Túrabeszámolók


Turul / Téli Turul gyalogos teljesítménytúra és résztávjai

OttorinoTúra éve: 20112011.07.15 10:07:08

ZONGOR 50 - 2011.06.18. Táv: 51,5 km; Szint: 1494 m; Szintidõ: 14 ó.


Már nyolc óra elõtt pár perccel tûz ránk a nap, amikor leszállunk a buszról a Visegrád, Újtelep megállónál. A Sportcentrum látótávolságban van. Odamegyünk, és beállunk a sorba nevezési lapért. Kevesebben vannak, mint ahogy számítottam. Folyik a közvélemény-kutatás az ismerõsök között, hogy ki, melyik távra nevez. Tõlem azt kérdezik, hogy miért nem a hosszút próbálom, holott a kérdezõk legtöbbje szintén az ötvenen indul, még a hetvenöt is ritka. Megfordult a fejemben, hogy én is az egy számmal nagyobb távot választom - ahogy azt tavaly is tettem -, de a szomori gyér buszközlekedés miatt ezt elvetettem. Meghallgatjuk a Turul túrák szellemiségérõl szóló beszédet, majd fél kilencig van még idõ tetvészkedni. Amikor kijövök a mellékhelyiségbõl, a 192-esek maroknyi csapata már a 11-es úton kel át, hogy balra folytassa a Fõ utcán. Barbival és Zsolttal nem látjuk értelmét a továbbmaradásnak, mi is indulunk. Az élcsapat olyan gyorsan elszelelt, hogy már a kondenzcsíkot sem látni utánuk. Amíg az utcákon kolbászolunk fenntartom fejemen a Barbi által "sufnitunningos" jelzõvel illetett, nyaktakarós sapkámat, és a sötét napszemüvegemet. A templomnál vezetést kapunk a [K+] jóvoltából. A Salamon toronynál jólesik egy kis hûs szellõ. Tovább emelkedünk, hogy magunk mögött hagyjuk az épületeket. Egy jobbos feljárónál kicsit hezitálok, mert nem látok jelet, de halványuló emlékeim azt súgják, hogy jobbra. Igazuk van. Még több szintet kell begyûjtenünk. Balra egy árnyas, füves mellékútra nézek [KC]. A végén, jól látható helyen lóg egy piros-fehér bója.


1. ellenõrzõpont, Görgey bérc . Bemondom a rajtszámom, aztán látom, hogy nincs a pontõr elõtt kipipálós lista. Nagyon az elején járunk még. Visszamegyünk a [K+]-ra, hogy továbbemelkedjünk. Kitudja hány kanyar után érünk fel a parkolóba. Nézegetem a táblacsokrokat, de aztán megint csak az emlékezetemre hagyatkozva, egy keskeny ösvényre lépek, amelyik egy széles mezõt átszelve megy az erdõ felé [K-]. Az elsõ árnyas helyen pihenõbútorok; két túrázó éppen most pakol elõ reggelihez. Mi már ettünk a buszon. Valahol, beljebb csatlakozik a [Poo] (bicikli) jelzés, most már ezt figyelem, a többiek hadd társalogjanak, legalább addig nekem nem kell. Jól járható, kis kövekkel zömített úton haladhatunk. Néha elszalad mellettünk egy futó, de közel, s távol senki a láthatáron. Kiérünk a Mester-rétre. Itt átmegy az út a rét egy másik ficakjába, de oda kell figyelni, mert magas fû álcázza a csapást. 2008 februárjában a GÖRGEY ARTÚR EMLÉKTÚRA útvonala a Tahi keresztig megegyezett a mostanival. A rét után, beljebb az erdõben kikerülhetetlen sár volt. Ha nem vigyáztál lecuppantotta a cipõdet. Most megkötött traktornyomok emlékeztetnek az akkori gyalázatra. Egy keresztezõdésnél a [Poo]-rõl átülünk a [Zoo]-re, de nem mindegy az irány, mert a balik lemegy Dunabogdányra, és az nagyon kellemetlen lenne, ha egyszer csak ott találnánk magunkat. A Kalicsa-patak hídjánál gyönyörû látványban van részünk, és még a légkondicionált klíma is kellemes. Az éles kanyarból visszanézek a meredek hegyoldalban, sziklák közt megkapaszkodó fákra. Jobbra egy fogós emelkedõ következik. Az itiner azzal a megjegyzéssel jellemzi, hogy: "Ezt kerékpárosoknak?!" Elárulom, hogy aki nem kifejezetten downhillezni akar, az szépen el tudja kerülni, ha a széles úton marad. Emelkedõ leküzdve, magasles mellõzve, szép füves szakasz bejárva. Lehet beszélgetve, lazán lesietni Tahi irányába.


