Fel a Naszályra! 35
Kiírás szerinti táv: 34,5 km, szint: 1160 m
A mai napon velem tartott Zsombor fiam, egy csemõi barátom, s Albertirsán csatlakozott hozzánk még két albertirsai túratárs. Határozottan szitált az esõ, amikor 5:20-kor elindultunk Csemõbõl. A nem túl ígéretesnek látszó idõjárási körülmények ellenére, mégis tele autóval közelítettük meg a Magyarkúti Fogadót. Szerencsére a rajtnál, már napfelkelte és madárcsicsergés fogadott. Nem sokkal elõttünk ért be a vicinális ezért számos túratárs állt a rajtnál. Mivel egy kicsit el is molyoltunk az öltözködéssel – hála a szervezõk gyors munkájának- a sor hamar elapadt, s mi kerültünk sorra. Ismerõsként üdvözöltük egymást, s percek alatt a kezünkbe kaptuk az igényes „úti okmányokat”.
Nagy örömmel nyugtáztam, hogy a talaj felszíne fagyos volt, ennél fogva könnyedén haladhattunk a nem túl megerõltetõ terepen. A túra majdnem végig az OKT-n haladt, mely útvonal pompásan fel van ugyan festve, de a fõszervezõ minden elágazásnál még egy-két sárga szalaggal tovább könnyítette a navigálást. Mivel nem kellett bújni menet közben a térképet, így gondtalanul átadhattuk magunkat e gyönyörû téli napon a természet szépségeiben való gyönyörködésnek.
Jókedvûen értünk az elsõ ellenõrzõpontra, ahol önkiszolgáló pecsét várt ránk. Mivel sem fáradtak, sem szomjasak nem voltunk azonnal tovább indultunk. Ebbéli döntésünket megerõsítette az italboltban gomolygó sûrû cigarettafüst és a korai órák ellenére, már kevésbé szalonképes törzsvendégek hangoskodása.
Innen rövid idõre átváltottunk a P- útra, felkeresve Rockenbauer Pál kopjafáját. Azon kívül, hogy erre vezetett a túra útvonala, önös érdekbõl felkerestük a közelben lévõ geoládát is. Innen kettévált csapatunk. A csemõi csapat gyorsabban, az albertirsai csapat pedig lassabb tempóval járta végig az utat. Innen a Gyadai Tanösvény P-,ZT ágán haladtunk az Óriások Pihenõje felé, mely egyben a túra 2. ellenõrzõpontja volt. A ponton Vagdalthús édesanyja és testvére zsíros, vajas és lekváros kenyérrel, ásványvízzel kedveskedett annak, aki megéhezett. Tudtuk, hogy innentõl véget ér a sétálós kirándulás, mert a Naszály sem viccel . A K+-en fel a Bik-kútig nem túl hosszú, de meredek emelkedõjével újra az OKT úton találtuk magunkat. Most nem vételeztünk vizet (tavaly augusztusban igencsak jól esett a nagyon szépen felújított forrás vize), hanem egy balossal elkezdtük küzdelmünket a Naszály csúcsa felé. Gyönyörû volt az utunk, mivel a talajt nem túl vastag, de összefüggõ hótakaró borította. Eleinte lassan emelkedõ „hullámvasúton” kanyarogtunk, aztán jött a retteget visszafordító, mely a Naszály-nyeregig megkeseríti nem csak a túlsúlyos túrázók dolgát. Úgy ballagtam felfelé, mint a lassított felvétel, mégis komoly oxigénadósságot halmoztam fel a Naszály-nyeregig. A nyeregtõl van egy kellemes szakasz, ahol úgy-ahogy regenerálódtam, de a csúcsig vezetõ út ismét meredek, de megéri, mert nagyon szép szakasza a túrának. A csúcs elõtt újra geokesserek lettünk egy pár percre. A láda fellelése nem jelentett nagy kihívást, mivel egy a 22-es távon induló túratárs elõttünk járt a szûz hóban, így akaratlanul is segítette a láda megtalálását.
A csúcson bélyegeztünk és elõvettünk egy-egy hazai szendvicset a zsákunkból és megkezdtük az ereszkedést. Alig hagytuk el a Kopasz-tetõt megkezdõdött a fekete leves. Ahogy haladtunk egyre lejjebb, a hótakaró átváltott kisebb, majd nagyobb, s még nagyobb sárba. Vége volt az eddig nézelõdõs, élvezetes téli túrának, elkezdõdött a küzdelem a természettel.
Nagyon jól esett az Õsagárdi ellenõrzõponton felszolgált forró tea, mely újra erõt és lelkesedést öntött belénk. Annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy csak a K- úton kell menni, hogy ügyesen benéztük a Felsõpetényi ellenõrzõpontot, mely egy kis kitérõvel az OKT bélyegzõhelye volt. Hátraarc, majd a szembejövõk arcáról is lehervasztottuk a mosolyt, hogy bizony itt most vissza kell menni vagy 400 m-t.
Már alig volt hátra a célig 2 km-ünk, amikor Laci bácsi, aki külön jármûvel jött és a GPS túrára nevezett, SMS-en értesített, hogy megoldotta a mai napra tervezett távot és vár bennünket a célban. Aztán az utunk mellett volt egy bekerített terület, melyen több jurta is fel volt húzva, s innen pár száz méterre elértük Alsópetény szélét. Most már aszfalton haladhattunk, próbáltunk megszabadulni a bakancsunkon felgyûlt sártól, mondhatni kevés sikerrel.
Azért voltak az útvonalon néhol gyepes vagy kevésbé saras szakaszok, ahol jobban lehetett haladni. Zömében azonban ragadós, cuppogós, csúszkálós, vendégmarasztaló volt az utunk. Szerencsére a jó kedvünk a célig megmaradt.
A célban barátságosan fogadtak, kézszorítás és gratuláció kíséretében vehettük át jól megérdemelt emléklapunkat, kitûzõnket. A forró gulyásleves nagyon jól esett, s úgy láttam másoknak is. Egy csinos kislány folyamatosan hordta az asztalokra nagy tálakban a finom levest, mégis gyorsan elnyelte azt a sok éhes pocak.
Ebéd után a Laci Bácsi elszállított bennünket a rajtban hagyott kocsinkig, ahonnét õ hazafelé kanyarodott, mi pedig visszamentünk a célba, hogy felvehessük lemaradt túratársainkat. Mint késõbb kiderült a késlekedésüknek nem csak a terepviszonyok voltak az okozói, hanem Tunduli túratársnõnk szerencsétlen esésének következményeként eltörött a csuklója. Ennek ellenére végigjárta a túrát. Így is kívánok neki mielõbbi felgyógyulást, mert rengeteg kiváló túraalkalom vár még rá a közel- és távoljövõben.
Összefoglalva a napot, fáradtságos, de nagyon szép túrán vehettünk részt. Korábban olvastam egy beszámolóban vagy a fórumon, hogy Vagdalthús túráit nem szeretik az Istenek. Hol térdig érõ hó, hol felhõszakadás villámokkal, hol nyakig érõ sár keseríti meg a részt vevõk dolgát. De nem is ez a fontos. Az a lényeg, hogy mi szeretjük az Õ túráit, ugye ti is? |
