Kedvenc túracélpontom kishazánkban a Mecsek, ezért úgy döntöttünk túratársammal, hogy a Rákóczi okozta testi és lelki sebek borogatásának végeztével nekivágunk a 2X50-es távnak. Szerencsére nem olvastam elõtte a tavalyi túráról készített beszámolót, mert akkor kicsit gondolkodtam volna a dolgon. Bár igazából mégsem hiszem, hogy bármit is változtatott volna az elhatározáson, mert a Mecsekben akár egy rosszul szervezett túrán is jól érezheti magát az ember, mivel (különösen a keleti rész) annyira magával ragadó, továbbá a jelzések is országos szinten jónak mondhatóak. Az útvonalválasztásra pedig nem lehetett panasz, mindkét napon a hegység legszebb részeire kalauzoltak a szervezõk. A 2005-ös beszámoló olvasása során csodálkoztam, mert az idei szervezés egyszerûen tökéletesnek volt mondható, gondolom okultak a rendezõk korábbi hibáikból.
Különösebben nem akarok untatni senkit a részletekkel, hogy pl. melyik emelkedõn mennyire fáradtam el és hány szíroskenyeret/mûzliszeletet ettem meg, csak annyira pozitív volt ez a túra számomra, hogy a kolléga minden bizonnyal jogos tavalyi feddése után egy nagy mezei piros pontot szeretnék a rendezõknek adni, továbbá egy kis reklámot csinálni. Napjainkban igen sok a teljesítménytúra és sok közöttük a mazsola, amelyekrõl az ember rossz szájízzel jön el, mert pl. vagy azzal sincsenek tisztában merre is megy igazából a túra, hány km; vagy semmi itinert nem adnak, ami a megfelelõ fokú használat mellet hasznos; vagy a nem kevés nevezési díj mellett éhen/szomjandöglik az emberfia; vagy csak egyszerûen barátságtalan a rendezõi gárda. Na itt egyik veszély sem állt fenn!
Erre a kiváló túrára sajnos az idén kevesen jöttek, bár csak az 50-esekrõl informálódtam. Az elsõ nap se voltunk 20-an, de második nap már csak 11-en… (Nem mintha hiányzott volna a Kinizsi vagy a Mátrabérc tülekedése…)
A kelet-mecseki napon az idõ remek volt (dél körül már “túl remek” :-) ), a szervezõkben pedig láttatlanban is megbíztunk, mert csak fél liter vízzel a kezünkben indultunk el. Megérzésünk pedig jónak bizonyult, mivel az út során egy pont kiételével mindenhol volt valami finomság (szörp, zsíros/vajaskenyér, nápolyi, alma…), a szalagok kiválóan segítettek, ott voltak ahol kell, nem díszítették fel az egész erdõt. A pontõrök mindenhol barátságosak, kedvesek, segítõkészek voltak helyismerettel (sok túrán, ha kérdezem merre kell továbbmenni, csak azt mondják “én csak kisegítõ vagyok, nem tudok semmit…”). A nap végén különösebb megerõltetés és fáradtság nélkül, kényelmes tempóban (6-os átlagot tartva) értünk be a pécsváradi célba, ahol ehetõ (!!!) virsli várt minden mennyiségben, még a virsliundorban szenvedõ társam is bevert egy párat :-). Az egyetlen negatívum az volt, hogy az elsõ napi kitûzõ helyett egy Pécsvárad címeres kitûzõt kaptunk :-(.
A nyugat-mecseki napon sem csökkent a színvonal, csak a szíroskenyér maradt el (ennek ellenére szinte mindenhol várt minket valami), amit már Orfûn hiányoltunk, ezért a pontõr hölgy készített nekünk vajas-uborkás szendvicset a saját elemózsiájából. (Ja, és a bánosi ponton is saját vizét adta oda a kedves házaspár.) Abaligeten a két hölgy pedig telefonált Jakab-hegyre, hogy jön két éhes túrázó. Ennek meg is lett az eredménye, a tábortûznél falatozó három barátságos pontõrtõl kaptunk minden földi jóból. A célban ugyanaz a szívélyes fogadtatás, terülj-terülj asztalkámmal. A második napi szalagozás is tökéletes volt, igaz a Bános feletti részen elfért volna egy-kettõ, de nem fenyegetett az eltévedés veszélye.
Mindkét napon a távolság adatok megfeleltek a valóságnak, így a hõség ellenére különösebb fáradtság nélkül tudtuk le a 100 km-t. Az érdekességeket is tartalmazó itiner kellõen részletes, helyenként humoros volt, magyarán használható. Se a társam, se én nem vagyunk tájékozódó bajnokok, de ennek ellenére a két nap alatt egyszer sem kavartunk el. Két nap alatt bejártuk szinte az egész Mecseket, így mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a túrát, aki nem ismeri Magyarország egyik legszebb hegyvidékét.
|