2. ellenõrzõpont, Tahi, kereszt. Hatalmas gerendákból összerakott kereszt elõtt pecsételtetünk, majd frissülünk a kapott nápolyival és ásványvízzel. Kitûzõket is látok az asztalon egy PE zacskóban. Vajon melyik táv vége lehet itt a sok közül? Visszafelé menve, a kereszttõl balra találjuk meg a [S-] beugrót. Nemsokára útvilla következik, de jelzés nélkül. Találomra a bal ágban folytatjuk, mert az kevésbé keréknyomos. Bejön. Nagyon lezseren jönnek a jelzések, de nem izgulok, mert a Vöröskõt nem lehet elbökni; mindig fölfelé kell menni, és kész. Az itiner két alternatívát kínál: Az elsõ - a hivatalos -, az a [S-] jelzést elhagyja a [SO] kedvéért. Ez nagyon meredek. Utoljára április végén volt hozzá szerencsém a VÖRÖSKÕ 15-ön. Azóta is fáj az Achillesem. A másik verzió marad a [S-] jelzésen, és szerpentinen fogyasztja tovább a távot és a szintkülönbséget. Udvariasan megkérdezem két útitársamat, hogy melyiket választják. Hímeznek, hámoznak, nem tudnak konkrét választ adni. Jól van - gondolom magamban -, akkor most megszívjátok: [SO]. Amikor meglátják, hogy milyen szögben másznak a manusok a hegyoldalban, felhördülnek: - Ez ilyen meredek?! - Bocsánatot kívánok, én szóltam! Nem nagy ügy, felezõben szép lassan fel lehet tipegni. És különben sincs elõírva, hogy közben egy keresztbe dõlt fára ne lehetne leülni. Nevet szerzett túrázó is megteszi; feljebb éppen ott trónol egy a "kemény magból", és lenéz minket. Amikor felérünk a szintjére, együtt megyünk tovább. Barbit majd a ponton várjuk meg. A tetõn balra fordulunk a [S-] és [P-] jelzésen, és besétálunk a gyönyörû panorámát elénk táró pontra.


3. ellenõrzõpont, Vöröskõ. Az obeliszknél pecsételtetünk, és a tûzõ nap elõl visszamegyünk a King Kongra méretezett vadetetõhöz. Egy perc múlva megjön Barbi is. Miután kidobta cipõjébõl a szemetet, leindulunk a [S-] jelzésen. Egy benõtt ösvényrõl van szó. Csodálkozok, hogy egy viszonylag forgalmas turistaút így be tud nõni. Bejön a [Z-], és valaki lobogtatja az itinerét, hogy balra kell menni. Micsoda? Beleolvasok, és tényleg azt írja, hogy: "...960 méter megtétele után elérjük a [Z-] jelzést, itt balra fordulunk..." Neeem! - mondom - nix balrafordulás, a [S-] levisz az Álló-rétre; az egy dolog, hogy jön velünk a [Z-] is. Egy helyen ketté válik az ösvény. Az összeverõdött társaság fele az egyik ágban, a másik fele a másik ágban megy. Látható, hogy a két ág távolabb egyesülni fog. Az egyik mandarin - azok közül, akik a jelzetlen ágban mennek - azt mondja: - Jó, hogy nem látja ezt a Hevér Gábor. - Várjá'! - mondom - mindjárt elõlép egy fa mögül, és beír egy intõt az ellenõrzõdbe... Annak rendje és módja szerint leérünk az Álló-rétre. Találó neve van, mert tényleg nem mozdul egy tapodtat sem. A magas fûben fekvõ emlékkõhöz megyek. Próbálom silabizálni a szövegét, de össze-vissza van karistolva. Még ha valamelyik átkosból való is, egy múltszázadból jövõ üzenetnek meg kéne adni a tiszteletet. Átferdülünk a [S+]-ra és lefelé rongyolunk. Megint egy jelzetlen útvilla, rövid keresgélés, továbbkocogás. Kiérünk egy erdészeti mûútra. Biciklisek suhannak el. Hohó! Ismerem ezt az utat. Ezen lehet Szentendrérõl feltekerni a Pap-rétre. Volt már hozzá szerencsém. Feltételezem, hogy múlthéten a CAFEMONIQUE cangásai is erre tekerhettek valamelyik irányba. Mi most lefelé megyünk. Az út szélén fatörzsek hevernek, jó ülõhely az evéshez, iváshoz.


