Elõször 2003-ban az Érchegységi 100-ason hallottam errõl a túráról; akkor Toperczer Andris mesélt róla. Valami olyasmire emlékszem a beszámolójából, hogy annyira elfáradt hogy a vonatról úgy szedték le a határon. Aztán Grobáéktól hallottam ezt-azt. Idén zsotyek vetette fel, hogy el kéne rá menni. Kicsit keveset tudtunk a túráról a meglévõ kiírások alapján. Azt tudtuk, hogy csak a 100-as céljáig vannak rendes pontok, utána néhány helyen bélyegzéssel kell igazolni az áthaladást; majd az itinert postázni kell a rendezõknek, hogy küldjenek valami díjazást. Idei kiírást nem is találtunk a 168-asról; így azt sem tudtuk, hogy egyáltalán idén meg van-e hirdetve. E-mail címet nem adtak meg a rendezõk, máshogy nem érdeklõdtünk, így volt néhány bizonytalan pont. Grobától megkaptam a túra térképeit, ezek nagyon jól jöttek. 4 térképen volt rajta a teljes útvonal, (csak egy rövid csehországi rész nem volt lefedve). Az útvonal nagyjából a Kárpátok vízválasztó fõgerincét követi. A vége felé körülbelül 30 km-t Csehországban halad. Itt egy ponton 2 út közül választhatunk: az úti cél a csehországi Uhersky Brod, vagy a szlovákiai Trencsén lehet. Természetesen a szlovák verziót néztük ki, mert Trencsénbõl sok vonat megy vissza Pozsonyba. A csapatot zsotyek, Animanó, Pucútt-Nyul és én alkottuk; valamint 100-ig Vándorköszörûs is csatlakozott. A neten kerestem szállást. A legolcsóbb helyen, a Hotel Star-ban (fejenként 2000 Ft-ért alhattunk itt) zsotyek intézte a foglalást.
Péntek délután Gyõrben a Tesco-nál csatlakoztam a csapathoz. Rajka elõtt áttértünk az elhagyott régi fõútra, hogy ne kelljen autópálya-matricát venni. Pozsonyban is Tesco-ztunk egyet. A szállás gyakorlatilag egy munkásszálló. Azt leszámítva, hogy legalább fél órán át tartott, amíg felvették az adatainkat, más gond nem volt. Animanó névnapjára tõlem igen praktikusan egy fejlámpát kapott, ezt kicsit nehezen tudtuk csak beüzemelni. Vacsora után kicsit még molyoltunk. Este 10 körül a lakók is abbahagyták a kiabálást. Ennek ellenére nem aludtam sokat.
Reggel 6 elõtt már a rajtban értünk, ami a fõpályaudvar mellett egy büfé teraszán volt. A jelványárus már jóval a rendezõk elõtt a helyszínre érkezett; a nevezési díj ötszöröséért árulta (mint késõbb kiderült) a túra teljesítéséért járó jelvényt. Egész sok turista összegyûlt a rajtban, hazai ismerõsökkel is találkoztunk, többek között Bubuval, Vándor Csillaggal. 6 után kicsivel sikerült elrajtolni. Hamar feltûnt, hogy az itinerben szerepel néhány ablak a 168-as távnak is, tehát idén is meg van hirdetve az a táv. Vetettem egy pillantást a fõpályadvarra, majd az emelkedõn magunk mögött hagytuk a várost. A rajttól a gerincre a zöld jelzés vezetett; onnan végig a piroson kellett haladni az útvonalvázlat szerint. A túra elsõ fele nem volt igazán érdekes. A Kis-Kárpátok gerincén hullámoztunk; kilátóhelyek nem igazán voltak, de egyébként is párás volt a levegõ. Sok jó táborhelyet, forrást láttunk. Az elsõ ponton, a Fehér-keresztnél a túrajelentésre is bélyegeztünk, mire a pontõr elõszedett egy szatyornyi szép rajzos bélyegzõt. Mi is elég sokat foglalkoztunk vele, és kezdtünk aggódni Bubu miatt, hogy itt fog kicsúszni a szintidõbõl. A pont mellett egy vérdisznót is megörökítettünk. Újabb dombok jöttek; ritkultak az esõházak, itt-ott érdekes mocsarak mellett vezetett az ösvény. Kitaláltuk, hogy a célban az itiner címlaprajzát utánozva (amin egy nõ és 3 szõrõs, megviselt férfi látható) fogunk fotót készíteni. Az elsõ nagyobb hegy a 650 m magas Somár volt, itt a tarvágás miatt szétnézve már egész messzire látszódott mögöttünk a Pozsony feletti Kamzík, ami a jellegzetes tornyáról jól megismerhetõ. A második ponton süteményt is osztottak.
