Túrabeszámolók


Trigonála

kekdroidTúra éve: 20112011.02.01 21:28:12

Trigonála 40 – Háromszög (?) 40


Rajka, határállomás. Tilosat mutató vasúti fénysorompó, szétesõfélben lévõ épületek, 30-as tábla, utolsó erõsen megszívlelendõ. Kanyar a víztározó felé, az út melletti szalagkorláton egy autónak csúnyán végzõdött a kûr. A segítség és a tulajdonos békésen cigarettáznak mellette. majdnem elmegyünk a Dunaszauruszig, amikor Bubu korrigál. Visszamegyünk Dunacsúnyba (Cunovo), parkolás a leendõ cél elõtt. A társaságot Hevér Éva, Vándor Csillag, Budai-H.G., Kerek repkény jelentik, csatlakozik menetrend szerint a párkányi expresszel érkezõ sétáLós bácsi, majd a pozsonyi fõpályaudvaron. 91-es busz, majd a 93-as, sötétben száguldunk át zsúfolt jármûveken Pozsony városán, egyedül a Duna mély szakadéka tûnik fel, amúgy lakótelepek, méretes csomópontok, óriásboltok kísérik az utat. Egy jeggyel per fõ megússzuk, mert az ilyen elhagyatott porfészkekben már mûködik az idõalapú jegykezelés, csak nálunk, a világvárosban ragaszkodunk a mechanikus lyukasztóhoz. A fõpályaudvaron Repkénnyel tartunk némi vonatfotózást, a 115-ös Laminátka illegeti magát pár kocsival. Megkeressük a többieket, majd a rajtot, amely egy lépcsõsoron, a szabad ég alatt foglal helyet, sétáLós bácsi és Bubu megegyezõ mértékben nagy lelkesedéssel mesélnek a Nagyszombati Százasról. Most alig néhány túrázó lézeng, el is visszük a rajtszámokat tíztõl tizenötig. A nevezési eljárás egyszerû, mint egy darab kõ: felírjuk a nevünket a rendezõ által kínált papírívre, mire õ a kezünkbe nyom egy-egy itinert. Kész. Szolgáltatás a túrán nincs, szalagozás nincs, ellenõrzõpont van három – egy a Königswartén, ez az egyetlen ep., amely a túrához kötõdik, a másik kettõ helyen, Deutsch Jahrndorfon és Rajkán ott kell pecsételni, ahol tudunk. Cserébe nevezési díj sincs. Az itiner egyik oldalát az útleírás foglalja el, a másikat a térkép, rajta rózsaszín filc nyoma jelöli hozzávetõlegesen az útvonalat. Kissé régi, 1:100000-es méretarányú (nem elírás, százezres) példány, az M15-ös autóutat tervezettként jelöli, csakúgy, mint az osztrák oldali autópályát. A Pozsony-Ligetfalu–Köpcsény–Parndorf vasútvonal pedig egy az egyben lemaradt róla. Sebaj.