4. ellenõrzõpont, Szentendre, Sztaravoda táborhely. Nincs étvágyam ebben a nagy melegben, de muszáj kalóriát bevinni. Zsolt azt mondja, hogy együnk csapágyzsíros kenyeret csalamádéval. A jelzõvel a zsír vörös felé eltolódott színképére céloz. A könyökömön is a megolvadt zsír csurog, jó hogy van az asztalon szalvéta. Megtöltöm az egyik kiürült flakonomat ásványvízzel. Egy ládában paradicsom van kirakva. Nem szeretem a nyers paradicsomot, de búcsúzóul felkapok egyet, mert elképesztõen üdítõ hatása van. Azt hiszem egy éve ettem utoljára paradicsomot az ÁRVA VINCÉN, valahol Perbál határában. Tovább megyünk az eddigi irányba. Lassan leérünk a Sztaravodai útra, és balra fordulunk. Ahol az útszéli növények engedik, lehúzódunk a száguldó autók elõl. A skanzenbõl nem sokat lehet látni kívülrõl, de attól tartok, hogy belülrõl sem. A kápolnájával szembe', nekünk jobbra jelzi egy szalag az utunk folytatását. Távolabb már látszik Szentendre egyik kertvárosi részlete. Amióta kitett részeken gyalogolunk, azóta elfújtak minden felhõt az égrõl, keményen tûz a nap. Igyekszünk Surd és társasága sarkában maradni, hogy a házak között ne kelljen az itinert nézegetni. Olyan nagyot azért nélkülük sem tévedhetnénk, mert a tájat eléggé markánsan uralja a Kõ-hegy. Az egyik utcasarkon végre megjelenik a [S+] jelzés, és vele az emelkedõ. Elcsendesedve kaptatunk fölfelé a köves úton. Néha egy-egy felfelé igyekvõ autó veri fel a port. A dízelmotorral szerelteknek külön örülünk. Elérjük a [S-] jelzést. Egyértelmû, hogy a jobb ágát kell választani, a bal láthatóan lemegy Szentendrére. Egy vidám turista társaság jön lefelé. Figyelmeztetnek, hogy fogytán már a sör a hegy tetején. Tõlem akár locsolhatnak is vele. Mi kevésbé vidáman folytatjuk tovább a mászást. Valahogy alábecsültem ezt a hegyet, és a meleg is megnehezíti az életünket. Egy front tolja maga elõtt ezt a fülledt, forró levegõt. Azt gondoltam, hogy a kirándulókkal való találkozás után már egykettõre felérünk. Rossz gondolat volt. Sokára, elcsigázva érünk a pontra.


5. ellenõrzõpont, Kõ-hegyi turistaház. Körülnézek a pultnál, de az itiner ígérte teának nem látom még a foltját sem. Csak Spot kenegeti mûgonddal elgyötört lábát az egyik padon. Nem érdeklõdök a tea felõl, pecsételtetek és kiülök Vinattiék mellé egy árnyas padra. Van még italom, és Pomázon több vízvételi lehetõség is van. Zsolt közben bevásárolt, és nekem is hozott egy lavórnyi rostos italt. - Nahát, igazán nem kellett volna! - mondom, és két slukkra felszívom az egészet egy szívószállal. Spot közben tovább akar menni, de nem találja az utat. Egy sarokba mutogatok, de csak a következõ beugrónak van folytatása. Tavaly december derekán jártunk erre a FORRÁS túrán, akkor kevesebb volt a zöld levél a bokrokon, és a hóba taposott ösvény is egyértelmûbb volt. Kecskék, birkák és egy szamár idilli társaságában jólesik ejtõzni a lágy szellõben, az árnyas fa alatt, de Barbi hólyagmûtétje után mi is elindulunk. Lefelé megyünk a [Z-] jelzésen. A Petõfi kilátó után nagyon meredekké válik a lejtõ, minden lépésnél lötyög a rostos lé a hasamban. Leérünk egy mélyúthoz, ahol balra fordulunk. Ebben a mélyútban általában akkora a sár, hogy csak a magas peremen lehet közlekedni. Most nyugodtan haladunk a vályúban, csak a köveket kell kerülgetni. Ahogy a vége felé járunk, eszembe jut, hogy itt mindig ugat a kutya. Ebben a pillanatban el is kezdi. Kettõ is van. Kerítés nincs, de mindkettõ láncon táncol. Kiérünk a flaszterre, ami Pomáz fõútja felé vezet. Jó sokáig fájdítjuk rajta a talpunkat. Még mindig erõsen tûz a nap. Megfájdul a fejem, pedig minden óvintézkedést megtettem. Egy útvillában levõ kútnál arcot, nyakat mosok, és bevizesítem a sapkámat nyaktakaróstul. Nagyon jólesik a borogatás a nyakamon. A kastély után nem maradunk tovább a [Z-] jelzésen, hanem lemegyünk Pomáz forgalmas fõútjára, és egy itinerbe pillantás után jobbra, Dobogókõ irányába fordulunk. A következõ kútnál iszok néhány deci hidegvizet. Sokat kell kutyagolni a zajos, benzingõzös úton.


