Gyerekkoromban mindig szerettem volna nekimenni és toronyiránt megmászni a hegyeket... Eltelt egy jópár év, és ezt most bõségesen gyakorolhattam :-)
Péntek este 1/2 11 körül egyszál egyedül autóztam egy kanyargós erdei úton a Bükkben. Mályinka felõl mentem föl autóval Bánkútra. Elõzõleg Egerben Imaro ellátott még tájfutó térképekkel, bár figyelmeztetett, hogy aki még nem használt ilyet, az nem tud eligazodni rajta... Nos, igaza volt... Nagyon készültem erre a különleges túrára: beszereztem egy bélyegzõpárnát, és természetesen volt nálam Bükk-fennsík térkép is.
Bánkút teljesen kihalt volt, de a síházból nagy nehezen kijött a gondnok. Mindenre fölkészülve vittem magammal sátrat és hálózsákot. Miután megtudtam, hogy a galérián (az ebédlõ fölötti tetõtér, a folyosótól függönnyel elválasztva) 700 Ft-ért alhatok, sátorban meg 500 Ft-ért, az elõbbit választottam. Ráadásul jó 10 cm-es szivacsok voltak fönt leterítve, és egyszál magam voltam az egész galérián... Azt hiszem, rajtam kívül csak az egyik szobában voltak még vendégek.
Reggel ½ 6-os ébredés után magamba tömtem egy darab sajtot és egy lekváros háromszöget. A síház elõtt egy asztalnál a térkép fölött elmélkedtem. Imaronak igaza volt, a térképeken semmi felirat... Vártam, hogy lesz-e rajtam kívül induló? A kiírás szerint 7-tõl lehetett nevezni. Rajtam kívül két, tetõtõl talpig terepruhába öltözött fiú készült még. Aztán ¾ 7 tájékában megjelent egy kisebb csapat, teljesen átizzadva. Õk Ómassa felõl jöttek föl gyalog, nekik megvolt a bemelegítés. Az idõ gyönyörû volt, szikrázott a nap, sehol felhõ. 7 óra elõtt 5 perccel megérkeztek a rendezõk is, és elfoglalták harcálláspontjukat az egyik asztalnál, rögtön lehetett is nevezni. Az igazolófüzet egy képeslap méretû karton volt, benne 20 négyzet a pecséteknek, minden négyzetben a hegy nevével. A rövid leírás szerint bélyegzõpárnát vagy filctollat kell vinni, és minden hegy tetején meg kell keresni egy keményfa oszlopot, amibe bele van erõsítve egy négyzet alakú fém bélyegzõ. Ez, a buszjegyhez hasonlóan, kilenc kis négyzetre van osztva, melyek közül néhányban furat („lyuk”) van, minden csúcson más kombinációban. Ezt kell betintázni és rányomni az itiner megfelelõ négyzetére. A megmászásra váró hegyek a következõk:
1. Bálvány (956 m)
2. Nagy-István-erõse (938 m)
3. Fodorhegy (931 m)
4. Huta-bérc (918 m)
5. Kis (Mély)-sár-bérc (925 m)
6. Fekete-sár-bérc (919 m)
7. Kõrös-bérc (956 m)
8. Vörös-sár-hegy (951 m)
9. Kukucsó-hegy (941 m)
10. Ispán-hegy (912 m)
11. Istállós-kõ (959 m)
12. Nagy-kopasz (903 m)
13. Virágos-sár-hegy (950 m)
14. Tar-kõ (950 m)
15. Büszkés-hegy (962 m),
16. Három-kõ (906 m)
17. Nagy-kõ-hát (946 m)
18. Kis-kõ-hát (939 m)
19. Pipis-hegy (932 m)
20. Felsõ-borovnyák (945 m)
Ez volt az ajánlott sorrend, de az egyes hegyek közt nem volt megadva útvonal, sõt, tetszõleges sorrendben meg lehetett mászni õket, és ezzel a lehetõséggel majd’ mindenki élt is.