A Baba nyeregben egy országutat kereszteztünk, innentõl tagoltabb lett a hegység, nagyobb volt a hullámzás. A ?mel’ok 709 méteres csúcsán tízóraiztunk az általam kiválasztott lebilincselõ kilátóhelyen. A csúcson egy rakétasiló jellegû építmény is állt. Néhol egész hirtelen emelkedõk jöttek, oda-vissza elõzgettük egymást néhány szlovák turistával. A Skalatná füves tetején sokan pihengettek, innen már egész szép panoráma nyílt a közeli hegyekre, völgyekre. Nemsokára a ?ermák nevû nyeregben igazoltuk az áthaladásunkat. Kitérõt tettünk a közeli meseházikó jellegû forráshoz. Ezután nagyon kellemes, szintben vezetõ gerincúton jól lehetett haladni, egészen a Taricové sziklákig. Itt gyönyörû a kilátás a Vysoká sziklás gerincére. Sziklák között botorkáltunk lefelé (itt még zsotyek is lassabban halad mint általában). Kellemetlen lejtõ jött a Széleskút-völgyig. Rossz volt belegondolni, hogy ilyen sokat kell majd felmászni a következõ hegyig. A Vápenná csúcsa ugyanis már nem volt messze, de még kb 500 méterrel felettünk helyezkedett el. Szerencsére elég kényelmes út vezetett fel rá, a sziklás gerincról ismét nagyszerû volt a kilátás. A csúcs obeliszkjébõl szûkös kilátó készült, de anélkül is szép volt a látvány. Utolértek Börcsök Andrásék. Tartottunk egy kis pihenõt, fotózgattuk egymást és a kilátást, írtunk a csúcskönyvbe.
A gerincen tovább egy sziklás, bukdácsolós, mocorkás, de hangulatos ösvény vezetett, amit a többség egy vélhetõen jóval kényelmesebb szekérúton kikerült. Az ellenõrzõpont a csúcs helyett az utána lévõ nyeregben tanyázott egy kiváló táborhelyen. Forrásvízben hûtött sört osztottak. Néha kicsit széthúzott a csapat, majd újra összeálltunk és már heten meneteltünk együtt. A következõ nagy csúcs elõtt volt még egy pihentetõ szakasz, itt beszégetéssel ütöttük el az idõt. Errefelé elfogytak a korábban igen jó tempóban haladó szlovák túrázók. Megkezdtük a mászást a Záruby csúcsára, kb 450 m szintet kellett leküzdeni 3 km-en. Elõször nagyon meredek volt, majd egy szekérút vitt fel az Éleskõ várához. Kicsit nézelõdtünk a romoknál, majd a gerincen vezetõ ösvényen emelkedtünk tovább. Ismét nagyszerû kilátás fogadott. Elõbb-utóbb mindenki felért a 767 m magas csúcson lévõ kereszthez. A százas távnak ez volt a legmagasabb pontja. A csúcskönyvbe belevéstük az aláírásainkat. Éhesek voltunk, de nagyon hûvös lett az idõ, így rövid kajálás után hamar továbbindultunk. Különben sem álltunk jól az idõvel. Lefelé ahol épp nem volt sziklás a terep, próbáltunk gyorsan menni.
