Túrabeszámolók


Velence kerékpáros teljesítménytúrák

kekdroidTúra éve: 20112011.08.10 21:29:27

Velence 50K


A kerékpározáshoz való hozzáállásom hosszú ideig a passzív megfigyelésre korlátozódott, arra is csak egy évben három hétig, amikor a televízióban megnéztem a Tour de France-közvetítéseket. Holott idestova húsz éve van biciklim, egy szép, fekete mtb, de valahogy az alkalmankénti iskolába/munkába való bejáráson kívül nem nagyon használtam. Hosszútávon, azaz tíz percen túl fájt rajta ülni (még most is fáj), meg nagyot lehetett vele esni (még most is lehet), utóbbiról néhány alkalommal meg is gyõzõdtem. Kerékpáros tapasztalataimat növelendõ, elhatároztam, hogy ebben az évben legalább egy darab kerékpáros teljesítménytúrán részt kell majd vennem: a választás elsõ körben a Velence 50K-ra esett, amelyet nagyszerûen össze lehet kombinálni az esti Gyapjaszsák túrával. Továbbá szimpatikus volt a kiírásban a "Szintidõ nincs..." kezdetû kitétel, amely lehetõvé tette a relatíve alacsony sebesség alkalmazását. Kerek repkény, mint gyakorlott kerékpáros, elvállalta, hogy kísérni fogja bizonytalan, elsõ lépteimet.


Szombat reggel szakadó esõben úsztatjuk le a bicikliket Repkénnyel az egri vasútállomásra. Vásárolok jegyet Velencéig, a pénztárosnõ elõször hárítón mondja, hogy a nemzetközi pénztár csak késõbb nyit, egy hosszú pillanattal késõbb azonban nevetve javítja ki saját magát. A meglepetésszerûen beállított szerelvény (lószõrüléses postabéhávé a Flirt helyett) ideális a kerékpárszállításra, masszív kampók lógnak e célból a vezérlõkocsiban. A Keletiig részben sikerül megszáradni, a budapesti napsütés teszi teljessé a komfortérzetet. Átkerekezünk a gyér forgalmú városon, a Déli pályaudvaron csinos tömeg vár mindenféle vonatokra, köztük a székesfehérvári személyre, amelynek minden erre alkalmas tere bringákkal telik meg. Ilyet sem láttam még. Velence megállóhelyen a vonat kap laza tíz perc késést a leszálló ember- és géptömeg miatt, a jegyvizsgáló megkönnyebbülten lélegez fel, amikor végre menesztheti a vonatot. Leszállunk, a hátunk mögött a tó és a hegység fürdik a napfényben, továbbá éles északi szél fúj. Átgurulunk a rajtba (meglepõen kevesen tesszük ezt a vonat utasai közül), itt futunk össze az indulófélben lévõ b_ferivel. Gyorsan benevezzük magunkat, kapunk szép, egylapos itinert, színes térképpel és távadatokkal, ennél jobb nem is kell. Végignézek magunkon, úgy nézünk ki, mint két élõ OBB-reklám: lámpák és fényvisszaverõk elöl és hátul, szintén fényvisszaverõ pánt a bokán, csengõ, sisak, és egy láthatósági mellény, amely szorosan feszül a táskámból és belõlem alkotott egység körül. Indulunk.