A Cartographiás térképen zöld jelölõfilccel már korábban bepöttyöztem a csúcsokat. Közülük csak négyre (Bálvány, Istállós-kõ, Tar-kõ, Három-kõ) vezet turistajelzés. A következõ a stratégiát találtam ki magamnak: egy térképen jelölt úton (szekérút vagy jelzéses út) odamegyek a hegy lábához, amilyen közel csak tudok. Amikor már biztosan tudom, hogy EZ AZ A HEGY, akkor toronyiránt nekivágok, és addig megyek fölfelé, amíg csak tudok. A tetején pedig megkeresem az oszlopot!
A Bálványig együtt mentem egy pesti fiúval, ott sikeresen megejtettem az elsõ pecsételést, aztán õ rögtön továbbindult, mert estére szinházjegye volt Bp-en, én meg fölmásztam a kilátóba (csak nem hagyom már ki, ha ott vagyok!) Gyönyörûek voltak a hegyek a reggeli párában.
A csurgói erdészház felé vettem utamat. Útközben egy õzet riasztottam föl, hatalmas ugrásokkal szökellt el. Hármaskút elõtt letértem a S jelzésrõl egy földútra, és ahogy elterveztem, megtámadtam a Nagy-István erõsét. Tiszta volt az erdõ, kevés lehullott gallyal és aljnövényzettel. Fönt sikerült megtalálni az oszlopot, hurrá! Ez volt az elsõ ilyen úttalan úton megmászott csúcs, és nagyon boldog voltam.
Visszatértem a földútra, majd azon le a völgybe. Fodorhegyet a visszaútra hagytam, mert a völgy másik oldalán volt, a Pipisheggyel szomszédságban. Hármaskútnál a Kék + jelzésre kanyarodva célba vettem a következõ három hegyet. Huta-bérc az út jobboldalán volt, egy hosszú gerincen kapaszkodtam föl, több kisebb csúcson át, és már izgultam, hogy hol van a teteje? Meglett, népes bogársereg rajzott a körülöttem, amíg pecsételtem. Vissza a K+ jelzésre, majd a másik oldalon egy földútra kanyarodva, balról a Kis-Sár-bérc következett. Ennek a tetején gyönyörû, kúp alakú bokrok fogadtak, azt hiszem a francia kastélyok kertjében vannak ilyenek, de ezeket nem emberi kéz nyeste ilyen formájúra...Innen leereszkedve a földút másik oldalán a Fekete-Sár-bérc megmászása következett. Errõl lejövet azt döntögettem magamban, hogy a Körös-bércet vajon melyik oldalról másszam meg. Egy kis szakaszon a fennsíkon vezetõ mûúton poroszkáltam, majd rátértem a Körös-bérci útra, aztán megtámadtam a hegyet. Fönt hiába kerestem az oszlopot, pedig a tetején voltam már. Mitévõ legyek? Továbbmentem nyugat felé, és több katonai átjátszó adó mellett sikerült megtalálni az oszlopot. Találkoztam néhány túratárssal, mindenki a másik oldalról próbálkozott... Itt egy mûanyag kannában víz volt elhelyezve egy pohárral és egy tölcsérrel. Én négy és fél liter folyadékkal a zsákomban indultam el, mert tudtam, hogy sehol nincs vízvételi lehetõség. Ebbõl két liter narancslé volt, a többi víz, és volt hozzá C-vitaminos pezsgõtablettám.