Akkor induljunk. Végigbandukolunk a buszállomáson, kikerülve a tömeget, majd egy felüljáróról rögtön egy hangulatos mélyútra vezet a leírás. Szikladarabok szegélyezik a kényelmesen emelkedõ ösvényt, a kaptató jólesik, helyreállítja a hõkomfortomat, miután a -10°C-ban való ácsorgás alaposan megtépázta. Felérünk a tetõre, óriási méretû templomkolosszus kínál érdekes fotótémát. Kicsit odébb hatalmas emlékmû tornyosul a város fölé, lándzsás-zászlós emberalak áll büszkén. Házak, valóságos paloták között visz az út, megtaláljuk a piros sávot, az E8-as európai vándorútra kanyarodunk rá. Balra a pozsonyi vár sejlik fel a párában, felette a fogyó Hold sarlója hunyorog. Szép. Trappolunk tovább a trolifordulóhoz, régi Škoda húz fölfelé, elmosódott pacát sikerül fényképezni helyette. Magas panelházak között kanyarog tovább a piros sáv, majd meredek lejtõn suhan lefelé családi házak, nyaralószerû építmények mellett. A séta idilli, de legalábbis csendes szakaszának a D2-es autópálya egyre növekvõ forgalma vet véget, elõször nagy lelkesen elindulunk tovább a széles út fölött sétáLós bácsival, hiába, nekem még az õ figyelmét is sikerül rontanom. A felüljáró közepérõl megyünk vissza, a jelzés innentõl sokáig a pályával párhuzamosan vezet, jobbra aszfalt, balra beton, mindenütt autók, kamionok dübörögnek. Csomópontok alatt, mellett, között ballagunk, a jelzésfestõk dicséretesen bevisznek egy helyütt az 1-es villamos Lafranconi névre hallgató megállójáig az úton való biztonságos átkelés érdekében. Közben régi és újabb szerelvények zúgnak tova a vonalon, a túrán résztvevõ kötöttpálya-fanatikusok számára újabb és újabb fotótémát szolgáltava. Aztán vissza az autópályához, méteres átmérõjû betonoszlopok erdejében közelítjük meg a Lafranconi-hidat, ami nem szép, de legalább a gyalogos/kerékpáros átkelés egy szinttel az úttest alatt zajlik. Széles járda visz át magasan a párolgó, ködfüggönyt emelõ Duna fölött, a betonkorláton futó acél kapaszkodón szabályos idõközönként ismétlõdik a piros sáv. A túlparton végre erdõt látni, a fák zúzmarás ágai felett vörösen kel a Nap korongja. Lekanyargunk a gátra, majdnem sikerül rosszfelé fordulni, egy csapat futó pedig lelkesen Pozsony felé irányítana, hátha eltévedtünk. SétáLós bácsi szerint – és Bubu térképe szerint is – a piros sávot követve kijutnánk a folyópartra és azt követve eljutnánk Wolfsthal felé, de: a jelzés megszûnik a határon, meg aztán a térkép jelenti a hivatalos utat.


Így aztán odahagyjuk a Dunát, átkelünk az úttest alatt, a híd óriási pillérsora között átlátni a túlpartra. A kerékpárút (Vasfüggöny-kerékpárút, az ínyencek kedvéért) az úttest szintje felé emelkedik, a töltésrõl jól átlátható a csomópont. Találunk egy régi piros sávot is, majd megérkezünk a határállomásra, a szlovák oldalon kicsit szerényebb épület árválkodik üresen, míg az osztrákoknál méretes, modern komplexum jutott ugyanarra a sorsra. A kettõ között magas díszhatárkõ hirdeti a bécsi Stephansplatz pontos távolságát: 58,500 km, a pozsonyi Mihály-tér csak 7,930 kilométer innen. Tõlünk jobbra szántóföld, azon túl erdõ terül el, balra az osztrák határforgalmi létesítmények ablakai tátonganak üresen. Táblák mutatják az autósoknak a helyi KRESZ fõbb rendelkezéseit, másik tábla pedig a turisták számára szolgál információval. Egyszerre vagy három hosszútávú nemzetközi útvonalon haladunk egyszerre. Vékony hóréteget taposunk, csak gyalogosok nyomaiban járva a kerékpárúton. A látótávolság sajnos csekély, de bízom abban, hogy a felkelõ Nap lassan eloszlatja majd a ködöt és a meteorológia által ígért szép, napsütötte idõ köszönt ránk, kellemes, mínusz 1°C körüli hõmérséklettel. Közben az óra ketyeg és nagyon úgy tûnik, hogy az elsõ ellenõrzõpont zárása elõtt nem érünk már oda a Königswarte tetejére. Fõleg, hogy még nem is látjuk a hegyet. Elsétálunk egy tanya mellett, odébb gémeskút árválkodik a mezõn, az osztrák kiadás nem különbözik a magyartól. Lassan körvonalat nyer az õsrög tömbje is, sûrû erdõ borítja, az oldalában vártorony bukkan fel, felette-mögötte pedig a kilátó. Közben szembejön a nemzetközi helyijáratként mûködõ 901-es busz, utast nem sokat szállít. Elsétálunk egy mini vasmû és a wolfsthali távfûtõ mûvek mellett, megérkezünk az itiner által is említett „üzemanyag-szivattyúhoz”, szóval, a benzinkúthoz. Mivel a hegyi pontot már biztos, hogy nem érjük a helyén, kollektíve bélyegzést kérünk az itinerünkre a meglepett benzinkutastól. Céges lenyomatot kapunk a klasszikus berendezésû, inkább kocsmára, mint benzinkútra emlékeztetõ üzemegységben.