A pontnak a Bikszárdi étteremnél kellett volna lennie. Gyanús volt, hogy a piros csak
a falu szélét érinti, és az is, hogy egyetlen teljesítménytúrázóval sem találkoztunk a csúcs környékén. A falu szélén nem találtunk pontot. Valószínûleg rajtunk kívül mindenki kikerülte a hegyet. Az útvonal pedig a vázlat szerint határozottan átmegy rajta, és a vázlaton nincs is bejelölve Bikszárd község, sem pedig oda-vissza szaksz. Állítólag tényleg nem kellett volna felmenni, de nem tudom hogy honnan kellett volna ezt tudni. Vagy esetleg ez is olyan, mint a BEACon az ajánlott kispistázás? Részletkérdés; de az biztos hogy ez volt a túra talán legszebb szakasza. A következõ pontig jól haladtunk, csakhogy pontot ismét nem találtunk. A 2 egymás utáni pont kimaradása kicsit lehangoló volt. Késõbb megtudtunk, hogy mindkét pont pecsétjét a bikszárdi étteremben adták… Szerencsére sikerült vizet szerezni.
Errefelé megint lankásabb, kényelmesebb lett a terep; a nem túl meredek dombokon jól lehetett haladni, a jelzések, mint mindig, most is kiválóak voltak. Elõkerültek a fejlámpák. Egy völgyben néhányunknak az elsuhanó Bz hangja adott erõt a folytatáshoz. Elkezdett szitálni az esõ. Egész délután felhõs volt az ég, de eddig megúsztuk. Jókõn (Dobra Voda) hiába álltunk meg a forrás mellett, ki volt száradva, és Börcsök András hosszas elemzés során arra jutott, hogy ugyan kiszivárog a víz, de férgek úsznak benne, ezért inkább nem iszunk belõle. Cserébe fentrõl megnyitották a csapot, elõkerültek a poncsók, esõkabátok.
A vendéglõnél megleltük a pontot. Itt döntés született, a többiek azt mondták, hogy csak a 100-as táv céljáig jönnek. Ez már korábban is többször szóba került, de ezt hittem, hogy csak olyan átlagos nyirmogás. Kicsit próbáltak engem is lebeszélni, de nem sikerült. Semmi bajom nem volt, álmos sem voltam. Nálunk a Roki a leghosszabb tt, már régóta szerettem volna ennél hosszabb távra menni, csak nem rendeznek ilyet. Most itt volt a lehetõség, nem akartam újabb 1 évet várni rá. Egyedül az nem tetszett, hogy nem állunk jól az idõvel, (a menetidõt és az idõjárást is beleértve). Még az 5-ös átlagunk sem volt meg (papír szerint), és ezután nyilvánvalóan csak további lassulásra lehetett számítani. Aztán voltak még egyéb nehézségek is. Úgy terveztük, hogy Trencsénbõl legkésõbb vasárnap este az utolsó vonattal elmegyünk Pozsonyig, onnan kocsival „haza”. Egyrészt nagyon neccesnek tûnt az utolsó vonat elérése, másrészt még ha elérem is, akkor is csöveznem kell (Trencsén helyett) Pozsonyban. Az esõvel fõleg az volt a bajom, hogy a váltóruháim a kocsiban voltak; és tudtam, hogy a vasárnap éjszakát valószínûleg elég hidegben kell eltöltenem. Ezzel a lehetõséggel nem számoltam, mert abban teljesen biztos voltam, hogy legalább zsotyek végigjön. De õ már bizonyított két hete, nem akart még egy csomót menni vizesen. Azért ezek nem voltak életbevágó problémák; ha a kulcscsomóm is a kocsiban van, akkor lehet, hogy máshogy kell döntenem (nem tudom, miért vittem el a túrára, de nagyon jól tettem). Aztán tartottam attól is hogy késõbb nagyon beálmosodok, unatkozok, egyedül leszek. Idáig olyan jó volt társaságban menni.
