Téli Mátra L - második próbálkozás
Tavaly télen nem sikerült legyõznöm a Mátrát. A Téli Mátra maradt az egyetlen elvarratlan szál az elsõ túrázós évembõl, az egyetlen túra, amelyen elindultam és nem tudtam teljesíteni. Bosszantott, és már nagyon vártam az idei rajtot, hogy szépíthessek ezen a helyzeten. Igaz hogy a tavalyi kudarc egyértelmûen a tápanyaghiány miatt következett be, miután pénteken induláskor sikerült az irodában hagynom a gondosan elkészített szendvicses csomagomat, de a teljesítménytúrázáshoz a megfelelõ felkészülés is hozzátartozik, így ezt nem tekinthetem mentségnek a szomorú befejezésre. A rajtnál még azt gondoltam, talán végig tudok menni így is (hogy egyébként már akkor 20 órája nem ettem semmit), de Mátraszentimréhez közeledve (kb. 8 km folyamatos emelkedés után) már egészen más véleményen voltam. Akkorra már az maradt az egyetlen célom, hogy valahogy sikerüljön elvonszolni magam a faluig, ahol remélhetõleg találok majd egy buszmegállót. Teljesen kimerülve szálltam fel a buszra, amely szerencsémre épp ott állt. Megkérdeztem ugyan hogy hova megy, de igazából nem is nagyon érdekelt, akárhova is csak vigyen lefelé innen a hegyrõl, mielõtt még belegondolnék hogy most akkor nem lesz meg a túrám. Na így ért véget a tavalyi. Gáz, de ugyanakkor jó és fontos tapasztalattal szolgált, mert azelõtt nem gondoltam hogy azoknak az egyszerû szendvicseknek ekkora jelentõsége van.
No de végre eljött az idõ a visszavágásra. A túra elõtti napokban már eléggé izgultam, mert hogy ennek most mindenképpen sikerülnie kell. Szerettem volna már a zsebemben tudni az oklevelet. Persze azért próbáltam élvezni is a helyzetet, és örülni a túrának, ami aztán végül tényleg nagyon jó élmény lett. Péntek este megérkeztem a szállásra, ugyanoda ahol tavaly is aludtam, csak a neve változott meg közben. Ugyanazt a szobát kaptam. Szerettem volna ha az idõjárási körülmények is ugyanazok mint tavaly, de a hóesés az idén elmaradt. Cserébe viszont jó hideg volt, a talajon száraz ropogós hó, nem kevés alattomosan megbúvó jéggel, ami az egész úton végig jellemzõ volt. Szóval akár azt is mondhatom, hogy nem voltak könnyebbek a viszonyok az idén. A saját körülményeim persze egyértelmûen jobbak voltak: kaja és kellõ mennyiségû víz a zsákban, 3 kilós paplan méretû téli dzseki helyett egy kis könnyû softshell, megfelelõ méretû bakancs, túrabotok a jégtánc elõadás ellen. Hát igen, sokat fejlõdtem tavaly óta. És talán valamivel edzettebb is vagyok.
Mátraszentimréig nagyon jó idõt mentünk és jó állapotban hagytuk magunk mögött a tavalyi kiszállási pontot. Ezután kicsit meglepett az út hirtelen és határozott irányváltása felfelé, de valahogy persze csak fel kell jutnunk a Galyatetõ 965. méterére is. Bíztattam magam: Ha van elég kaja, jöhet a Galya. Aztán jött, és ment is, mi meg csak tapostuk tovább az ösvényeket vissza le a völgy felé. Megcsodáltuk a felbukkanó Kékest és örültünk, hogy õt legalább már nem kell megmásznunk ezen a túrán. A Csór-hegyen még kellett egy kicsit emelkedni, de erre még maradt elég tolóerõ. Ezután jött a jégparádé, sok csúszkálás, óvatos ereszkedés, visítozás és várakozás, amíg a feltorlódott seregeket áteresztette a kötél biztosítású keskeny jégösvény. Még így is jó idõvel érkeztünk a célba, egy egész óránk maradt a szintidõbõl. A magam szintjén ez jó eredmény, elégedett vagyok vele, és nagyon örülök hogy vissza tudtam térni a tavalyi lúzer történet után. Nagyon szép túra volt és persze profi szervezés, ami a Mátrabérc rendezõjétõl nem újság, de azért egy köszönet mindenképpen jár ezúttal is. Jövõre újra ugyanitt! |