Elindulunk visszafelé, Kerek repkénnyel és sétáLós bácsival kicsit kilépünk, piros alapon fehér sáv jelzések vezetnek, ezúttal a távhõtermelõ létesítmény mögött. Betérünk az erdõbe, határozott emelkedõ visz fölfelé, majd szõlõskert mellé érkezünk, ahol hirtelen megszûnik a jelzés, de az ösvény egy kerítés megmászásával folytatódik. Havas, gyönyörû szálerdõben kapaszkodunk meredeken fölfelé, lassan elérjük a Pottenburg felé vezetõ, szintén jelzetlen elágazást. Kerek repkénnyel most úgy döntünk, hogy nem térünk ki a vár felé, Vándor Csillag pedig akarva-akaratlanul minket követ, míg a többiek várszemlét tartanak. Kissé motivál, hogy még ott érhetjük az ellenõrzõpont személyzetét, így kilépek, de a tetõn bevárom a többieket. Elõször Vándor Csillag érkezik, majd Repkény is feljut a mély völgy tetején futó gyalogútra, itt újra megjelenik a hosszútávú vándorút jelzése, és egy kék sáv is, csak úgy. Kicsit feljebb széles kocsiútra térünk rá, kényelmesen kanyarog fel a hegytetõn álló átjátszóállomáshoz, a jelzések keskeny csapáson visznek át a kilátó felé. Találkozunk két túrázóval, tanácstalanságunkat – és az itinereket – látva elõször szlovákul mondanak valamit, amikor többedszerre is az angol vagy a német nyelv használatát forszírozom, akkor hiszik el, hogy nem értjük õket. Angolra váltunk, elmondják, hogy negyedórával ezelõtt még itt volt a pontõr, õk még találkoztak vele, bélyegzést is kaptak. Megkérdezik, elmentünk-e a benzinkútig, a választ hallva mosolyogva legyintenek, hogy õk bizony nem. Nekik nincs is onnan pecsétjük. :) Továbbindulnak, mi Repkénnyel a kilátót teszteljük, csekély eredménnyel, mert a köd ahelyett, hogy felszállna, csak még sûrûbbé válik. A hegy lábánál elterülõ Wolfsthalnak már csak a szélsõ házai látszanak, a leendõ útvonalunkat jelentõ Berg pedig egyáltalán nem mutatja magát. Akkor már érdemesebb lett volna a várat megnézni, legalább lesz miért visszajönni máskor is. Megérkezik mindenki, együtt indulunk tovább a Margita magasságú õsrög, egyben Ausztria legkeletibb hegyének a tetejérõl Berg felé.