Nagyobb kajálást már nem tartottunk a vendéglõben, pedig itt lehetett volna. Egy szlovák túrázó mondta, hogy Berezden nem lesz kaja, de Grobáék és Bubu is emlegettek valami levest, úgyhogy azért reménykedtem ebben. A 100-as céljáig együtt akartunk maradni, de Pucútt-Nyúl nagyon elfáradt, a lányok megvárták; egy ponton megbeszéltük, hogy zsotyekkal elõremegyünk; õ is minél hamarabb célba akart már érni. Az esõ csendesen, de folyamatosan esett. Nagyon kényelmes, de egy idõ után kissé monoton, enyhén hullámzó gerincen ballagtunk, még sár sem igazán volt. A város elõtt elállt az esõ. Berezd fõútját elérve gyökér voltam. Nem hallgattam a szlovák túrázóra, aki még az elõzõ faluban azt mondta hogy a benzinpumpánál balra kell menni. Azt hittem, hogy lesz egy másik kút is, mert az elsõtõl balra alig volt már város, és az iskolák nem a központtól több kb-re szoktak lenni. Pedig itt úgy volt. Egy kocsmában a takarító lány is megerõsítette ezt. Ez majdnem 2 km-es kitérõ volt, ezalatt a többiek elõttünk célba értek. Az iskola csarnokában disco volt, kicsit kóvályogtunk mire megleltük az emeleti teremben elrejtett célt. Papír szerint itt tartottunk 91,5 km-nél. Ehhez kb 19 óra kellett. Kíváncsi volnék, hogy valójában mennyit mentünk odáig. Térképrõl a Záruby hegyet érintve én is kb ennyit mértem, de a menetidõnk alapján jóval többnek tûnt. Jövõre meg kellene kérni Bubut, hogy tolja le mérõkerékkel. Kis sorbaállás után megkaptuk a rajtban árult jelvényt és az A4-es ötletes oklevelet. Volt rajta a Kinizsirõl ismerõs embléma, valószínûleg a Kinizsisek vették át innen, mert ez volt a 34. rendezés. A teremben már többen kómáztak. Kaja nem volt, könnyítettem a hátizsákomon. A többiek is kínáltak enni/innivalóval, de kajám volt még elég, így csak innivalót fogadtam el. Kicsit rendbeszedtem magam, megmosakodtam. Elköszöntem a csapattól.
Hajnal 2 elõtt nem sokkal kiléptem az ajtón, már esett is az esõ. Még 77 km volt hátra. Jól kezdõdik -gondoltam. Megmásztam a város-névadó Bradlo hegy nyergét. Berezd után egy bõ órával már teljesen eláztam a gyakran derékig érõ vizes fûben. A jelek viszont még itt is jók voltak. Egy sünivel találkoztam. Kivilágosodott. Az aszfaltot elérve Miava elõtt hirtelen szörnyen álmos lettem, már majdnem helyben jártam. A város szélén találtam egy benzinpumpát, ahol egy kis vacak automatás kávától azonnal -és egész napra- elmúlt az álmosság. Itt elég sok aszfalt jött pihenésre csábító buszmegállókkal, majd végre elértem a Fehér-Kárpátok erdõségét. Pár órán ár emelkedett az út; belemásztam a ködbe, sokat esett. A piros sapkás barátainkat elérve még jobban esett (az esõ). A határsávban emelkedtem tovább. Itt-ott elsuhanó vadak terelték el a gondolatomat a puritán rendezésrõl. Felértem a füves, széles hátú 970 m magas Nagy-Javorina nevû csúcsra. A füves gerincrõl egyszer jó lenne tiszta idõben is szétnézni (szerencsére azóta sikerült ezt az álmot valóra váltani). A csúcs alatti Holubyho menedékházában tartottam egy nagyobb pihenõt; vettem teát, káposztalevest. Nagyon kellett a forró folyadék, mert eléggá átfagytam. Éjszakára szárazon kellett tartanom a hosszúnadrágomat és a pulóveremet is. Reménykedtem, hogy legalább itt utolérem azt a 168-as figurát, aki Berezdrõl az odaérkezésem elõtt kb 10 perccel
indult el. A ködbõl elõbukkanó bokrokra, fákra gyakran hittem azt, hogy végre utolérek valakit, de nem találkoztam sem itt, sem késõbb egyetlen teljesítménytúrázóval sem; sõt gyalogos nyomokat sem láttam, pedig kellett volna pl a végén egy felázott szántóföldön. Örültem hogy a 100-as táv célja óta a pihenõkkel együtt is 4-es átlag felett voltam, pedig nem erõlködtem nagyon (és az éjszakai részen itt-ott bizonytalankodtam is).