Kigurulunk Velencérõl, rögtön végig emelkedõn. Sopánkodva, levegõért kapkodva gondolok arra, hogy gyalog egy ilyen part elvileg nem okozna nehézséget, most meg itt szenvedek. Áthaladunk az autópálya alatt, fel, egyre meredekebb emelkedõn egészen Sukoró széléig, ahol lazul a kaptató, s lejtõre vált az út. Végiggurulunk Sukorón, itt-ott kerékpárútra terelõdünk. Irány Pákozd, erdõk mellett visz az út, a fákon túlról átszûrõdik az autópálya monoton morajlása. Itt béke van és nyugalom, a váltó különbözõ fokozataival ismerkedek útközben, beiktatva egy-egy vonali fékpróbát. Repkény kitartóan teker elõttem, õ rutinosabb bicajos, bátrabban ellép elõlem egy-egy szakaszon. (Pedig a héten direkt edzettem.) Doni emlékmûhöz vezet elágazás, egy másik az autópályát ajánlja, mindkettõ kimarad. Újabb emelkedõvel érkezünk Pákozdra, ahol lelkesen követjük a hivatalos kerékpárút ide-oda tekergõ nyomvonalát. Pákozd szép hosszú falu. A nyugati végétõl szerencsére kerékpárút vezet Székesfehérvárig, így kényelmesebben - és bátrabban - állunk meg egy-egy fénykép kedvéért. Felbukkan elöl a kisfaludi kastély, nemsokára maga Kisfalud is (amely Székesfehérvár részét képezi). Természetesen emelkedõn kell megközelíteni, jó alibit jelent a megállásra a vasúti átjáró. Nem a vonatforgalom miatt: az utat az egykor 6-os számmal jegyzett, Bicske-Székesfehérvár vasútvonal keresztezi (ma még többször találkozunk vele), amelynek az "alsó" szakaszán (Fehérvár-Lovasberény) néha felbukkan egy-egy tehervonat, Lovasberény és a bicskei olajraktárak, vagy mifene elágazása között azonban már járhatatlan a pálya, ha egyáltalán megvan még. Vissza a túrára: az emelkedõ tetején fogad az elsõ ellenõrzõpont, matricát kapunk az itinerre és útmutatást a következõ szakaszra. Mehetünk tovább.


Átgurulunk Kisfaludon. Érdekes faló ácsorog az út mellett, kisgyerekes család állt meg a lény behatóbb tanulmányozására. Elhagyjuk a Velencei-tó szûkebb környezetét, megérkezünk Székesfehérvárra, annak is a legszélére, soksávos útkeresztezõdésben teszünk derékszögû kanyart. Jelzem Repkénynek, hogy szeretnék igazítani a rajtam levõ jólláthatósági szerelvényezésen, megállunk egy buszfordulónak látszó helyen. Körülnézek: jobbra dombok, balra házak, elöl menetrend, Fehérváron már van éji buszjárat. Elöl magányos domb, rajta kõalakzat - ezt már látjuk egy ideje, közelebb érve kiderül, az Aranybulla-emlékmûhöz térhetnénk ki. Majd máskor. Családi házas övezetbe érkezünk, döcögõs utcán kerekezünk végig, hogy ott újabb éles balkanyarral elhagyjuk Székesfehérvár keleti végeit. Irány Lovasberény. Újabb vasúti átjáró ad okot fotómegállásra, odébb pedig Csala házai között húzunk keresztül. Balra meg büdös van, táblák hirdetnek behajtási tilalmat, egy közülük szilárdhulladék-lerakót jelez. Hajtunk tovább, szerencsére itt gyenge a szél és jó minõségû a - többnyire lejtõs - út. Lehet gurulni, nézelõdni, élvezni a tájat. Nem is olyan rossz ez a kerékpáros túrázás, csak ott lent ne fájna annyira. Útszéli megállót tartunk, most Repkény igazít szerelvényt, közben elõkerítek egy-egy szelet csokit a készletbõl. Pár perccel késõbb megint vasúti témájú megállás következik, egykori megállóhelynél és a hozzá tartozó iparvágány-kiágazásnál, ami a térkép szerint múlt idõbe helyezett szovjet lõszerraktár felé vezetett. Ma már csak az aszfaltba süppedõ sínpár mutat erre utalást, a vágányt elborította a természet. Tekerünk tovább, hosszú lejtõk és emelkedõk váltogatják egymást, lassan elöl megjelenik Lovasberény temploma.


