Kuruc emléktúra 300 év nyomában
2011. január 23.
Nagy öröm, ha egy 100%-ig nógrádi terepen vezetett teljesítménytúrán vehetek részt, mint nógrád megyei lakos. Ennél a rendezvénynél adva van ez a lehetõség, ráadásul még egy igen jelentõs történelmi esemény is emeli a rangját. Az már csak hab a tortán, hogy a két fõrendezõ (Vagdalthús és Attila) nagyon színvonalasan szervezik meg a túráikat.
A múlt évben autós segítséggel közelítettem meg a rajtot. Idén úgy gondoltam, hogy jó kis edzés lesz, ha a hivatalos távon kívül teszek még rá. A túra jellege „vezetett túra”, de a szervezõk nem ágálnak azokkal, akik saját tempóban szeretnének közlekedni.
Nézsára a gépjármûvemmel érkeztem meg és 50 perccel a hivatalos rajt után indultam neki a Belegrád emelkedõjének. Gyönyörûen sütött a nap és jók voltak a látási viszonyok. A talajviszonyok nem annyira, ugyanis ahol megsütötte a nap a földet, ott bizony ragadós sárrá változott.
Egy jobbos kanyar után már látszódott is a csapat, ahogyan a Kõ-hegy lábánál befordulnak balra. Meglepõdtem az emberek igen komoly számán. Közelebb érve ráadásul igen sok gyereket fedeztem fel az indulók között. Elõrébb merészkedtem a tömegben és egyszer csak Bibor tûnt fel elõttem. Megszólítottam õt és innentõl a Kõ-hegy csúcsáig beszélgettünk. Természetesen idén is gyalog jött ki Romhányból a rajtba és örömmel konstatáltam, hogy összesen heten választották Nézsának eme típusú megközelítését. Ekkor elmondtam, hogy hasonlót tervezek én is, csak fordítva. Ezzel fel is értünk a Kõ-hegyre, ahol egy nagyon szép feszület is áll már a régi fakereszt mellett. Itt még diskuráltam kicsit Vagdalthússal és Joyline-al, majd elköszöntem tõlük és begyorsítva, irányba vettem Romhányt. Egy darabig még Bell Sanyi is velem tartott, de õ késõbb lemaradt Hevér Évával.
A szív alakú tónál megálltam még egy kicsit és elgondolkodtam, hogy milyen érdekes ötlet is egy ilyet csinálni. A Kõ-hegyen tudtam meg, hogy idén nem a sárga sávon kell menni Romhányba, hanem a sárga + majd pedig az OKT kék jelzését követve.
Ahogyan a sárga+ felé kanyarodtam láttam, hogy van még elõttem egy nyom. Bell Sanyi ugyan mondta, hogy Karesz nevû barátját keresi, de nem volt benne biztos, hogy merre jár. Ekkor már gyanús lett, hogy õ lehet az elõttem lévõ és pár perc múlva ez be is igazolódott. Pár mondatot váltottunk Karesszal aki elmondta, hogy a 14.15-ös rétsági buszhoz igyekszik.
Némi kapaszkodó még volt a Dél-hegy nyergéig, ahol nagyon meglepõdtem a változásokon. Nem véletlenül, hiszen itt 1997-ben jártam legutóbb és akkor bizony még sûrû erdõk terpeszkedtek errefelé. Most azonban, hatalmas tarvágásra lettem figyelmes. Rákanyarodva az OKT kék jelzésére, meg is állapítottam, hogy most már csak lefelé kell menni Romhányig. Amíg ezen gondolkodtam a kék jelzés szépen el is ment jobbra én pedig ebbõl mit sem észlelve ereszkedtem bõszen a dózerúton. Aztán egy idõ után nyilvánvaló lett, hogy mi történt, de már nem mentem vissza keresgélni, hanem gyalogoltam tovább a jól kijárt úton. Hamarosan feltûnt Romhány, sárga színû temploma, amelynek az elhelyezkedésébõl is látszódott, hogy eléggé elmentem nyugati irányba.
Aztán egyszer csak kiértem az erdõbõl és egy major tûnt fel elõttem. Itt frissítettem egyet, majd amíg tétováztam megérkezett Karesz. Õ is benézte a kéket, így együtt folytattuk az utunkat tovább. Mellõztük a majort, majd keleti irányba fordulva, pontosan a törökmogyorófa alatt kötöttünk ki. Felmentünk a fához és szétnéztünk egy kicsit. Nagyon szép ez a hely.
Ahogyan leereszkedtünk a „rossz út” felõl jött Bell Sanyi is. Õ is elnézte a kéket. Ismét elköszöntem és elindultam a kéken. Eddig háromszor jártam erre az OKT-n és sikerült mindannyiszor valahol el is néznem. Elhatároztam, hogy most negyedszer nem hagyom magam megtéveszteni. Nagy gondossággal kezdtem meg az emelkedésemet a Romhányi-hegy irányába. Elég egyértelmûek voltak a jelzések, így „csak” az erõnlétemtõl kellett függõvé tennem a tempómat. Aztán jött egy érdekes keresztezõdés, de ott érkezett éppen Hevér Éva. Kicsit bosszankodott is, hogy jó kis keresgélés kellett neki az idáig vezetõ úton.
Innen már nagyon egyszerû dolgom volt, hiszen volt egy használható nyomom is. Aztán kis idõ múlva jött a csapat is, így már igazi „országút” maradt a jelzés mentén. Attila itt még adott egy nézsai képeslapot is, amelyen a gyönyörû kastély látszódik. Ez után szemügyre vehettem, hogy tulajdonképpen két dózerút van összekötve egy ösvénnyel. Ezt sikerült korábban mindig elnéznem. Most azonban végre sikerült az összes jelzést megtalálnom és ismét a Dél-hegy nyergében álltam.
Innen jött az újdonság, hiszen az OKT kék jelzését követtem továbbra is. Ráadásul ez már nem Felsõpetény felé vezet – ahová anno még az OKT teljesítésekor mentem – hanem a szomszéd faluba, Alsópeténybe visz. Az út végig lefelé tartott, csak néhány, közel vízszintes szakasz volt benne. Nagyjából félúton egy vadászház bújt meg a fák oltalmában.
Változatosak lettek az útviszonyok. Elõkerült ismét a cserháti agyag és bizony ragadt is cipõmre belõle bõven. Aztán feltûntek Alsópetény házai és gyorsan elértem a buszmegállót. A hófoltokban igyekeztem megpucolni a cipõmet. Majd érkezett a busz, amivel hamar Nézsára értem.
Szép túra volt, ismételten köszönöm a szervezést! | 