Õrség 50
Hétvége, család, látogatás. Spontán reggeli telekocsi, a Repkény-testvériség és édesapjuk mellett én veszek részt a jármû kiterhelésében. Néptelennek tûnõ Bajánsenye után felüljáró keresztez villamosított vasútvonalat, tehervonat vár gépre az állomáson. Õriszentpéteren a nevezésnél Dani és a Repkény-atya hamar elslisszolnak a 30-as távon. Kerek repkény és Dóri állják a sort, én kibicelek. Társalgás, pár sor erejéig a kihelyezett ellenõrzõ bizottságként mûködõ RitaB-vel és a bejárást pár szóban körvonalazó SzLA-val. Odakünn napsütés, kellemes reggeli hûs lég. Akkor sótájm.
Fõúton elõz teherautó, hamarosan két szer között találjuk magunkat. Csoffadt szalmabáb néz kérdõn svájcisapkája alól, a porta most néptelen. Ellenõrzõpont, Lendvai Imréék bélyegeznek, a szokás nagy úr. A fák között ékszerdoboznyi templom. Távozunk, rétet követ másik rét, a Keserûszer omladozó házai között megjelenik egy újabb épület, tégla-fa kombináció. Odébb egy másik otthon készül: gólyapár építi a fészket, nagy ívben repül rá egyikük a mezõre, felragad valamit és elvitorlázik a villanyoszlop tetején álló székhely felé. Átkelünk az egytonnás hídon, fölfelé követjük a Szalát, egynyomos ösvény bandukol a növendék folyó mellett. Gyaloghíd térít el a part mellõl, enyhe emelkedõrõl kapunk hosszú kifuttatást, a végén esõház vár a ponton egyedül unatkozó Matécz Péterrel. Visszanézünk a Kékre, fasor árnyából szemléljük a szalafõi sportközpontot: játszótér, focipálya. A mûvelõdési házban ingyenes vifi. Odébb tejüzem. Szalafõ próbál életben maradni. Mûút vezet át Pityerszerre, útközben tökmagolaj- és perecárus néni üzletel. A múzeumfalu most csöndes, a túrázók már elvonultak, a pénztár még zárva. Repkény talál egy cirmos macskát a pontõrök padja alatt. A Boldogság-kutat szépen újrafoglalták, fapadok állnak faasztallal, a fa kútházon fém lakat, gondolom a múzeum õre kinyitja, ha kell.
Elhagyjuk Szalafõt, mindkét irányból tilos behajtani, a kiegészítõ táblán ez áll: „Kivéve Hodos”. Elmerengünk a lehetséges értelmezések tengerén. Boglárkáktól sárga rét szélén sétálunk. Az allergia néven számon tartott civilizációs betegség nem kímél, menet közben rutinosan oldunk pezsgõtablettát. Kellene a fenének az ilyen rutin. Domboldalról érkezünk közben völgybe, majd kapaszkodunk másik dombhátra, kék négyszögek sorakoznak fehér alapon a fákon. A sárga sávot elhagyjuk, hiába illik oly jól a réten domináns virágszõnyeghez. Elterelõdünk, sûrû fenyves felé kerül új utunk a határsávhoz. Csatlakozik hozzánk a Vasfüggöny-turistaút, pár lépéssel késõbb megérkezünk a határátkelõhöz. A határ itt egy ingoványos árok, a közepén akkurátusan sorakozó, fehérre meszelt betonkarókkal. Innentõl RS, emelkedõvel üdvözölnek, pittyeg egy készülék, hívás díja plusz áfát hirdet, elnémítom. A zöld sáv követi az egykori mûszaki zárat. Mi nem. Ifjúsági szálláshoz visz az út, belépünk a csokieuró zónájába, van érem és papírpénz alakú is, a vidám pontõrök Hodos (Hodoš) község bélyegzõjével igazolják ottjártunkat. Telefonpóznák zümmögnek halk dallamot az út mentén, kanyar kerül a víztározó felé. Belépünk Hodosra (Hodos? Hódos? Õrihódos?) és el is hagyjuk gyorsan, pihenõnél végzõdik a sárga sáv, a gát keleti végére már a túra saját jelzése kalauzol. Harangvirágok törik meg a boglárkák egyeduralmát a gáton, lilán bólogatnak az enyhe szélben. Végigtrappolunk a mûtárgyon, horgászhelyek felé vezetne szépen kijárt csapás. Nekünk másik, emelkedõ út jut, kanyarogva érkezünk Dolány (Dolenci) magasságába. Magányos futó villan el nagy lendülettel mellettünk. Dolányban még mindig nincs nyitva a békás kocsma, közben eszmét cserélünk arról, hogy is mondhatják szlovénul a fagyit. Este kiderül, hogy sladoled, de akkor már úgyis mindegy.