Átléptem a határt. Elhagytam a több mint egy napja követett E8-as nemzetközi hosszútávú vándorutat. Megtaláltam a csúcsdobozt és benne a füzetet, de csöpögött belõle a víz, így nem írtam bele. Csehországból eleinte nem sokat láttam; csak azt hogy a táblákon idõ helyett km van megadva. Aztán egy füves gerincre érve nõtt a látótávolság, fogytak a felhõk. Telefonon keresztül lelki depót kaptam Animanótól. Az egyedül maradásnak az volt az egyetlen negy elõnye, hogy nem kellett senkihez sem alkalmazkodnom, a saját tempómban haladhattam; annyit pihentem, amennyi épp nekem kellett. Kis idõre szépen ki is sütött a nap. Az erdõben egyszer csak egy Posta turistu feliratú kél dobozzal találkoztam. Ebben is egy csúcskönyszerûség volt, csak itt egy teljesen semleges helyre rakták ki a dobozt. Lusta voltam beleírni. Újabb vadak suhantak át elõttem. Egy aljas aszfaltos emelkedõt követõen a Mykul?in Vrch elõtt elkapott egy zápor, de ezt még átvészeltem egy buszmegállóban (olyan jó hogy minden kis vacak eldugott buszmegállóban volt fedett váró). Máshogy képzeltem el az "ellenõrzõpont" környékét, mint amilyen volt. Azt hittem, hogy itt is van egy menedékház, mint az elõzõ csúcson. Itt volt több is mindenfelé, de inkább vendéglõk. Volt egy az út mellett, de oda még nem mentem be, mert a térkép szerint tovább kellett még menni. Utána csak jó nagy kitérõvel találtam egy házat. Magyarul már meg sem próbáltam a társalgást, Szlovákiában is alig találtunk magyarul beszélõ embereket. Tehát angolul beszéltem, aztán a túrajelentést meglátva magyarul válaszoltak. Cseh pénzem nem volt, de a szlovák koronát is elfogadják; így kértem teát. Közben jól kifaggattak, örültem, hogy végre tudtam kommunikálni valakivel. Furcsának tartották a programomat, körbeadták az itinert, javasoltak mindenféle kispistázási lehetõséget. Végül nem fogadtak el pénzt a teáért. Megköszöntem a vendéglátást, és továbbálltam. Jó volt megint emberekkel beszélni.
Amint elindultam, elkezdett szakadni az esõ. Gondoltam hogy ezt is kivárom. Vártam kb 20 percet egy ház teraszán, kicsit csendesedett az esõ, elindultam. Újra rákezdett; teljesen szétáztam; jó hogy a hátizsákban mindenem nylon szatyrokban volt. Az országúton száguldozó autósok is alaposan lemostak. Felmásztam a gerincre, újra a határ mellett ballagtam. Nem tudtam hogy melyik oldalon kell menni, mindegyiken volt út és jel is. Határõrökkel is összefutottam, de még csak a személyit sem kérték. Errefelé elállt ez esõ, kisütött a nap, egész szép kilátás volt, viszont körbe sötét felhõk gyülekeztek. Az utolsó 22 km-t 5 db egyórás szakaszra osztottam fel, hogy még az utolsó vonat indulása elõtt legyen egy kis idõm az állomáson. Ezt a tervet végig éppen hogy csak tartani tudtam; pedig próbáltam sietni. Ha rosszul léptem, akkor erõs fájdalom nyilallt a jobb lábfejembe, de ez késõbb nem jelentkezett. Rövid kitérõt tettem (akármilyen furcsán hangzik is) egy sziklához. Nem bántam meg, szép kilátás és csúcsdoboz fogadott. A csúcskönybe beregisztráltam magam, ezzel is igazolva az áthaladást. Itt jó táborhely, forrás is volt. Az utolsó nagyobb domb végét derékig érõ vizes fûvel ünnepeltem. Ezután órisái lejtõ jött. Az oldalazó és meredek, frissen felázott ösvényen futólépésben térképet böngészve haladtam lefelé, és sikerült elvágódnom egy vizes gyökéren. Még mocskosabb lettem, de legalább a kezemben lévõ iroda sértetlen maradt.
