Mûvészetek
Völgye kis kör.
GPS-el
mért távolság: 29,1 km; barometrikus magasságmérõvel mért
összesített szintemelkedés: 550 m. Most nem volt igazán pontos a
mérés, mivel egy helyen majd egy kilométert kevertem el, illetve a
Szent András templomromot körbejártuk néhányszor.
Péntek este
megbeszéltük Brigivel, hogy a délutáni egyeztetéssel szemben,
Patrik beteg, ezért csak Merci jön túrázni, illetve Brigi akkor,
ha a Patrik betegsége nem túl súlyos. Ehhez képest,
szombaton reggel, elsõnek Patrik szállt le a fehérvári buszról
Veszprémben, aztán egy ismeretlen kisfiú, akit Brigi követett, s
csak a legvégén Merci. Gyorsan bepakoltunk a kocsiba, s irány
Monostorapáti. Mercivel megegyeztünk, ez neki is nekem is
születésnapi túra, mert nekem szó szerint a szülinapomra esik,
neki meg szerdán lesz. Alig hagytuk el a várost, Merci máris
rákérdezett egy fontos dologra: hoztam-e pizzát? Megnyugtattam,
hogy igen, s bár eredetileg kolbászos - pepperonis pizzát
terveztem,
a szülinapjára tekintettel mégis hawait sütöttem. Tanultam a
Kincsesbányai túrából, s 4 helyett 6 szeletre vágtam. De jól
jött ez most, hogy 3 gyerek jött!
Hamarosan
leértünk Monostorapátiba. Készülõdésnél láttam, az
egyesületi csapatunk épp indul. Köszönés, gyors készülõdés,
nevezés. Mire beneveztünk, az elsõ szelet pizzát el is tüntették.
Kilenckor nekivágunk a táv teljesítésének. Jól haladtunk, a
hûvös, de napos idõben. Az utak már sajnos felolvadtak, így
sárosak voltak, de nem túl mélyen. Inkább csak csúszott, mint
ragadt. Az elsõ magaslesnél megállás. Merci és Peti fölmásztak
szétnézni, én pedig megszabadultam egy réteg ruhától, s
átnéztem a hátizsákot, milyen sapi félét adhatnék Mercinek az
érzékeny fülére. Találtam egy csõsálat, ami inkább
homlokpántként mûködik. Viszont nem számoltam vele, négy nap
híján 12 éves korára, már mennyire nõbõl van. Szerinte hülyén
néz ki a sálban, ezért gyorsan megszabadult tõle. Még a puszta
kellõs közepén, túrán is a divat számít.
A
Bondoró kulcsos ház elõtt láttam egyedül hóvirágot. Végre!
Reményt ad, hogy szombaton az egyesületi túrán, már jócskán
láthatunk tõzikét is a Bakonyban. A kulcsos háznál megvártuk az
öltözés miatt lemaradt Petit és Brigit, elpusztítottunk egy kis
csokit, s ballagtunk tovább. A patak elõtt, idén is nagyon sáros
az út. Az ezt követõ murvás út sem a megszokott jó minõségû.
A kilátás viszont szép. Taliándörögdön a Katica büfében
megkaptuk az elsõ pecsétet, egy csokival egyetemben. Csaptunk egy
kis frissítést. A gyerekek biztonságba helyezték a maradék
pizzát, ittunk egy kis kólát, s mentünk tovább.
A
Szent András templomromnál Brigi ládát keresgélt, addig a
gyerekek bejárták, s ahol lehetett, megmászták a romot. Tetszett
nekik. Körbe is futották párszor, játék közben. Nehezen
akaródzott tovább menni. Szerencsére a látvány szép, mivel a
következõ, Vigántpetendig tartó szakasz elég monoton. Csak egy
kicsit enyhített rajta, hogy a mélyút falát meg kellett mászni,
amikor a kivágott fák és bokrok végképp eltorlaszolták az utat.
A Szputnyikot követõen, Brigi újabb ládát szeretett volna
begyûjteni, de nem találta. Lassan, de biztosan elértük a falut.
Irány langallózni. Jó passzban érkeztünk, mert csak hárman
voltak elõttünk. Mire elkészült a langallónk, dugig telt a kis
helyiség. Amíg vártunk, a gyerekek fölszaladtak a löszfal
tetejére is, hogy teljen az idõ. A langalló nagyon jól esett, s
az adag is méretes. Merci meg én gyorsan befaltuk az egészet, míg
Patrik és Peti csak a felét ették meg, a többit, a kiürült
pizzás tasakokba raktuk, s mentünk az ellenõrzõ pontra.
Nos ezt sikerült
benéznem. Tudtam, hogy ott kell lennie, de egy autó eltakarta a
molinót, én meg tovább mentem. Csak jóval odébb jöttem rá,
biztos, hogy elhagytam a pontot. Irány vissza. A pont megvan.
Pecsételés. Peti beszerzett két szelet mogyorókrémes kenyeret,
én ittam egy kis teát, s mentünk is tovább, mert nagyon fogytán
volt a szintidõ. A többiek se enni, se inni nem kértek.