Körös-bércrõl nyugati irányba leereszkedve megkerültem egy víznyelõt, és a Vörös–Sár–hegy lábához értem. Ezt is „meguzsonnáztam” (lásd SK), majd a S háromszöges utat keresztezve következett a Kukucsó-hegy. Ez a hegycsúcs különleges nevén kívül azért is a szívemhez nõtt, mert sziklás hegyoldalán felkapaszkodva nemvárt szép kilátás fogadott. Következõ kiszemelt áldozatom az Ispán-hegy volt, azután pedig 10. csúcsként nem más, mint az Istállós-kõ. Többször jártam már itt, most nyugat felõl másztam meg, ahonnan a Szalajka-völgy felõl megy fel a jelzés. Két futó ért utól a tetején. Levettem a cipõmet és zoknimat, hogy kiszedegessem a füveket és apró bogáncsokat. Megvan a fele! És még nincs este!
Istállóskõrõl a másik irányba ereszkedtem le, és jelzéses utakon értem a Nagy-Kopasz tövébe, ami kiderült, hogy nem is olyan nagy... Innen visszafelé a Virágos-Sár-hegy felé vettem utamat. A térképen két csúcs is volt jelölve rajta, és én nem tudtam, melyik az igazi? Melyiken van az oszlop? Ezért úgy másztam meg, hogy északról dél felé haladva a gerincen haladjak végig. Némi bolyongás után sikerült megtalálnom az oszlopot és pecsételtem. Majd a hegy déli oldalon leereszkedve kerestem a K jelzést. Itt találkoztam egy túratárssal, aki viszont a Virágos-Sár-hegyet kereste, és már fogytán volt benne a remény... Próbáltam lelket önteni bele, hiszen jó helyen járt, csak föl, föl, ameddig lehet...
Tar-kõ. Idén másodjára voltam itt. Ez a legszebb kilátóhely talán az országban. Ragyogóan tûzött a nap, és a Bükk csúcsai fürödtek a napfényben. Az Eger-Lillafüred országút ki-kibukkant az erdõkbõl. Fenséges csönd, csak a rét lakói zizegtek... Egy szemüveges nõ elmerülten szemlélte a kilátást. Persze én is, de aztán egy kicsit odébb levetettem a cipõmet, zoknimat, és eléggé profán módon hozzáfogtam a magammal cipelt ételkonzerv elfogyasztásához... Éreztem, hogy fogyóban az erõm. Vagy félórát töltöttem itt.
Tar-kõrõl leereszkedve az egyik kanyar után letértem a jelzésrõl, hogy útba ejtsem a kopasz tetejû Büszkés-hegyet. Visszatértem a kékre, majd a Keskeny-rét elõtt lekanyarodtam a Három-kõ felé. Innen visszanéztem a Tar-kõ sziklás oldalára.
Azt hiszem, itt rontottam el a délutáni útvonalat... Ugyanis ahelyett, hogy továbbmentem volna kelet felé a zöldön, visszafordultam a Keskeny-rét felé, és nyugat felõl indultam a Nagy-Kõ-hát megmászására. A térképen látszott, hogy elõtte van még egy másik hegy... Erre a másikra föl is értem, és tájoló szerint próbáltam tovább menni. Mit mondjak? Kb egy órát bolyongtam, fenyvest kerülgettem, mélyedést kerülgettem, kerítést kerülgettem... Egy nagy bekerített területre sehogyan sem tudtam bejutni, pedig a térkép szerint ott kellett lennie a Nagy-Kõ-hát csúcsának. Aztán egyszer csak megláttam a Kis-Kõ-hát tetején levõ rádióadó tornyot. Elhatároztam, hogy elõbb átmegyek oda, mert az tuti. Leereszkedtem a kerítés mellett, és egy rét közepérõl, ahol több út találkozott, belõttem a Kis-Kõ-hátat. Igen ám, de egy fiatal erdõn vezetett át az út, amit mostanában ritkítottak, és az összes levágott fa és gally ott hevert. Nagy küszködés árán sikerült följutni. Meglett a 16. de hiányzott a Nagy-Kõ-hát :( Amíg a bogáncsokat szedegettem a zoknimból és cipõmbõl, nagy csörtetve (õk is a gallyazott erdõben jöttek!) fölért egy négyfõs csapat. Tõlük tudtam meg, hogy a Nagy-Kõ-hát csúcsa be van kerítve, át kell mászni a kerítésen. (Sajnos, erre a rendezõk nem hívták fel a figyelmet. Visszaolvasva a beszámolókat, mostmár látom, hogy ezt Efemm megírta...)
