Tavaly elég jól sikerült ez a túra, kissé talán elõre lejátszott meccsnek tudtam be. A lelki ráhangolódás kimerült abban, hogy idén egybõl egy százast már feladtam, úgyhogy ennek sikerülnie kell. Tavalyhoz hasonlóan szép nagy csoportban indultunk pénteken, a szokásos hercegkúti szállásunkra. Este kis tokajit fogyasztottunk a lányok által készített pompás vacsora mellé.
Másnap a 110-es csapat, Balázs, Ákibácsi és én hat órakor a rajtban voltunk. Gyors rajtprocedúra után nekivágtunk. A felszerelés tesztelése miatt Ákibácsi és én egybõl a hátizsák mellett döntöttünk, de az utolsó szakasz miatt, amelyen 17 kilométeren keresztül nincs víz, Balázs is így döntött.
Ki a városból, majd vissza Hercegkútra. Az elsõ pont a falu feletti szõlõk mellett. Idén zsírkréta volt kihelyezve. Meg is értem: tavaly is sok szúnyog volt, idén még rosszabb volt a helyzet. Felfele kapaszkodva általában én mentem elöl, és kissé furcsálltam, hogy a mögöttem jövõk igencsak hallgatagok voltak. Lelejtõztünk Komlóskára, felmásztunk Pusztavárba. A kilátás nagyon szép volt, de a többiek kitartóan demoralizálák egymást, elkaptam néhány foszlányt pl. a sárga buszok menetrendjérõl.
Erdõhorvátiba érve mindhármunk víztartálya kiürült, amit rossz jelnek tekintettünk. Regécig nagyrészt csendben nyomtuk, egyre kezdett melegedni. Megvolt az elsõ szivatós szakasz: a Macskalyuk erdészház elõtt le kellett térni a szekérútról egy kis vízmosásos ösvényre, ami jórészt járhatatlan volt a bedõlt fáktól. Negyed óra dzsungelharc után kiértünk a regéci vár alá. A vár meglátogatása után a faluban Ákibácsi nélkül folytattuk.
A következõ emelkedõn óvatosan haladtunk, így is gyorsan feljutottunk a 700 méteres csúcsok közötti nyeregbe. Ez a rész, Regéc és Telkibánya között számomra a Zemplén legmesebelibb, legcsodálatosabb része. De nem részletezem, úgyis csak azt tudom leírni, amit tavaly: én kicsi vagyok, a természet nagy, satöbbi. :) Aki nem látta, egyszer nézze meg. Nagy meglepetésemre a Fehér-kútból nem folyt víz. Eddig erre nem volt példa, pedig négy éve talán még melegebb volt. Ez elég érzékenyen érintett, mert a tartályba csak kevés vizet töltöttem, nem akartam felesleges súlyt a hátamra. De leginkább az hiányzott, hogy a fejem benyomjam a hûsítõ vízsugárba.
A kút amúgy egy fából faragott nõi alak, hasából egy vascsõ áll ki, azon folyik ki a víz, ezt hívom én "hasbaszúrt nõ" szobornak. Na most ez így magában is elég borzasztó, de most a szobor szája ki volt rúzsozva. Épületes látvány volt. :(
Innen egy darabon nagyon sok emberrel találkoztunk, valószínûleg a katasztrófaturisták voltak. Érdekes, hogy ha tíz perccel tovább mentek volna, akkor megnézhették volna az Amadé-várat is, ami amúgy nem túl könnyen megközelíthetõ helyen van, viszont nagyon szép látvány.
Leérve a Potács-házhoz megmosakodtunk a patakban, ez kicsit enyhítõleg hatott, bár ivóvizem már nem volt. Beérve Telkibányára Balázs megjegyezte, hogy mentünk szûk ötven kilométert hat és fél óra alatt, de úgy érzi magát, mintha öt óra alatt tettük volna meg. A faluból kifele a nyílt részen nem is erõltettem a futást, borzasztó meleg volt. Nem is azt számoltuk, hogy mennyi van még hátra, hanem hogy mennyi idõ van még négy óráig, amikor elkezd a nap lefele menni. Csak a túlélés, ez volt a terv.
Hollóházáig nagyon hosszú volt az út. Tavaly még megfutottam az emelkedõt, most a lassú kocogást váltogattam az erõltetett gyaloglással. Próbáltam Balázst nem téveszteni szem elõl. Itt éreztem meg elõször, hogy baj van. Hiába ittam, nem szivódott fel, csak lötyögött a hasamban. Nem izzadtam, felborult a vízháztartásom. A torkom persze nagyon gyorsan kiszáradt, egy-két korty mindig kívánkozott. Ettõl egyre rosszabb lett a helyzet. A sókeverékem valahol eltûnt, csak Isostarom volt. A forró levegõ egy helyben állt az erdõben, a cipõben szinte szétfõtt a talpam. A hátizsák miatt ugyan nem fogyott ki a vizünk, viszont a hátamon nem tudtam párologtatni, és már váll alatt, illetve deréknál dörzsölt is. A csõbõl vizet köptem a tenyerembe, azzal mostan a fülem, tarkóm, arcom.