Megkezdtük a Király-kõre vezetõ kaptatót. Mire elértük az
erdõszegélyt, kiderült baj van ám. Petinek sürgõsen el kéne
hagynia a barna macit. Be is csörtetett menten a bozótba. Mi addig
nézelõdtünk. Kissé párás a láthatár, de a látvány szép.
Csúszkáltunk az erdõ szélén, majd egy igen síkos ösvényen
beváltottunk az erdõbe. Nagyon szép a bazalt sziklafal és a
szétszóródott, mohás szikladarabok. Egy helyen megálltunk egy
csoportkép erejéig. Eddig Patrik szerint igen könnyû a túra.
Figyelmeztettem, a két legkeményebb emelkedõ még hátra van. Nem
zavartatta magát. Kisvártatva neki is ugrottunk a nagyon meredek
emelkedõnek, amit néhol csak négykézláb tudtunk leküzdeni.
Mint kiderült, a gyerekek számára, a Szent András templomrom
mellett, ez bizonyult a legnagyobb élménynek. Azt
se bánták volna, ha sokkal magasabb. Fönt
megkaptuk a következõ pecsétet egy csokival egyetemben. Gyorsan
tovább indultunk, mert szorított az idõ. A lefelé vezetõ ösvény
soha sem volt túl kényelmesen
járható, ám most még néhány kidõlt fa is nehezítette a
haladást.
Mihelyst
beértünk Kapolcsra, Merci kérdezte, érintünk-e valamilyen
kocsmát, mert most meg neki gyûlt meg a baja a barna macival.
Szerencsére érintettünk egyet. A kényszerpihenõ végén,
Patriktól és Mercitõl kaptam egy-egy tábla csokit a
születésnapomra. Szaporáztuk a lépteinket kifelé a faluból.
Szerencsére tudtam, hol kell letérni az aszfaltról, mivel a jó
messze elhelyezett szalagok csak így voltak észlelhetõk. A
következõ rövid, de nagyon sáros szakaszon Peti esett egy nagyot.
Gyorsan lecsutakoltuk, s gyerünk tovább. Nem nagyon viselte meg a
vaddisznós kinézet.
Megkezdtük
az utolsó kemény emelkedõt. Mercit cukkoltam egy kicsit, most
mutassa meg az anyjának, milyen lekvár hozzá képest az
emelkedõkön. Huszonnégy kilométerrel a lábában ez már nem ment
olyan vidáman, de azért sikerült. Hosszú sáros emelkedõn értük
el az utolsó pontot. Petinek fogytán volt az ereje, de nagyon meg
akarta csinálni a túrát szintidõn belül ezért, ha lassabban is,
a bokáját fájlalva is de jött keményen. Az erdõbõl kiérve
Patrikkal és Brigivel lemaradtak egy kicsit, s végül 4 perccel
utánunk értek célba, de még szintidõn belül. A szõlõk közt
vezetõ útról általában gyönyörû a kilátás. Most a pára
miatt nem annyira. Nem tudtam értékelhetõ fotót készíteni. A
szõlõknek legalább a felét kiszántották. Merci panaszolta, hogy
fáj egy kicsit a feje és a füle. Fölvetettem vele a kapucnit, s
kicsit össze is különböztünk rajta. A hegy lábától a tavalyi
útvonalon vezettek a szalagok, amelyek bevittek bennünket a faluba.
Már csak egy kis aszfalt, s hét perccel a szintidõ letelte elõtt
beértünk a célba. Átvettük az oklevelet, kitûzõt, ittunk egy
kis teát a sajátunkból, s hazafelé vettük az irányt. 29
kilométer ennyi idõ alatt egy felnõttnek nem nagy teljesítmény,
viszont 11-12 éves gyerekeknek nem rossz, fõként ha figyelembe
veszem, hogy a 11 éves Petinek ez volt az elsõ teljesítménytúrája,
míg Patrik és Merci maródi volt. Szerencsére nem lett belõle
megbetegedés, illetve visszaesés. A gyerekek hamar elaludtak az
autóban, de alig álltam meg Veszprémben, már is fölébredtek.
Peti kicsit túlette magát a túrán, s lett is belõle egy kis
gyomorrontás, de azt mondta, legközelebb is szeretne jönni.
Egyébként látszott rajta, hogy az utolsó 3-4 kilométert
leszámítva nagyon jól érezte magát.
Az
idõjárás és a túra kellemes. Az útvonaljelzés, szalagozás,
sokkal gyengébb, mint szokott. A kilátás gyakran szép, viszont
elég sok a monoton útvonalszakasz.
A
túra ár/szolgáltatás aránya jó. 850 Ft-ért színes térképes
igazolólap (Saját térkép szükségtelen.), minden „emberes”
ponton volt valami, Taliándörögdön csoki; Vigántpetenden
zsíros-, lekváros- és mogyorókrémes kenyér, hagyma, piros
arany, valamint forró tea; a Király-kõnél csoki; a célban pedig
oklevél, és kitûzõ. Az ez évi gyenge szalagozás rontja az ár szolgáltatás arányt.
|
