Túrabeszámolók


Sárga

VagdalthúsTúra éve: 20112011.05.03 11:50:05

Akarjuk mi ezt egyáltalán?


Végül is Sárga 70 a nagy nemakarás-nyögés elõtt-alatt-után


A bográcsos palóc falusi idillt megtöri délután a "lassan indulni kéne túrázni", a "nézzünk idõképet a neten, bakker, mindenhol esik és fog", és a valóban háromdimenzióban meginduló csapadék kõkemény igazsága.


Holmik be a hátizsákba. Sárga 70-nek megfelelõ szolgálati ruha fel. Nehezen. Még az óvatos kérdések kölcsönösen: akarjuk mi ezt egyáltalán. Határozott nem a válasz. De ha az ember hazudik magának és a másiknak is, és nem teljesen szakad fel szivibül, ami bent van, hogy hát én nem akarok sz...á ázni 70 km-en át!, nos akkor még van mit tanulni önismeretbõl. Így jött a sorozatos szembesülés az öngóllal.


Elsõ ilyen szembesülés Újpest vasútállomás. Miszerint tényleg jön a vonat. (igaz, közben elállt a víz fentrõl, mézesmadzag rendesen). Esztergomba hamarabb érünk 1 órával, mondván kerüljünk sokaságot, meg aztán nem mindegy hol várunk egy órát? Irány az éjjelnappali. Hangolás. Autentikus hangulat, elképesztõ karakterek, szájharmonikázik az egyik, horkol a másik, a harmadik pedig, aki belép és Pistinek szólítják, valójában Gyula. Nehéz innen rohanni a rajtba. Azért csak megvalósul, éjfél után.


Bíborral benevezünk, és a rajt pillanatában jön a kérdés: akarjuk mi ezt egyáltalán? Az elsõ lépésnél rákezd az esõ. Az esztergomi utcákon végig megy a morfondír típusú társasjáték: elõre küldted a cuccod Budaörsre, 1-ig ott vannak a rajtban, menjünk vissza, oszt jóvan. De közben azért megyünk elõre, de miért is? Majd az elsõ epénél döntünk, legalább ezt eldöntjük. Már ha felérünk, merthogy habosra verte a nép a terepet, de tán fentrõl is segítenek. Kettõt elõre, vagy ötöt hátra. A körösztanyját úgy nagyjából a fél világnak. Oszt' csak elérünk a pontra, van már pecsét. Talán még örülünk is. Aztán valahogy tova... pedig jönnek szembe... libasor a mezõn... negyedszer csinálom a túrát, azért már csak tudom, merre.... õk is, de sokkal több eszük van, mint nekünk... de ekkorra egy újszerû elem társult demoralizált személyiségünkhöz: a dac.


És innentõl már semmi különös nincs, a dac tovalõtt minket, s bár a 70 kilométerbõl vagy ötvenet áztunk, a dac nagy úr, pláne ha palóc, és addig-addig dógozott belül, amíg történetesen a budaörsi Nádasban, álomszerû idõvel (personal best a korábbi 16:32 után 16,5 óra alá menni...), sárgára ázva, de egyszer csak ott voltunk. Talán célszerû viselet volt Ozzy Osbourne-pólóban nyomulni végig, az öreg átélt már egyet s mást, de nem nyafog, csak kiáll a színpadra, süvölti: "let the madness begin!!!", és elkap a gépszíj mindenkit. Hát kérem, ilyen egyszerû ez. És mi végig valahogy még jól is éreztük magunkat... ilyet! A rendezés pedig a szokásos Sárga, hibátlan, stabilan hozott nívó.


Most már Let the madness continue!