A templom melletti fák alatt PrInCe-ék készülnek indulásra, Veráék épp a bélyegzéssel vannak lekötve, talpalóék õrzik a pontot és kínálnak vizet az érkezõknek. Szép lassan mindenki továbbindul, elvegyülünk a lassan elnyúló tömegben. Leoldalgunk a templom alá, hûs erdõsávot keresztezünk, hogy aztán aszfaltúton napozva olvadozzunk fel a sokadik dombra. Kápolnánál tartunk pár perc pihenõt, gesztenyefa soköles törzse nyújt némi árnyékot. Közel a határ, köveket kerülgetve térünk rá a zöld sávra, a Sûrû-erdei pont jóval odébb költözött. Karavla feliratú esõházhoz teszünk kitérõt, az ismertetõ tábla szerint itt jugoszláv határõr õrs mûködött, amíg hirtelen felindulásból le nem rombolták. Összefutunk Vakond87-tel és csapatával a házikónál. A pontõrök eközben diákcsemegével kínálnak, megköszönöm, belemarkolok. Felajánlják, hogy ottjártunk idõpontját is megörökítik, ezt is megköszönöm, de elutasítom. Szép az a lap enélkül is. Még mindig nyugat felé visz utunk, a piros sáv vesz rá, hogy visszakanyarodjunk. Fémpadnál találjuk meg az ellenõrzõpont régi törzshelyét, ekkor jövök rá, hogy meglehetõst nagy kerülõt kapott a túra itt (is). Elbotladozunk a valóban sûrû erdõben, keresztezzük az Orfalu felé vezetõ egysávos utat. Csoffadt, csupasár kiskutya csatlakozik a túrázók menetoszlopához, lelkesen futkos fel és alá. Megfigyelem a viselkedését, amíg az emberek direkt kikerülik a pocsolyákat, õ direkt hûtõfürdõket vesz bennük. Okos. Érintjük Balázsfalva legszélét, majd újabb dombmászás után betérünk Farkasfára. Ezúttal kacsák helyett néhány félgyöngytyúk kapirgál az út mentén. A Tóka koccintóban a SzLA-család legfiatalabb tagja intézi a papírmunkát, míg a szülõk a túrázók ellátásával kötik le magukat. Kapunk a bélyegzõ mellé egy-egy bónt, üdítõre váltjuk. Örömmel állapítom meg, hogy van kávé, ám a jégkrém felõl hiába érdeklõdünk, mert az nincs. Elmajszolunk pár zsírospapit, zöldhagymával, majd a kinti csapnál pótoljuk a vízkészletben keletkezett hiányt. Az idõközben megérkezõ Vakond87 elárulja a taktikát: le akarja késni Kondorfán az õriszentpéteri buszt, hogy a társai végigmenjenek. Cseles. Búcsút veszünk az egy darab kutyával kiegészült ellenõrzõponttól.