Kényelmes, széles, egyáltalán nem meredeken ereszkedõ gyalogút vezet a falu felé, kis kápolna esik útba, megszemléljük, szép. A jelzések besûrûsödnek, találunk egy fát, amelyen mind a négy fõ színbõl festettek egy-egy sávot. Örvendünk egy sort, hogy máris sikerült letudni a túra szintemelkedésének a 95%-át, betrappolunk a faluba. Bubu szeretne bélyegezni valami osztrák túramozgalom igazolófüzetébe, betérünk egy alkalmasnak tûnõ kocsmába, amely a bélyegzõ szerint pizzéria is. Repkénnyel veszünk egy-egy diplomáciai kávét pecsételés elõtt, közben Bubu szóba elegyedik a magyar pultosnõvel, aki élénken érdeklõdik a túra iránt. Felhörpintjük az igen ízletes kávét, majd folytatjuk az utat Köpcsény (Kittsee) felé, az már talán Burgenland. Almafás kertek váltanak kisebb szántókat, kicsit a Nyírségre emlékeztet a táj. Elhagyunk néhány kõkeresztet, pihenõhelyet. Magas kõkerítés mellett érjük el Köpcsényt, ipari környéken vezet a faluba a jelzés, leszámítva egy kis tavat. Itt adja elõször engedetlenségnek jelét a fényképezõgép akksija, ez a késõbbiekben odáig fajul, hogy minden második kép elõtt melengetnem kell az elemeket. Babakocsit toló anyuka méreget gyanakvó szemmel, majd besétálunk a falu fõutcájára, az egyik házon érdekes mozaik mutatja a település múltját, a széles utca közepén pedig egymást érik a kegyhelyek, Mária-szobrok. Itt Bubu megy be bélyegezni egy kocsmába, eredményesen. Kis utcákon keresztül lelépünk, párhuzamosan visz az út a vasútvonallal, piros Taurus érkezik Bécs felõl egy tartálykocsikból álló, hosszú tehervonattal. Mellettünk a mezõn hatalmas, öles oszlopok sorakoznak, a tetejük ködbe vész. Csak amikor közelebb érkezünk, akkor látszanak a szélturbinák járókerekei, a hatalmas lapátok zaj nélkül, méltóságteljesen forognak a ködben. Az út szélén tábla figyelmeztet a jéghullás veszélyére és a betartandó védõtávolságra. Átballagunk a pozsonyi autópálya alatt, az út szélén pléh Krisztus szomorkodik egy újabb kegyhelyen. Megteszünk egy értelmetlennek tûnõ kanyart, majd visszatérünk az autópálya mellé, amelyet a vasútvonalig követünk, ahol újra felvesszük a délnyugati irányt. Szóló Talent motorvonat rongyol be Bécs felõl, lassújel mutatja a pálya szélén, hogy innentõl csak 140 km/h az engedélyezett sebesség. Már az osztrák vasút sem a régi. Követjük a széles, behavazott dûlõúton a többi túrázó nyomát, de hiába haladunk a vasút mentén, másik vonat nem hajlandó felbukkanni.


Néhány kilométert haladunk így, nyílegyenesen és a sokadik, fellegekbe nyúló szélkerék után megérkezünk Lajtakörtvélyes (Pama) szélére, ahol párszáz métert a zajvédõ fal mellett bukdácsolunk. Mivel itt is jó lenne valami igazolást szerezni (a teljesítménytúrához nem kötelezõ) és nem találunk kocsmát nyitva, kitérünk a vasúti megállóhelyre, ahol a jegyérvényesítõ készülék nyom igazolópecsétet az összehajtott igazolólapjainkra. Ezzel a mûvelettel elszórakozunk egy kicsit, vicces, ahogy próbálja mindenki a megfelelõ méretûre hajtogatni-gyûrni az igazolópapírt. Közben újabb szóló Talent érkezik, valószínûleg ugyanaz, amelyiket Köpcsény bejárati jelzõjénél is láttunk. Körbefotózzuk alaposan, aztán lassan indulunk tovább. Én különösen lassan, a menetrend újabb vonatot ígér 12:51-re, de valószínûleg én néztem félre valamit, mert a netes keresõ kétórás ütemet dob ki szombatra. Várok még egy darabig a nagy semmire, aztán a falu hosszan elnyúló fõutcáján a társaság után sietek. Jóval a település szélén túl érem utol õket, a túra leghosszabb egyenes szakaszát járjuk, a térképen csaknem egyenes az út Rajkáig. A valóság ennyire nem borzasztó, egész sok ív, sõt, kanyar is kerül abba az egyenesbe. Enyhe szellõ fúj szembõl, ez pont elég ahhoz, hogy egyre jobban elgémberedjenek az ujjaim, a bergi pultosnõ szerint a kinti hõmérséklet -7°C. Nem egészen az, amit ígértek. Országúton trappolunk hosszasan, betonkarón áll a buszmegálló táblája, ez itt a Csárdahof. Balról becsatlakozik az államhatár, a túloldal felõl Pozor! Štátna hranica táblák, innen Achtung! Staatsgrenze feliratok emlékeztetnek arra, hogy voltaképpen komolyan kéne venni ezt a határosdit. Ami ebbõl egyedül feltûnik az az, hogy a határvonalig tart a kerékpárút, onnantól a határkövek olyan közel helyezkednek el az országúthoz, hogy nem férne el a biciklisták aszfaltcsíkja. A túloldalon meg gondolom a tulajdonos nem egyezett bele az építésbe. A Zeiselhof következik, újabb tanya, impozáns kápolnával, régi cselédház falán kialakított buszmegállóval. A napi egy pár busz egyikét éppen látjuk elmenni, nem sok utas érdeklõdött ma a járat iránt.