6. ellenõrzõpont, Pomáz, Ady u., cukrászda. Az Y elágazás alsó szárában felállított kereszt árnyékában várjuk meg Barbit, aki a cuki mellékhelyiségében szervizeli kidörzsölt felületeit a Zsolttól kölcsönkapott vazelines tégelybõl. Amikor ismét együtt a csapat, átmegyünk a túloldalra, és a szalagozás nyomán folytatjuk. Balra, egy híd mellvédjén lóg egy szalag. Átmegyünk rajta. Mármint a hídon. Mintha egy szicíliai témájú filmbe csöppentünk volna. A carabinierik több nínós kocsival vannak a helyszínen. Nekünk szerencsére eppen ellenkezõleg van dolgunk. Szaporábbra állítjuk a mozgáskultúránkat. Megrökönyödésünkre az utca egy szemétdombbal ér véget. Az utolsó ház felsõ teraszáról szól le egy segítõkész tag, hogy ez zsákutca, és az elõzõ lehetõségnél kell felmenni. Megköszönjük, és sebtében visszafordulunk. Nos, nem csoda, hogy ezt nem vettük észre. Fél méter széles, bokrokkal övezett, sötét sikátor, szalag nuku. Egy másodpercig némán gondolkodunk, aztán a többiek készségesen elõre engednek. Legyen! Eddig is én voltam a felderítõ szakasz. Egy szinttel fentebb húzódó utcára bukkanunk ki. Úgy tûnik megúsztuk fejbekólintás nélkül. Jelzés nincs, de csak jobbra mehetünk, mert balra Pomáz központja van. Amikor elhagyjuk a házakat, egy darab árva [S-] jelzés erõsít meg abban a hitben, hogy jó felé haladunk. Egy magas fûvel benõtt mezõre jutunk. Itt sincs semmi jel, a letaposott szálak hajlási irányába megyünk. Egy vastag fán van az utolsó [S-] jel, aztán egy cserjékkel körbezárt placcra jutunk, ahol csak egy sziklára vezet fel egy csapás. Nincs jobb ötletem, elindulok felfelé a sziklán, hogy onnan nézzek szét. Jönnek a többiek is. Barbi vesz észre egy szalagnak látszó tárgyat a legutolsó jelzett fa közelében. Leereszkedünk a szikláról, és visszamegyünk a fához. Egy semmi kis ösvényre vezetnek be a fakórózsaszín szalagok, amelyek inkább rongydaraboknak látszanak. Zsolt meg is jegyzi, hogy a bádog soron, az alvégi pipás Rózsi néni tundrabugyijából hasogatták. Voltam már az Oszolyon, nem is egyszer, (kétszer) de sosem volt ez ilyen magas. Mindjárt szétmegy a fejem. Végre felérünk egy tisztásra. Egy fiatal versenyzõ már ott bolyong. Õ valahogy másképpen jutott fel, de õt is ilyen jellegzetes szalagok vezették. Jobbra egy bokorcsoport mögött [S3] jelzés van. Az nekünk nem jó, mert nem akarunk a csúcsra jutni. Megpróbáljuk balra. Erre már van [S-] jel. Egy következõ elágnál jobbra látok megint egyet, de ez nagyon fakó, és a fa növekedése miatt ki is nyúlt. Zsolt meg is jegyzi, hogy ezt még a vitéz Nagybányai idején festhették. Nem baj, megpróbálom. Jól kibabrál velem, mert felvisz a [S3]-höz, és ott véget ér. Vissza az elághoz, és eredeti irányunkba megyünk tovább. Aggaszt, hogy már lefelé tartunk, és pont az sehol, de folytatjuk. Nem kell tovább kóvályogni, mert elõtûnik a piros-fehér lampion.


