Sárpentele 15.
Lelkes kis csapattal indultunk az immáron 3. alkalommal megrendezett mezõföldi Sárpentele 15. teljesítmény túrára. A kis csapat kifejezés duplán is találó, hiszen összesen tízen voltunk, három felnõtt és hét gyerek. A túrát a székesfehérvári Gyöngyvirág Természetbarát Egyesület szervezte, amely egyben Széchenyi Zsigmond emléktúra is volt. A meteorológia mindenféle idõt jelzett szombatra, ennek ellenére szép számmal gyülekeztünk az indító ponton Székesfehérváron, a Szövetségek Házában. Eddig még sosem csalódtam a gyöngyvirágosok szervezésében, most mégis kíváncsian vágtam neki a távnak. Ennek nem volt más oka, mint a kiírás, ugyanis a részvétel a gyerekeknek ingyenes volt, a felnõttek számára is csupán kétszáz forint. Mit lehet manapság ennyiért szolgáltatni és kapni, vetõdött fel a kérdés. Aztán a célba érkezéskor megtudtuk, nem hittem a szememnek, és a szám is tátva maradt.
Az Aquamobil
Régi idõk hangulatában indultunk az elsõ ellenõrzõ állomás felé. A szervezõk az egykori akadályversenyek hangulatát hozták vissza az által, hogy az ellenõrzõ pontok egy részénél önálló feladatokat kellett megoldani, és így igazolni ott jártunkat. Nem csak a gyerekek, de mi felnõttek is élveztük , a kicsit visszatért úttörõ éveket. Csupán fél kilométer volt a szerkezetig a rajttól, de a fiúk intenzíven találgatták a mibenlétét. Fantasztikusnál, fantasztikusabb ötletekkel álltak elõ, aztán a helyszínre érve döbbenten csodálták meg a nagy fa szerkezetet. Az Aquamobil nem más, mint egy gigantikus pecsételõ gép. A portugáliai világkiállítás magyar pavilonjában volt eredetileg felállítva. Mûködésérõl röviden annyit, hogy egy ferde járókorongon, helyben járva kell mozgásra bírni egy vízemelõ kereket, ami vödrei segítségével, egy malomkereket hajt meg. Erre szereltek egy emelõt, minek a végén egy pecsétütõ volt, és ezzel lehetett emlékbélyegzéshez jutni. Az alkotás a világkiállítás tíz leg látványosabb tárgya közé került, majd 1999-ben Székesfehérváron állították fel. A szerkezet melletti szobor talapzatáról megtudtuk, hogy mi volt az ábrázolt Beszédes József foglalkozása, és már indultunk is kifelé a városból, a Sóstói-tanösvény irányába.
A Sóstó
Keskeny, gyenge gyalogúton, szó szerint a kertek alatt hagytuk magunk mögött a várost. Egyelõre nem sok látnivaló akadt, jó tempóban haladtunk, majd elértük a tanösvény elsõ tájékoztató tábláját. Itt hírtelen vita támadt, mint még késõbb több alkalommal, miszerint van-e valami "dolgunk" a feladatok kapcsán a táblával. Sikeresen megállapodtunk, hogy a következõ megoldandó feladat a 16. táblánál lesz csak, ennek ellenére a ceremónia, két-három táblánként megismétlõdött. Ez egyébként nemcsak a gyerekek mániája volt. Ezért aztán, hogy a kedélyek megnyugodjanak, gondosan lefényképeztem minden táblát, hogy ha a késõbbiekben mégis csak kapcsolódna valamelyikhez kérdés, vagy feladat, akkor tudjunk puskázni. Elértük a fából készült Kócsag- tornyot, ami egy madárfigyelõ torony. Az aprónép természetesen rögtön meg akarta mászni, de Rita kijelentette, hogy teljesítmény túrán vagyunk, úgy hogy húzás, mint a vadlibák. Hát mentünk tovább. A Sóstó, egyébként nem csak nevében sós. Vize alkálisót tartalmaz, gyógyhatását a 18. században fedezték fel. Régen a tavat bõ hozamú, részben meleg vizû források látták el szénsavas ásványvízzel. Késõbb a területet elhanyagolták, a források elapadtak, egy részét szennyvízgyûjtõnek használták, valamint katonai lõteret is kialakítottak rajta. Jelenleg természetvédelmi terület és helyreállítása folyamatban van. Ennek része a nem túl régen kiépített tanösvény is, ami a lábunk alatt kanyargott. Végre elértük második pontunkat, a 16-os táblát és megtudhattuk mi is az a kardos madársisak.