Kikaptatunk Farkasfa házai közül, a beborult ég alatt tekintünk vissza a túlnani dombon fehérlõ radarkupolára. Végigsétálunk az újabb szeren és újra betérünk a sûrûbe. Dúsabb-ritkább erdõben ballagunk sokáig, patakmedret kerülgetünk, frissen széttúrt utat keresztezünk. Az esõ csak nem akar eleredni, sõt kitisztul nyugat felõl az ég. Lekerített rét peremére bukkanunk, két dombbal odébb legelészik a csorda. A szalagozás a fiatal fenyves felé kerül, követjük a kitaposott utat. Az erdõben laminált jelzések váltják a csíkos szalagozást, eleinte kitaposott úton, amely lassan elvész, csak a jelzések mutatják az irányt. Végül ráhuppanunk a szekérútra, amely kivisz a lekerített mezõre, az ország talán legnagyobb piros sávjához. Négy fekete, csillagos homlokú ló legel az árnyékban, egyikük kíváncsian lép felénk, nincs nálunk kockacukor. Betérünk Kondorfára, ma sokadikként próbálkozunk hiába a kék kúttal, de az a helyi erõnek sem hajlandó vizet adni. Elnapoljuk a fürdést. Újabb kocsmába térünk, ez füstösebb, mint az elõbbi, a helyi erõk erõs dohányzás közepette verik a blattot. A Lendvai-házaspár pecsétel a különteremben, az igazolás után üdítõt kerítünk a lányoknak, meg fröccsöt nekem. Jégkrémet itt is hiába kérünk a pultosnénitõl. Amikor kezd nõni a létszám, távozunk, kilépünk a májusi délutánba. Kondorfa templomát felújítják, vakító fehér festék kandikál ki az állványzat alól. A faluvégi mezõn érjük utol Veráékat, a Kinizsi várható keménységére terelõdik a szó, ezúton is jó utat kívánok annak, aki megy. Repkényék után sietek, átkelünk a Lugos-patakon, õserdei ösvényen kaptatunk fölfelé. Hangulatos. Országutat keresztezünk, rákanyarodunk az ispánki hosszú egyenesre. Hosszú és egyenes, eleinte erdõs utunk naposra vált, önkéntelenül is fokozzuk a menetsebességet, érkezzünk mihamarabb a faluba. Ispánkon – a világ közepén – mûködõ kék kútnál tartunk egy gyors mosdást, mielõtt megcéloznánk az út+keresõék által õrzött ellenõrzõpontot. Kapunk fejenként kettõ nápolyit, elmajszoljuk a tornác árnyékában, mielõtt lelépnénk. Ispánk után ér utol mecseki barangoló és útitársa, a Bárkás-tó utánig lelassítanak hozzánk. Lesétálunk az õriszentpéteri országútra, mentõ robog a kisváros felé nagy iramban, szerencsére a sziréna és a villogó pihenõt tart.
Kánonban brekegõ kórus kíséri érkezésünket, az esõháznál megkapjuk az utolsó ellenõrzõpont bélyegzését, innen már csak kényelmesen be kell sétálni Õriszentpéterre. Erdõben kanyargunk, rét mentén sétálunk, dombot mászunk. Megérkezünk, megcélozzuk az iskolát. Díjazást veszünk át, Repkény ötödjére jár ezen a távon, én egy teljesítéssel le vagyok maradva tõle, Dórinak ez az elsõ ötvenes túrája. Kerítek bélyegzést a „harmincéves” mozgalomra, eddig sorra elfelejtõdött, kivéve a Thuryn, akkor meg rossz helyre került a lenyomat. Kicsit még nézünk kifelé a fejünkbõl, aztán felkászálódunk, irány Lenti, mögöttünk már gyülekeznek a közelgõ vihar fellegei. Köszönöm a rendezést annak, aki rendezett és a társaságot azoknak, akikkel túráztam! Az Õrség még mindig ugyanaz az élménytúra, mint eddig is volt. Jövõre jubilál.
-Kékdroid-
Képek |