7. ellenõrzõpont, Oszoly-nyereg. [S-] és [S+] keresztezõdés. Egy rövid kókuszrúd, és egy zacsi ropi az ellátmány. Ásványvizet is lehet inni. Az édesre már nagyon vágytam, de nem volt erõm külön azért megállni, hogy elõkaparjak egy csokit a hátizsákból. A ropiból is fogyasztok. A pontõrök sorolják a további jelzésváltásokat. Ha folyamatosan van látható jelzés, akkor a bevésett útvonal alapján bizton elboldogulok. Egy köves, kimosott vályúban lefelé indulunk a [S+] jelzésen. Erõs tamtam zene hallatszik fel, s ezt Zsolt úgy értékeli, hogy közel van Solymár. Persze, közel van, de nem hozzánk. Mi éppen Csobánka széle felé közelítünk, ott is a Berda pihenõhöz. Mindjárt kibukkanunk a PIROS TÚRÁKRÓL jól ismert objektumhoz. Rá is térünk balra a [P-] jelzésre. Elõször keskeny aszfaltúton csattogunk, majd balra bemegyünk az erdõbe. Színes tanösvényi táblák mellett haladunk el. Szépen emelkedünk, mire egy távvezeték alatt jobbra becsatlakozhatunk a [S-] vonalába. Én nem tudom, hogy lehet az, hogy állandóan mellbe kapjuk a napsütést. Már az émelygésig rosszul vagyok. Balra bevisz a jelzés az árnyékba. A többiek morognak, hogy megint fölfelé kell menni. - Nyugi! - mondom. - Ez már tényleg csak egy »mentem valamit fölfelé« emelkedõ lesz. És tényleg. Már föl is kötöttünk jobbra a [K-]-ra. A Sumica kemping felé megyünk, de nem megyünk el odáig. A kõbányánál bekukkantok balra, de ez még nem az igazi. A következõ éles kanyarban tûnik fel a [Koo] és a [m] jelek együttese. Hosszasan gyalogolunk vízszintben. Színesítésként kikerülünk egy-egy pocsolyát, és még egy biciklisnek is utat engedünk. Ezt a szakaszt 1200 m-nek írja az itiner, de háromezret is elhinnék. Egy jobbos lejáratnál elhagyjuk a [Koo] jelet, és felvesszük a [Z-]-t, a [m] marad. Tipliztetõ, morzsalékos, fától-fáig ereszkedõs ösvény jut nekünk. Zsolt a szemem láttára dob majdnem egy hátast. A hirtelen megcsúszás hatására meghúzódott a hasfala. Nem baj, csak meg ne sántuljon. Egy szintbeli keresztút után már enyhül a veszélyes lejtõ, de most hosszas, durva hullámvasutazásba kezdhetünk. Csöng a telefonom. A legjobbkor. Pisti az. Nagyon remélem, hogy nem azt akarja bejelenteni, hogy eppen sört iszik egy kocsmában. - Mi van Pisti? Hol tartasz? - jelentkezek be. - Áh, itthon vagyok, nem kaptam szabadságot - válaszolja. - Te a 75-öst nyomod? - Nem. A sz@r közlekedés miatt "csak" az 50-et. - Na, szia! Legkésõbb a Balaton-átúszáson taláxunk. - Csá!... Amíg félrehúzódtam telefonálni, Barbi és Zsolt elültek, mint a tyúkok. Elmondásuk szerint kiborította õket ez a hosszas hullámvasutazás. Menjünk, hogy minél elõbb túllegyünk rajta. - Jenõi-torony - mondja az elöl haladó Barbi a sziklára. - Honnan tudtad - kérdezem, de a következõ pillanatban már látom, hogy egy fára van felfestve fehér alapon zölddel. Megint csörög a telefon, de most Zsoltnál. Gyöngyi és Frici egy órával késõbb indultak, mint mi; õk most kóvályognak az Oszolyon a pontot keresve; Zsolttól kérnek telefonos segítséget. Zsolt átpasszolja nekem. Megkérdezem, hogy mit látnak maguk elõtt, és annak megfelelõen küldöm õket a jóba. Klikk! Barbi jobbra egy függõhidat vesz észre, és már célba is veszi. - Nem jó, az magánterület, tovább egyenesen. Isten tudja hány hullám után kibukkanunk az erdõbõl. A Házi-réti tó innen látható csücske megcsillan a napsütésben. Legalább tudjuk, hogy merre kell menni. Egy lókarámnál letérünk a jelzésrõl, és arra tartunk amerre autók állnak a tó közelében. A baj csak az, hogy amerre bejöttünk, az zsákutca. Megkerüljük a lókarámot, iszonyú dzsindzsásban törtetve, hogy a tókörüli kerítéshez érjünk. A kerítésen belül négyzetméterenként öt tiltó tábla van felállítva. Hát, ez biztos, hogy nem a frankó. Közben már felénk tart az erdõbõl éppen kibukkant fiatal versenyzõ, akivel az Oszolyon találkoztunk. - Ne gyere tovább! Mi is visszamegyünk - szólok neki a derékig érõ dzsindzsából. Most mit csináljunk? Körbe vagyunk zárva. A 10-esre se tudunk közvetlenül kijutni, mert a telkek hermetikusan elzárják. Azt javaslom, hogy menjünk tovább a jelzésen, és valahol csak ki tudunk jutni a 10-esre, és onnan támadunk a tó felé. Így is teszünk: Hosszan megyünk tovább a [Z-] és [m] jelzéseken, amikor egy kis kõhídnál jobbra nyilaznak. Ez pont jó lesz nekünk. Alig megyünk pár lépést egy piros-fehér bóját látok. Hogy az a rézfán fütyülõ leborult szivarvég! Mi a halál retkes, kékeres, rojtos végû, illatos izéjének emleget az itiner tározót, meg tavat? Bah!