Az erdei tanterem
Napsütötte, mezei ösvényen folytattuk utunkat. A csapat felbomlott, kialakultak a kisebb csoportok, és beindultak a beszélgetések a környezetrõl, túrákról, és az el nem maradható számítógépes játékokról. Röpke negyed óra leforgása alatt doktorálhattunk volna Narutoból és társaiból. Most már csak azt kellene megtudni, hogy ki is az a Naruto. Sorra hagytuk el a tájékoztató táblákat, és jöttek a szokásos viták, "kell-e" a tábla, vagy nem. Én pedig szorgosan fényképeztem tovább. Ez aztán mindig nyugtatólag hatott. Néhány lelkes "kistalpú" jócskán elõttünk járt. Híven követték a tanösvényt, így aztán kisebb nehézségbe került visszaédesgetni õket egy útkeresztezõdésbe, ahol le kellett ideiglenesen térnünk a következõ pont felé az ösvényrõl. Nehezen értették meg mit akarunk, de végül is sikerült. Egy fûzfa ligetbe érve pihenõpadokba botlottunk. Itt hirtelen mindenki kimerült és az éhhalál szélére került. Megálltunk, pihentünk. Rita majd agyvérzést kapott. Tíz percnyi pihenõ után továbbindultunk. Közben érdekes eseményeket figyelhettünk meg. Akik lehagytak minket, pár perc múltán visszajöttek az ellenkezõ irányból. Gondoltuk, megsütötte õket a nap. Alig szedelõzködtünk fel, egy kanyargós, hosszú fahídat értünk el, ami egy kis szigetre vezetett. Ezen volt a harmadik ellenõrzõ pont, ami "klasszikus" pont volt, õrökkel, pecséttel. A "tanterem" egy nagyobb fedett fa esõbeálló volt, de kellemes és hangulatos. A pihenõ pontunktól talán száz métert tettünk meg idáig. No mindegy. Pecsételtetünk, és mi is fordultunk vissza, amerrõl jöttünk, mint a sokaság "akiket megsütött a nap". Most nem poénkodott senki. Néhány száz méterrel késõbb elértük újra a keresztezõdést, ahonnan korábban az elõörsöt visszahívtuk, és legnagyobb megelégedettségükre folytattuk az utunkat a tanösvényen. Persze rögtön fölényesen kijelentették, hogy "mi bezzeg megmondtuk ...". Végtére is valóban igazuk lett, és az a kicsinység, hogy egy pontot kihagyunk ne befolyásoljon senkit. Nemsokára elhagytuk a természetvédelmi területet és újra a város házai között bóklásztunk.
A parkerdõ
Eseménytelen, járdás kilométerek következtek, az egyre melegebbé váló idõben. Némi változatosságot egy középiskolai ballagás jelentett. Az ünneplõk kissé furcsán néztek, amikor az elsõ turisták kibukkantak a házak közül, és átvágtak az ünneplõs tömegen. Nem volt mit tenni, erre vezetett az útvonal, "ballagni meg akárhol lehet", ahogy azt az egyik fiúnk megfogalmazta. Aztán a ballagók is megszokták a folyamatosan érkezõ túrázókat, és udvariasan utat nyitottak nekünk. A járdázás kicsit demoralizálta a csapatot, így aztán még épp idõben értük el a Sárpentelei parkerdõt. Itt az erdei tornapályán kellett haladni, egészen a 11. állomásig. A pontot elérve megválaszoltuk az újabb kérdést, majd hírtelen felindulásból elkövetett pihenés következett. Néhány falat és a korábban kimerültek, már a tornaszereken lógtak. Egyesek szószerint, mint kismajmok, mások a földön fekve éledeztek, mígnem Rita újból indulást rendelt el. A társaság egy része innen mindig elõre futott, hogy a következõ állomáson elvégezhesse a kiírt feladatokat, amíg a többiek odaértek. Korábban meg még a halálukon voltak. Ki érti ezt? - Akinek gyereke van. - Elhagyva a tornapályát, visszaértünk a parkerdõ parkolójába, és mindenki örömmel nyugtázta, hogy már csak egy bõ kilométer van a célig. Égig ért a jó kedv és szálltak a méterek ... és ekkor jött a meglepetés.