Az erdõbõl kiérve keresgélni kellett a helyes utat, majd leértem Drétoma faluba, ahol a buszmegállóban megpihentem. A helybéliek alaposan megbámultak de még csak véletlenül sem volt mûködõ közkút, hogy lemosakodjak. A falu elõtt és után csodaszép panoráma fogadott. Hátul sötét "bármikor elkezdhet ömleni az esõ" felhõk voltak, elõre nézve (az utolsó dombot megmászva) Trencsén terült el a völgyben. Szépen látszódtak a nagy tömbházak, gyártelepek, és a vár is. Mögöttük többé-kevésbé ködbe veszõ, ezer méter feletti csúcsok, a Strázsa-hegység és a Povázsai-hegység látszódott. Áprilisban pont fordítva voltam: a Strázsa-hegységbõl néztem a Kis -és a Fehér-Kárpátok felé. A várható befejezés jutalmául elég szép látványt kaptam. Egy kis erdõben szénsavas kútból lemosdottam, és kicsit lemostam a cipõmet is. Az autópálya után hamar elértem a civilizációt, még egy órát kellett a városban menni. Pedig volt egy vasútállomás hamarabb is... Az aszfalt nagyon nem tetszett a lábamnak, így még 1-2 rövid pihenõt tartottam. A vasúti átjárónál is épp vonat jött -jó ürügy a pihenésre. A felduzzasztott Vágon átkelve a belvárosban vezetett az út. Megcsodáltam azt a pontot, ahol 3 felé ágazik a piros sáv, ez szépen ki is volt táblázva. Már csak egy aluljáró és egy rövid sétány volt hátra az állomásig. Ott megörökítettem az utolsó útbaigazító táblickát is. Nagyon elfáradtam, könnyebb teljesítésre számítottam. Valószínûleg az esõ sokat kivett belõlem, és nagyon nem tett jót a lábfejemnek. Kidörzsölõdött, és lett néhány vízhólyagom.
Leigazoltam az irodát, megvettem a jegyet hazáig. Érdekes, hogy Szlovákiában egy vidéki nagyvárosban nem csak munkanap napközben az állomástól több km-re lévõ jegyirodában lehet nemzetközi jegyet venni. És itt nem kézzel írogatták a nemzetközi jegyet. Az állomás elõtt lerogytam egy padra, telefonáltam néhányat; ledobtam a cipõt a lábamról. Sajnáltam hogy nem tudunk az itiner mintájára közös célfotót készíteni. Aztán összeszedtem magam. Büfé csak kb 150 m-re lett volna, azt inkább kihagytam. Tartottam a vasárnap esti kollégista-áradattól. A vasút is, hatalmas vonat jött, és üres fülkét találtam, persze hamar lett útitársam. Mielõtt leültem volna, megkerestem a kalauzt, hogy jó helyen vagyok-e, mert olyan kocsiba szálltam, ami nálunk legalább IC-kocsi lett volna. Eleinte próbáltam nézelõdni, de hamar bealudtam.