8. ellenõrzõpont, Házi-réti horgásztó-TÓL NÉHÁNY FÉNYÉVRE. A ponton nem láthatnak semmit a dühömbõl. Olyan aranyosan kínálják a zsíros deszkát uborkával. Úgy émelygek, hogy a sárga zsírra rá se tudok nézni öklendezés nélkül, de a kovászos uborkára rázúmolok. A többiek is azt lepik. Ki érti miért? A pontõr hölgy aggódó tekintetébõl rájövök, hogy le kell szállni az uborkáról, mert az utánunk jövõknek csak a savanyú pofavágás marad. Megindulunk az országút felé. Több autó jön, megy a poros úton a horgásztó és a 10-es viszonylatában. Van, aki óvatosan hajt, másokat nem érdekel, hogy mennyi port nyelünk. A nagy forgalmú utat elérve meglátok egy szalagot a túloldalon. Csak türelmes várakozás után tudunk átszaladni. Innen már nem zavar semmiféle forgalom, mert egy öreg gyümölcsösön megyünk keresztül. Itt már nem tudnak megfirkálni: A Szarkavár cserepes tetejével jó támpontot nyújtva, magasan kiemelkedik a tájból. Felé tartunk. Amikor végére érünk a kellemes gyümölcsösbeli sétának, akkor még a forgalmas solymári bekötõúton kell átverekedni magunkat. A vasútállomás elõtt átlépegetünk a vágányokon. Barbinak jólesik, ahogy talpközéppel lép a sínre. A [Z4]-en egyre közelebb jön a Szarkavár. Elõtte jobbra fordulunk. Egy füves úton érjük el a [Z-] jelzést, amelyen Solymár központja felé haladunk. - Messze van még? - kérdezi Barbi. - Nem az a téma, hogy messze, hanem az, hogy flaszteren és emelkedve. A Bajcsy-Zsilinszky utcába érve még csak a templom teteje látszik ki a betonból. Ha majd teljesen kinõ, akkor leszünk a pontnál.