A majális
Elértük a célt, a Széchenyi-emlékmûvet. Már távolról hallani lehetett, hogy valamiféle rendezvény zajlik. A szervezõ gyöngyvirágosok kis saját ünnepségének végére érkeztünk. Nem tudtuk pontosan mirõl volt szó, de azt tisztán lehetett érezni, hogy kellemes, bensõséges ünnepség volt. Aztán Széchenyi Zsigmond gróf, a nagy Afrika vadász és vadászkönyv író emlékmûvét koszorúzták meg, akik gyerekkorának nagy részét a család sárpentelei kastélyában töltötte. Közben mi regisztráltattuk a beérkezésünket és átvettük a kitûzõket, emléklapokat. Egy nagy esõházban jó kis büfé volt berendezve, a szokásos zsíros, margarinos, lekváros kenyérrel, hagymával, erõspaprikával, itallal. Lehetett feltöltõdni, pótolni az energiát. -Természetesen mindezt ingyen.- Az ünnepség befejeztével pedig elkezdõdött egy gyerekprogram, amire nem számítottunk. A szervezõk akadályversenyt rendeztek. A gyerekek tetszõleges csapatokat alkothattak. Nevezés után zsetonokat kaptak, amelyekkel az egyes akadálypályákon indulhattak. Minden teljesített feladatért újabb zsetonokat kaptak, a feladat nehézségétõl függõen, többet vagy kevesebbet és így nem csak kiadták a kapott zsetonokat, hanem szaporíthatták is õket. Volt íjászat, akadályfutás, karikával és labdával célbadobás, mini golf, "állat etetés", "oroszlán etetés" dzsungel kötélpálya, lovagi torna és már nem is tudom, hogy még mi. Mindenesetre elhulltjaink életre keltek, és teljes erõbedobással küzdöttek a zsetonokért. Társaságunk két csapatot alkotott, egyet a kicsik, az alsósok, és a másik volt a nagy csapat, a felsõsök. Természetesen ádáz küzdelmet folytattak egymással. Iszonyatosan jó volt a hangulat, míg nem kora délután elkezdett cseperegni az esõ. Mivel a csapatok nagyjából végeztek a pályákkal, a rendezõk úgy döntöttek eredményt hirdetnek. Le kellett adni a zsetonokat és megtörtént az értékelés. Szabályos díjátadó ünnepség volt csoport fotóval a résztvevõkrõl, oklevelekkel, édességgel. A nagyok a dicséretes 9. helyen végeztek, míg a kicsik az elõkelõ 5. helyezést csípték el. Természetesen ezután nem kellett az önbizalmukat félteni, jó néhányszor, és nyomatékosan emlékeztették a nagyokat arra, hogy bizony alaposan elpáholták õket. A nagyobbak mindezt nem várt, lakonikus nyugalommal tûrték.
Sajnos az idõ kiszámíthatatlanná vált, így az akadálypályákat is lebontották, és mi is elkezdtünk szedelõzködni. A túrázók nagy része elindult velünk egyetemben vagy a parkolóban hagyott kocsikhoz, illetve a nem túl távoli buszmegállóhoz. Öröm volt nézni, hogy szinte mindenki buszozott. Azt hiszem, mindenki kitûnõen érezte magát, aki április 30-án kilátogatott a Sárpentelei parkerdõbe és részt vett a Széchenyi Zsigmond emléktúrán. Külön köszönet a remek szervezésért a Gyöngyvirág Természetbarát Egyesületnek, Asbóth Katinak és lelkes csapatának. Az pedig, hogy mindezt összehozták gyakorlatilag nevezési díj nélkül, külön csoda. Így szeretném megköszönni mindazoknak is,akik név nélkül a háttérbõl segítették Katiék munkáját.
S végül lássuk, kik is vettek részt a túrán. Elsõnek a "kicsik" csapata: Kira, Lacika és a kisebbik Gergõ. A "nagyok": Zsófi, Zsolti, Erik és a nagyobbik Gergõ, s végül de nem utolsósorban mi felnõttek: Rita, Zsolt és jómagam Attila. |