Pozsony elõtt ébredtem. Az állomáson nagy élet volt este 11 körül, reménykedtem, hogy talán nem zárják be estére. A pénztáros mondta, hogy bezárják. Még nem kezdtem el gondolkodni hogy hova menjek zárás után. Ruhám nem volt sok, a cipõm csupa víz. Kint megfagytam volna. Elõször is kerestem egy WC-t. Már fizettem volna, amikor mondták, hogy ingyenes. Tisztább mint a Keletis 100Ft-os; ráadásul nem a pályaudvar épületét piszkítják össze... Van mit tanulni a szlovákoktól. A csarnokban egy használaton kívüli virágtartó peremén helyezkedtem el, mivel (a lépcsõn kívül) más ülõalkalmatosság nem volt. Itt töltöttem a következõ 5 órát. Néha az egy lábam, néha 2 lábam volt a virágok helyén, sõt volt amikor egyik sem, vagy felkeltem nyújtózkodni. Szóval fõ a változatosság. Aludni nem nagyon tudtam, mert féltem hogy leborulok (ez egy lépcsõ oldalán volt, viszonylag magasan), és a fejemet sem tudtam kényelmesen hátrabillenteni. Közben a csomagomat is magamhoz öleltem a csarnokbeli társaságra való tekintettel. A 2 órát késõ Pannonia utasai után, már 90%-ban csak a csövesek maradtak. Volt aki meg/el akarta venni az mp3 lejátszómat valószínûleg nem tetszett neki az a 2 szám amit meghallgatott, így visszaadta. Itt az volt a jó, hogy nem értettem a nyelvüket, így annyira nem erõltették a társalgást. Persze volt akinek ez sem jelentett akadályt, és sok-sok fontos dolgot elmesélt. Aztán jött egy csöves néni akit már többedszerre zavartak el a néha felbukkanó rendõrök. Nem tudom, mi rosszat tehetett, mert csak csöndben összekuporodott a lépcsõ mellett és aludt; nem is kéregetett. Egyben tért el csak a többitõl, hogy magyar volt... Nekem kicsit kiöntötte a lelkét, és biztos volt benne, hogy a rendõrnõt Isten meg fogja verni. Végül a lépcsõ mellett, mögöttem keresett alvóhelyet, hogy kapásból ne vegyék észre. Volt egy csöves aki a mögöttem lévõ virágtartót foglalta el, és ott még a zoknijait is levette. Az én lábam büdösebb volt. Ez a fickó is akart valamit, biztos pénzt, de nem értettem. Egy másik koldusnak adtam 2 koronát. Volt hogy vagy 5 ilyen hajléktalan-zsebtolvaj körém telepedett, de hajnal 3 körül kezdtek eltûnni a csövesek, és megjelentek az elsõ utasok. Sikerült betekintést nyernem a pozsonyi pályaudvar éjszakai életébe.
Hajnal 4 körül kerestem egy büfét. Ettem egy hambit forró teával. Közben odajött a koldus, adott 25 koronát (ebbõl 2 az enyém volt) hogy vegyek neki rumot, mert neki nem adnak. Azt hittem, hogy ebben is van valami trükk, pl hogy több-be kerül vagy hasonló. Az árlistán láttam, hogy az ár stimmel, kértem is, de mondták hogy nincs alkoholos italuk. Így rum nélkül maradt a koldus. Kofolát is szerettem volna venni, de boltot nem találtam a bejárat 50 méteres körzetében. Közben már megérkezett a vonatom. Egy üres fülkében elhelyezkedtem, ismét levettem a cipõt. Pozsonyban még csináltam egy városnézést a vonatból, a határ környékén aludtam; Mosonmagyaróvártól viszont nem mertem aludni nehogy fentmaradjak a vonaton, mert Gyõr után csak Kelenföldön áll meg. Reggel fél 7 után nem sokkal értem Gyõrbe. Érdekes, hogy már nem voltam különösebben álmos. Délután azért eldõltem pár órára.
Így pár évvel a túra után pár gondolat... A rendezõk javaslata alapján a beszkennelt, lepecsételt itineremet egy magyar és egy angol kísérõ levéllel együtt elküldtem a szervezõk által megadott két e-mail címre. Azóta (már lassan 4 éve) sem érkezett rá válasz. Tehát semmilyen díjazást nem kaptam külön a 168-ért. Szerencse, hogy az itinert nem adtam postára. Kb 1,5 évvel a túra után, a túra honlapján (http://aladin.elf.stuba.sk/~soula/mkd/md07-07.htm) megtaláltam a nevemet a túra honlapján a teljesítõk között, az általam megadott célidõvel. Tehát az e-mail (is) célba ért. Érdekes, hogy elvileg elõttem 15 perccel is célba ért valaki :o) Továbbá ugyanezen a honlapon megtaláltam az index ttúra fórumra betett beszámolóm szlovák nyelvû fordítását; sajnos a linket a benne szereplõ szlovák karakterek miatt nem tudom ide beilleszteni.
|