9. ellenõrzõpont, Solymár, Templom tér, sörözõ. A pontõr kedvesen beinvitál, de én, amint visszakapom az itineremet, a téren felállított padokhoz és vízcsaphoz sietek. Fej- és nyakmosással kezdek, aztán csak úgy tenyérbõl kortyolom a hûs vizet. Az a tudat tartotta bennem a lelket, hogy itt fel tudok frissülni. Ha ez nincs, akkor elájulok. Alighogy végeztem a csapnál jönnek a többiek. Zsolt most kólát hoz. Még a kocsmaajtóban akartam szólni neki, hogy eszébe ne jusson nekem kihozni valamit, de a közeli mosdás gondolata kiverte a fejembõl. Most ittam tele magam vízzel, de a fél liter kólát gond nélkül utánatöltöm. Barbi megint operál. Egy kisebb fajta vízágyat szúr ki az egyik lába nagyujján. Azt mondja, ez már nagyon csíp. Közben ifjú, cowboykalapos útitársunk köszönve a kalauzolást búcsúzik, és innen már egyénileg megy tovább. Mi itt nagyon jól elhelyezkedtünk a padon, alig akaródzik továbbmenni. Ha 12 óra lenne a szintidõ - mint általában az ötveneseken -, akkor most bajban lennénk, de így - némi túlzással - csak az utolsó nagykovácsi busz indulási ideje szab határt a lustaságunknak. Na jó, gyerünk! Az a tudat lassítja a mozgásomat, hogy az utolsó hegyünkre, a negyedrészéig aszfalton kell felmászni. A kezdet még nem lejtõs. A sarkon befordulva régebben volt gyerekek röplabdajátékát kell néznünk az út közepén. Hopp, most mászhattok a fára a bogyóért. Jó lenne, ha addig nem sikerülne leszedni, míg el nem haladunk. Patt, patt, patt, patt! Most már csak abban reménykedhetek, hogy nem dobnak fájó fejbe. Nem dobtak. Horgad az emelkedõ. Barbi alig bír rálépni néhai vízhólyagja sajgó helyére. Na még egy kicsi és mindjárt jön egy plató. Hát, ha még mindig sütne a nap, az már betenné nálam a kaput. Lassan betérhetünk az erdõbe. A kintihez képest itt már majdnem sötét van. A szem hamar megszokja. Nyugodtan toljuk magunkat fölfelé, nincs miért sietni. Áldom az eszemet, hogy nem erõltettem magamra a 75-öt. Egy csúfondáros lejjebbnevezéstõl mentettem meg magam. Vagy ami még rosszabb: egy Perbál környéki összerogyástól. Felvetem, hogy ha most kényszerítenének, hogy menjek vissza Visegrádra, akkor azt mondanám: lõjenek inkább fõbe. A többiek megpróbálják számszerûsíteni a dolgot. Zsolt azt mondja: egymillió Ft. Barbi azt mondja: Olcsó János, Száz millió! - Ahhoz képest, hogy van aki fizet (!) 8000 Ft-ot azért, hogy nem száz-, de százkilencvenkét kilométert mehessen, semmi esélyetek a pénzkeresésre. Na, még egy keményített emelkedõ, és ha ez is megvan, már látszik a sorompó. A hajdani Zsíros-hegyi turistaház leülési lehetõséget biztosító maradványai mellett megyünk el, és innen már csak egy vakondtúrásnyi emelkedõ van; onnan aztán garantáltan csak lejtõzünk. Hosszú az út lefelé is, de már látni a templom tornyát, ahová megyünk. A nyomós kút után utolérjük fiatal barátunkat, aki fájlalja a sok flasztert. Tudom, hogy ez nem vigasz neki, de én szintúgy. A temetõnél azért is bejárom a [Z-] elõírta tömbkerülõt. Ezek hátul észre sem veszik a nagy dumálás közepette. Csak akkor vennék észre magukat, ha már mennénk fölfelé a Nagy-Kopaszra. Nagykovácsi fõútja, majd buszforduló. Nem kel elmenni a plébániáig, már a templomkertnél beszólítanak. A Gyõri Péter vezette pontõrség kedvesen fogad. Rögtön leültetnek, Ebola bodzaszörppel kínál, és jön a fenomenális rétes. Több félébõl lehet választani, de a sláger a túrós. Egy pillanat alatt elfújták a fejfájásom, az émelygés már csak rossz emlék. Jaj, de szép az oklevél! És a két kitûzõ... Az egyik kifejezetten a teljesítések számát hivatott feltüntetni. Mindjárt jön a busz, mennünk kell. A téren összefutunk Gyöngyivel és Fricivel, ezek szerint használt a telefonos útbaigazítás. A buszvégállomáson Zsolt kérdezi, hogy hol vannak a botjaim. Úgy látszik annyira feldobott a célba érkezés, hogy már észre sem vettem a hiányukat. Visszafutok értük. Egy perc múlva buszra szállunk. A zsongító motorzajban a Szomor felé botorkálókra gondolok.


Ottorino