldalt sem lehetett nagyon ugrándozni. Ezen a szakaszon össze is szedtem negyedórányi késést tavalyhoz képest, késõbb viszont percre lehetett tartani a 2010-es idõket. A Vadaskertnél már szolidan kocogni is lehet. A Határ-nyereg azért jó, mert fölötte fák is nõnek az emelkedõn és felhasználhatók akrobata mutatványunkhoz, amivel feltornásszuk magunkat a parkoló szintjére. Catch as catch can. A mûvelethez hasznos a túrabot. Amint a fényképes beszámolókat látom, a fotográfusok - szokás szerint - itt helyezkednek el és készitik élvezetes képeiket a gyötrõdõ alakokról.
A parkoló után javul a helyzet, használni lehet a lépegetéshez a kilátszó köveket. A hó sem olyan vastag, hiszen a déli-délkeleti oldalán vagyunk a hegynek és a kopasz talajon a szél is vékonyitja a hóréteget. A csúcson köd és vékony futó felhõ fogadja az érkezõket, idõnkint derengõ, bújkáló Nap mutatkozik. (9:40) Az étterem melletti keritést elhagyva kényelmes életünk van. Az enyhén lejtõ sétaúton egészen a Fenyõgyöngyéig kocoghatunk. A hó száraz, nem csúszik. A betonon sok a futó, a Fenyõgyöngye környéke tele van parkoló autóval. A KSI is ide hozza az embereit. A túloldali emelkedõn még folyik a fenyõfák kivágása, az elszállitásuk viszont akadozik. Az Árpád-kilátónál egyesek megállnak, én megyek tovább. Nem volt gond a leereszkedés a Nagybányai-útig, utána viszont volt egy kis lehetõség gimnasztikára a kopott és eltömõdött falépcsõnél. Az Apáthy-szikla (10:42) kilátását sokan élvezték. Kis csúszda következett, majd egy idõre urbánus lelkekké váltunk a letakaritott utcákon. Vannak azért autós egyének, akik számára négy méternyi járda megtakaritása megvalósithatatlan feladat, de ne bosszankodjunk, mert árt az egészségnek. A Gyémántos-lépcsõ szép tiszta volt, az egykori, hárshegyi kemping környékérõl, csakúgy, mint a Tündér-oldalról nincs mondanivalóm. A Z+ elágazásnál bélyegzünk (11:45) és máris a Szép Juhásznénál vagyunk. Miként tavaly, idén sincs forralt bor utcán át. Lehet, hogy az állomásépületben van, de nem töltöm az idõt keresgéléssel.
Fel a Hárshegyre! Nem nehéz, mert a kilátóig napos oldalon megy az út. Az ellenõrzés után (12:12) megállapitom, hogy - úgy látszik - a csodák általában három napig tartanak. Arról van szó, hogy a Báthory-barlangnál tavaly megjelent jó mászókötél az idén nem jelent meg. Lehet, hogy csak egyszeri elõfordulást észlelhettünk? Pedig jó segitség azon a helyen. Igy hát kénytelen voltam néhány bakugrással eljutni a kis fahidig. Ehhez egy kis idõ kellett, minek következtében a nevemet hallhattam. A mögöttem jövõ Fekete Laci ugyanis - téblábolásom miatt - utolért és megszólitott. Teljes rejtély, hogy miként ismert meg, hiszen január 8-án nem úgy nézek ki, mint augusztus utolsó szombatján. Eszerint éles szemei vannak, hogy egy hajléktalanszerû alakban felismeri korábbi túratársát. Ezzel nem akarom megbántani a hajléktalanokat, de kétségtelen a hasonlóság. Ha viszont már igy alakult az elbeszélés fonala megjegyzem, hogy egyszer, hajnali fél négykor, az éjszakai buszra vártam a Tétényi-úti kórház kapujánál, valamilyen túrára meendõ. Tél volt, hideg és természetesen sötét. Ahogy ott állok, közeledik felém egy alak a keritésen belülrõl. Gondoltam, most elküld a fenébe, mit ácsorgok ilyen helyen. A kapus volt, aki kijött a fülkéjébõl, intett, hogy menjek oda. "Van ennivalója?" - kérdezte. Na, kérem, én ehhez egy büdös szó kommentárt nem fûzök hozzá. Értékelje ezt mindenki az ideológiája, vallása, világnézete, állampolgári meggyõzõdése szerint. Valamikor újsághir volt, hogy a Tétényi-úti kórház kapusa egy tizesért tilalmi idõben is beengedi az embert. Nem tartanám abszurdnak, ha egy érzékenyebb lelkû egyén szobrot akarna állittatni az én emberem részére.