Folytatjuk a vándorlást az „osztrák Alföldi Kéken” (C) Bubu, meglepõen gyorsan érkezünk meg Németjárfalu (Deutsch Jahrndorf) szélére, ahol egy buszmegállóban az idõközben elõresietõ Hevér Éva várakozik ránk. Találunk egy szállót, ahová nem megyünk be bélyegezni, mert nem szimpatikus és egy pékséget, ahová azért nem megyünk be, mert zárva van. Nyitva van viszont egy étterem, itt Bubuék isznak diplomáciai forró csokit. Találkozunk a Königswartén látott túratársakkal is, éppen ebédet szolgálnak fel nekik. Repkénnyel csak bélyegzést kérünk, aztán ballagunk is lassan tovább. Megcsodáljuk Ausztria legkeletibb falvának a két templomát, a buszfordulót és a régebben valószínûleg határvédelmi szempontból hatalmasra épített rendõrségi épületet. Néhol jeges, de inkább behavazott murvás út vezet a hármashatár felé, fák, bokrok szegélyezik végig. Ennek köszönhetõen a szél is alábbhagy kissé, sõt, mintha a köd is feljebb emelkedne lassan. Oldalt, Ausztria felé mindkét irányból behajtani tilos tábla virít egy tökéletesen jellegtelen dûlõút kezdetén, kicsit arrébb alacsony kegyhely árválkodik a pusztában. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy az elöl haladók nagy fotózásba kezdenek: megérkeztünk Magyarországra. Ismerõs turistajelzések fogadnak, zöld kereszt visz ki a hármashatárra. Néhány érdekes formájú szobor hever szanaszét, középütt egy három I-vas által körbevett határkõ, kis ügyességgel az ember egyszerre lehet mindhárom országban. Repkény fényképezget, Vándor Csillag megtalálja a vonatkozó geoládát, sétáLós bácsi felül a határkõ tetejére, szóval, jó móka egy ilyen hármashatár a puszta közepén. Elindulunk Rajka felé, a zöld kereszt jelzések példaértékûen jó állapotban kísérnek végig az erdõsávon. Megérkezünk az M15-ös autóút mellé, elkanyarodunk, a jelzés a felüljáróra egy igen hosszú rávezetõ kanyaron jut fel.