A faluban az elsõ büfében frissítettünk, üdítõt ittunk, és sót nyaltunk a kihelyezett tartókból. Kérdeztem, hogy van-e ropi vagy még inkább sós mogyoró. A felszolgáló leányzó azt mondta, hogy ropi van, de megnézi a mogyorót is. Átment a szemközti fagyizóba, onnan hozott egy szatyornyit. Kértem kettõt. Amikor a fizetésre került a sor, többet adtam. Elõször nem akarta elfogadni, visszaadta. Mondtam, hogy köszönöm, tartsa meg. Akkor még egy csomag mogyorót akartam nekem adni. Ennyit ritkán kell küzdeni, hogy egy szerény borravalót elfogadjanak.
A következõ emlékezetes pont, amikor Füzér elõtt kiértünk az erdõbõl és megláttuk a várat. Ez annyira tökéletes körülmények között történik, hogy mindig megcsodálom. A sûrû erdõn nem lehet átlátni, így minden elõzmény nélkül, egy hirtelen kanyar után pont középen, kicsit szemmagasság felett megjelenik a vár. Csodálatos látvány!
Füzéren háromszor mosakodtunk meg. Megettem a mogyorót, ittunk a kocsmában, indultunk tovább. Aki nem ismeri itt az országos kék jelzést, az nem egyszerûen találná meg az utat. Elõször derékig érõ fûben-gazban mentünk, jelzés persze sehol, igaz én már többször jártam erre, tudtam, hogy az irány jó. Állandóan elbotlottunk a szekérnyomban, mert a talajt már nem is láttuk. A pataknál a mellig érõ csalán kicsit engem is meglepett, de megtaláltuk az átkelést. Füzérkomlósnál már komolyan aggódtam. Egyre kevésbé tudtam futni.
A faluban az egykori kisvasút nyomvonalát most sem találtuk meg egykönnyen, úgy látszik, ez már csak így lesz. Balázs többször kérdezte, hogy jó úton megyünk-e, mert jelzés - ha sokat mondok - tíz percenként egy volt. Ráadásul több helyen csak szûk csapás vezetett, a karcolásaink nagy részét itt szereztük. Bozótos, csalános, benõtt ösvény, kilométereken keresztül. Nagysokára beértünk Bózsvára.
Itt már síkon is alig bírtam futni. Hiába bújt el a nap pár felhõ mögé, fülledt meleg volt, vihar elõtti csend. Mögöttünk már villámlott.
Kisbózsva - Nagybózsva - Kishuta - Nagyhuta - Vágáshuta. Mindig csodálatosan éreztem magam ezekben a kis zempléni falvakban, most szenvedtem. Már a sík aszfalton sem tudtam futni. Balázsnak mondtam, hogy menjen a saját tempójában. Nekem már csak egy cél maradt: világosban elérni a Tengerszemhez, onnan már nyílt terep és látszanak Sárospatak fényei. Egyetlen vigaszom az volt, hogy ehhez mindössze 6 km/h-s tempót kellett mennem a maradék 30 kilométeren.
Vágáshutáig szinte végig gyalogoltam ezt a szakaszt. Tavaly Ákibácsi kijött ide autóval, de akkor elkerültük egymást. Reméltem, hogy most sem találkozunk, mert akkor biztosan nem mentem volna tovább. Úgyhogy kis pihenõ, egy tonic, és indulás. Füzér óta alig volt szint, most 10 kilométeren 500 méter várt még rám. Szerencsémre valahogy összekaptam magam. Még az emelkedõn is futottam kicsit. Különben is, amint megálltam, elleptek a szúnyogok. Tavaly ezen a szakaszon sokat kevertem, most mégis sikerült az adott helyeken elõkapni az emlékeket, és megtalálni a helyes utat. Fél kilencre értem a Tengerszemhez, az erõdben már erõsen sötétedett. Pár perc múlva már szõlõtõkék között kocogtam a város felé, innen már tényleg nem okozott gondot a tájékozódás. Kicsit megzuhanva meg akartam állni pár percet pihenni, de a szúnyogoktól képtelenség volt, így 15 óra 15 perces menetidõvel értem a célba. Szûk negyed órával jobb a tavalyinál, de akkor sokat kevertem, sokat pihentem és lazán mentem. Itt most végig küzdés volt, nagyon kihajtottam magam. Igaz tavaly nem volt harminc fok, legfeljebb huszonöt. Nagy különbség!
Az egész túra alatt alig ettem: egy óriás Sesame szelet fele, egy zsíroskenyér, 5 deka mogyoró fogyott el. Na de utána! Vacsorára a lányok paprikáskrumplit fõztek, megettem két tányérnyit, és már mentem is aludni. Hajnali ötkor kiosontam a konyhába és csak úgy hidegen megettem egy tányérral, utána visszafeküdtem aludni. Nyolckor ettem a következõ adagot, majd tíz körül még egyet, persze mindegyiket kenyérrel. Fél egykor egy vendéglõben levest és fõételt ettem. |