Az utolsó sorok irodalmi munkásságom részét képezik. Tisztelettel jelentem, hogy a csúnyául hangzó "büdös" szót Örkény Istvántól kölcsönöztem, aki "egypercest" irt egy másik kapusról. Nem minden gondolat hiányában. Most pedig kocogjunk lefelé, mellõzve a Kis-Hárs-hegyet, átlépkedve a gyermekvasút sinje elõtti, idõnkint nagyon kellemetlenül eltömõdni képes lépcsõn. Hamarosan derékszög balra, jön a Nagy-rét (12:53) és vele a sokféle szaloncukor. Bevallom: kettõt vettem Áron unokámnak, kettõt a nagyanyjának és kettõt magamnak. Végül az utóbbi kettõt egyesével az elõzõ kettõhöz csatoltam. Igy mulat egy magyar úr.
A célban vagyok (13.02). Menetidõ: 4:27. Durván másfél óra megtakaritás.
Záró megjegyzések. Nagy szükségem volt erre a túrára, mivel elõtte két hónapig nem jutott idõ szabad mozgásra. Ha meggondoljuk, hogy a jó tanács szerint fele annyit kell enni és háromszor annyit mozogni, bizony, helye van az önkritikának. Az elején emlitett csuszkálós talaj révén negyedóra késést szedtem össze, de talán számos kalóriával lettem szegényebb. Bár a sikföldön gyakoroltam a havon járást, az elsõ emelkedõn meg kellett találni a szappanos, sikos talaj ellenszerét. Mindig van újdonság a túrákon, dehát ezt felesleges hangoztatni. Az is újdonság volt, hogy hazatérve, nem volt szükség cipõtisztitásra. Mérsékelt magasságú volt a hó - ami persze leolvad - és a sár a bakancs rámáját sem érte el. Ezt lehet finomkodásnak minõsiteni, ténynek azonban igaz.
A célban találtam Borosnyai Balázst. Közölte, hogy a családot várja, õ maga most nem sétált. Az ajtót nyitva Lévay sporttársba ütköztem, aki már távozott. Ez igy szokott lenni. Késõbb, már az állomás büféjében, a felsõ szenior kategóriájú Utasi János integetett. Ezúton is üdvözlöm, mert más utakon járva, ritkán látjuk egymást. Aki találkozik vele, adja át. Nem lenne teljes a kép, ha nem közölném, hogy Hevér Gábor a belépés pillanatában kezelésbe vett és mindenféle ajánlattal árasztott el. Én ilyenkor szürke veréb módjára összehúzom magamat, mert az általa megnyiló perspektivák meghaladják gyarló képességeimet. Átvettem a virsliket, a teát és félrehúzódva igyekeztem helyreállitani az erõnlétemet. Egy felirat forralt bort emlegetett, de kiderült, hogy a cédula a szomszédos büfé reklámanyaga volt. Nagyon helyes. Egyébként is ott szoktam száritani nyirkos ruhámat, miközben belülrõl forralt borral nedvesitem szervezetemet.
A rendezés - a gyakorlott társadalmi munkásoknak köszönhetõen - szokásosan jó, gördülékeny volt. Köszönöm mindnyájuknak. A fûtött 61-es villamos egészen a körtérig vitt. Jól jön ez a hosszabbitás.
Az ismert nevû, cimû, adóazonositó jelû társaság által 2011. január 08-i keltezéssel kiállitott Nyugta sorszáma: OQ0NB 1989064. |