A gyorsforgalmi út felett szétnézek, de olyan, mintha a kamionok alattunk a semmibõl érkeznének és a semmi felé száguldanának tovább, a látótávolság vészesen alacsony. Betrappolunk a faluba, Repkény a vasútállomás egyik mellékvágányára félretolt teherkocsit messzirõl állomásépületnek nézi. Bemegyünk a peronokig, a szinte zajtalanul tolató szlovák 363-as sorozatú mozdony vezetõje „Figyelj!” jelzéssel, diszkréten hívja fel figyelmünket a vasútüzem veszélyeire. A napi néhány vonat egyike éppen bent áll a peronon, a szóló Flirt motorvonaton sétáLós bácsi ötletére végigsétálunk, elvégre ritkán teljesítménytúrázhat az ember egy vonaton. Mivel jegykiadás nincs, a forgalmi iroda készséges dolgozóitól kapunk bélyegzést, a mai nap során a sokadikat. Még végig kell trappolni Rajkán, a kerékpárút jelzéseit követve. Meglepõ, de a régi 15-ös út és az új M15-ös mellett van egy harmadik közúti határátkelõ is, az én autós térképem nem is jelzi. Itt megállunk egy kis idõre, megnézem a tájékoztató táblákat, sikerül lefotózni a Rajkára átjáró nemzetközi helyijáratot, amely a 801-es számot viseli. A túloldalon a tábla két dologról tájékoztat, az egyik, hogy megérkezünk Szlovákiába, a másik, hogy ráadásul egyenesen Pozsonyba. Vicces látvány, elõttünk szántóföld, mellettünk egy csoffadt határsávi erdõ és a tábla büszkén hirdeti Pozsonyt. Közigazgatásilag persze abszolút korrekt. Az út mentén kalandpark épül, mindenféle kalandos dologgal kecsegtetve az idetévedõket. Rövidesen megérkezünk újra Dunacsúny szélére, majd a falu (városrész) központjába vezet a Schengeni utca, ahol már csak be kell lépni a célnak helyet adó étterembe.


Szinte kitörõ örömmel fogadnak, a díjazás egy darab oklevél, ezt anélkül kitöltik, hogy egyetlen pillantást is vetnének az igazolólapra. Addig is, bélyegezhetünk magunknak a túra saját bélyegzõjével és az egyesületével is – utóbbi volt úgyis a Königswarte ellenõrzõponton. Szintidõ nincs, csak célzárás, méghozzá 17:30-kor, abba még jócskán belefértünk. Egy úriemberrel sétáLós bácsi és Bubu nagy beszélgetésbe kezd, megvitatják a szlovák hosszútávú túrákkal kapcsolatos tapasztalataikat. Nem mellesleg azt is, hogy a túra 18 éves fennállása során mi érkeztünk elõször Magyarországról. Vacsora, aztán indulás vissza, az M1-esen váltakozó sûrûségû ködben. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, Hevér Évának, Vándor Csillagnak, sétáLós bácsinak és persze Bubúrnak – neki külön köszönöm a fuvart is! Vidám túra volt, jellemzõen alföldi, valószínûleg szép tájakon, sajnos a köd sokat rontott az élvezeti értékén. Van értelme visszamenni rá.


Végül a kiírás:

18. Trigonála a TK Štart Bratislava szervezésében. Rajt: Pozsony, fõpályaudvar (Bratislava Hl. St.). Cél: Dunacsúny, Furmánka Étterem (Cunovo, Reštauracia Furmanka). Táv: 40 km (Google Maps segítségével lemértem: 44 km), szintemelkedés: kb. 350 m. Útvonal: Bratislava Hl. St./Pozsony, fõpályaudvar – Slavín – Mlynská dolina – Lafranconi-híd – Wolfsthal – Königswarte – Berg – Köpcsény/Kittsee – Lajtakörtvélyes/Pama – Németjárfalu/Deutsch Jahrndorf – Rajka – Dunacsúny/Cunovo.

Van 30 km-es táv is, ez Pozsony-Ligetfaluból (Petržalka) indul és egyenesen átmegy Köpcsénybe, (tehát a túra két emelkedõjét kihagyja), onnantól pedig ugyanaz, mint fent.

 


-Kékdroid-


Képek