Gloria Victis
A tavalyi 25-ös után feltett szándékom volt a teljes táv teljesítése. Futás szóba sem jöhetett, ahhoz túl hideget jósoltak. De legalább tiszta, végig jól látható idõben lehetett menni.
Erõltetett menetben teljesítettem a betonos szakaszt, s már a Széchenyi hegynél korabeli öltözetû magyar katonák fogadtak. Tavaly itt egy "civil" pecsételt. Mivel majd utolsónak indultam így jelentõs embertömeget kellett folyamatosan elõznöm. A csacsi rét elõtti mécsesekkel feöltöztetett katonasír méltó emléket állított az akkor meghalt katonáknak. Ez ismétlõdött aztán több helyen is, Sokan meg is álltak fejet hajtva a halott hõsök elõtt, emlékezve a golyótól eltalált, elesõ katonákra. Orosz katonaruhákba bújt pecsételõk nyomták itinemre az oly jól ismert szovjet emblémát. Itt egy csoki is befigyelt. Óriási embertömeg volt a Hárs hegyen is, ahol gyors pecsételést követõen siettem tovább, hogy elhagyjam a tömegeket. Tovább erõltetve az erõltetett menetet elõztem a többieket, helyenként német nyelvû embereket. Aztán eljött az Új-laki hegy is. Megfogyott a tömeg s közeledve a Virágos nyereghez, reménykedtem egy csendes kajálás lehetõségében. Ehelyett SS katonáknak öltözött, régi rádióból német katonaindulót hallgató és éneklõ korhû versenyzõk pecsételtek óriási embertömegben. Szerencsére hamar megkaptam a zsömit és a fasírtot s még 1 ubi is jutott mellé. Mindez forró tea kíséretében. A fasírt fenomenálisan jól esett, ahogy a mûvelt népek mondanák "out of this World" szintû volt. Sajnos menet közben kellett elfogyasztanom, mivel az itt utolért Daniékkal akartam továbbmenni, félve a túra végére bejelzett szántóföldes ismeretlentõl. Az alsó Jegenyevölgyben amerikai "katonák" táboroztak. Sokat azonban nem méláztunk, siettünk a solymári benzinkútra, ahol extra frissítést tarottunk magunknak. Mindezt átöltözéssel és a fáradt folyadék eleresztésével kísértem. Szerencsére a sokáig felfelé tartó sárga megint bemelegített, amire szükség is volt, mert egyre hûvõsebb lett. A Zsíros hegyen frankfurti leves szerû meleg étel volt, ami nagyon jól esett. Meleg teát is töltöttem a kulacsomba. Daninak hála könnyen és biztosan tértünk rá a Nagy Szénásra vezetõ kékre. Sokan elmellõzték helyes irányt itt. Kicsit bámészkodtunk a kilátóponton, de a hideg levegõ nem sokáig engedte ezt. Szerencsére szélmentes idõ volt. A Fehér útra fordulva végre megláthattam a túráról készült képekrõl már ismert katonamocit, egy még mindíg szuperáló BMW képében. Épp akkor indították a fiuk s mentek le a faluba vízért. Mi a sárgán folytattuk tovább, persze nem Nagykovácsi irányába. Aztán megjött a mumus szántóföld is, ahol sok jelzés nem volt, de Dani borotvaéles emlékezete segített eljutni a Békás patakig s az attól nem messze beásott katona csoportig. Benyakaltunk teából s hamarosan Perbál utcáit koptattuk. Némi tekergéssel értünk egy papírral jól kijelölt kõkeményre fagyott szántóföldi útra. Sajnos innen hosszan ezen a bokaszaggató terepen kellett menni. Már alig emlékszem merre és hányszor tekeredett meg az út s ekkora bevallom õszintén kezdtem elfáradni. Az Anyácsapusztai pont vitt némi színt az unalmas és rettenetes minõségû terepbe. Válogatott szidalmakkal illetve az út minõségét értünk el aztán a Kakukk hegyre, amire jó kis emelkedõ vitt fel. A szúróbélyegzõt nem találtuk, mint kiderül a célban, más sem. Innen kb. 1.5 km.-es ereszkedés s már fogyaszthattuk a pár virslit teával vagy épp forralt borral. Természetesen elõtte átestünk a szép emléklap, kitûzõ és felvarró átadási ceremónián.
Kellemes, jó kis túra volt, bár a tikkasztó végét azt feledném. De ez semmi ahhoz képest, amit a vesztes, de legalább életben maradt katonák érezhettek. Milyen jó, hogy mi békében élhetünk s ilyen remek túrákon vehetünk részt.
Meghatóak azok mécsesek, az emlékezet fényes emlék-üvegei, amik méltán õrzik tovább a katonák emlékét, s figyelmeztetnek mindannyiunkat, hogy az élet túlságosan értékes.
|