Vissza a Nagy-Kõ-hát bekerített területére. Át a kerítésen, málnáson, csalánoson, végre sikerült megtalálni. Itt is egy kis csapatot találtam, egy rövidnadrágos ember fényképezett (késõbb kiderült, hogy Efemm volt az...) Egyikük, látva indián harci festés módra kipingált lábamat (a málnás elég jól kikarmolt, meg is csurrant néhol, de nem a málnalé) érdeklõdött, hogy mennyi van még hátra, és nagyon készségesen elmagyarázta, hogy merre és hogyan. Õk létrán jutottak be a bekerített részre (mint kiderült, egyetlen helyen volt is létra). Gyorsan pecsételtem, mert már indultak, és követtem õket, így kifelé már létrán át távoztam én is :) Még egy párszáz méteren együtt mentünk. Közben kiderült, hogy a csapat egyik tagja Muzsla, megismertük egymást (én egyszer találkoztam vele, a Corvinon, de ott sisakban volt, kerékpárral...) Bemutatott még Ebolának, és mondta, hogy az a rövidnadrágos ott hátul Efemm... Egy lány és még egy offtopic fiú volt velük. Aztán szétváltak útjaink, õk mentek tovább a Kis-Kõ-hátra, én pedig célba vettem az utolsó három csúcsot.
A fennsíkon átkelve, majdnem a Faktor-rétig mentem, ott balra megtámadtam a Fodor-hegyet. Száraz aljú fenyveserdõ közepén bolyongva nagynehezen ráakadtam az oszlopra. Mellette egy akkora hangyavár volt, javarészt tûlevelekbõl összehordva, amilyet még életemben nem láttam. Leereszkedtem a Faktor-rétre, majd irány a Pipishegy! Némi eltévelyedés árán ez is megvolt. A K jelzésre visszatalálva, a Csalánosi parkoló felõl megmásztam a Felsõ-Borovnyákot. A tetején katonai adó, bekerítve, a kerítésen fenyegetõ felirat: Tilos, kutyával õrzött, stb. és hozzá igazi kutyaugatás. A kerítésen belül néhány sírhalom, sírkereszttel... No, ide nem mászok be! Menni kezdtem a kerítés mellett, és sikerült megtalálni az oszlopot, az Utolsót. Persze, ha Bánkútról jöttem volna egyenesen, akkor aszfaltos úton is jöhettem volna... Azon mentem le, majd a sífelvonók mellett becéloztam a síházat. A sípálya közepén járhattam, amikor láttam, hogy Muzsláék csapata épp indul hazafelé. Hangos kurjantással búcsúztunk egymástól. Õk legalább másfél órával jobb idõt mentek... Nekem 10 óra 55 perc lett az idõm. A célban a rendezõktõl megkaptam a kitûzõt, és üdítõvel kínáltak.
Összefoglalva:
Minimális nevezési díj (300 Ft) mellett,
minimális szolgáltatásokkal (Körös-bércen víz, a túra végén üdítõ),
minimális számú szervezõvel (nincsenek pontõrök),
mégis különleges és gyönyörû helyekre vezetõ túra, ami igencsak próbára teszi nemcsak a lábizmokat, hanem az ember fejét is...
Köszönet Muzslának, amiért fölcsigázta az érdeklõdésemet a beszámolójával, és Imaronak a tájfutó térképekért, amiket késõbb otthon elõvettem és próbáltam beazonosítani, hogy merre jártam :))
Ez egy ICSMF túra (Igazi Csemege Magános Farkasoknak).
|