Szép gesztenyesor mentén érkezünk meg a városkába, kastély mellett állunk meg, az épület romos, a hozzá tartozó kápolna kicsit kevésbé. Így is megkapó a látvány. Alig indulunk tovább, amikor a következõ keresztezõdésben rendõri jelenlét bukkan fel, kerékpárversenyt kell biztosítania. Nem minket - ma zajlik a Velence Maraton, a mezõny pillanatok alatt áthúz elõttünk, a közeg pedig útjára enged autóst, biciklist, gyalogost. Átgördülünk a túra második ellenõrzõpontját képezõ kocsmához. A pontõr épp nagy telefonálást tart, néhány résztvevõ a montis távról ugyanis masszívan eltévedt talán az elsõ ep. után. A beszélgetés végén szabadkozva ad matricát és fejenként egy 200 forint értékû bónt, amelyet üdítõre váltunk. Eltársalgunk az mtb-s táv egyik résztvevõjével, megmutatja, hogy az õ útvonaluk merre vezet ma. Elücsörgünk az árnyékban, közben a verseny résztvevõi el-elguruldoznak az úton.


Indulást határozunk, kitérõvel Lovasberény vasútállomásához. Megnézem a kihaltnak látszó, de jó állapotú felvételi épületet, a rozsdásodó vágányokat, fénytelen minden sínkorona. Visszatérünk az útra és valami hirtelen ötlettõl vezérelve elindulunk Nadap felé, ami legalábbis rossz ötlet. Alig megyünk párszáz métert, amikor kezd gyanús lenni a dolog. Térkép elõ, homlokon csapom magam, beverve a kezemet a sisakba, ahogy felismerem az irányhibát. Visszatérünk Lovasberénybe, az aktuális kanyart felügyelõ polgárõr szolgálatkészen igazít útba. Elhúzunk Vereb felé, eleinte kellemesen vízszintes úton. A távolban a Vértes déli, meredek oldala kéklik ide, még messzebb már a Gerecse vonulata látszódik talán. Lehet bambulni, jó az út és szinte nincs is autóforgalom. Megtartjuk a túra utolsó vasútszakmai megállóját, méghozzá Vereb néhai megállóhelyénél, ahol már csak az útátjáró mutatja jelét annak, hogy valaha vonat döcögött a tájon Bicske felé vagy éppen Bicske felõl. A nézelõdést kiterjesztjük az elõttünk álló, laza tíz százalékos, nyílegyenes emelkedõre. Felkapaszkodok, két részletben - újabb alibifotózás - és a tetõn várom be Repkényt, akit az oldalszél lefújt középtájt a géprõl. Az emelkedõn ért szenvedéseket hosszú, csudagyors lejtõ hivatott kompenzálni. A száguldást mégis megtöröm, megállunk megnézni a Pogány-követ, az út mentén árválkodik, szépen kialakított pihenõhellyel együtt. A megnézés után gurulunk tovább, be Verebre és át Vereben. Itt a Polgármesteri Hivatalnál tették ki a bóját, lehúzódok, fényképpel dokumentálni a neves helyszínt. Ebben a pillanatban nagy robbanás hallatszik és érzem, hogy a hátsó kerék tetszõlegesen kis idõtartam alatt 100%-os légtérfogatcsökkenést szenvedett el. Szerencsére a külsõ gumi nem sérült, de ez sokat nem jelent, mert belsõm ugyanúgy nincs, sõt szerszámkészletem sincs. Ránézek az órámra, innen 13 km a cél, ha tolom, akkor is beérek zárásig. Belaffogok Repkény nyomában a hivatal udvarába, a pontõrök étellel-itallal kínálnak (finom kenyérlángos és meggyes-cseresznyés szörp), sõt: elõkerül egy belsõ gumi, sõt, elõkerül Szabó Feri is, aki rendelkezik mind megfelelõ eszköztárral, mind megfelelõ szaktudással, hogy szerencsétlen kerékpárt újra menetképessé tegye. Ezúton is hála és köszönet a verebieknek! :) A leoperált belsõ gumit tanulmányozva a helyi erõk megállapítják a hiba okát: anyagfáradás. A nagyjából harminc centis hasadásból én is erre a következtetésre jutottam. A várakozás közben futunk össze Verával, aki igenis megnézte Nadapot, ezzel téve teljessé a Velencei-hegység országúti kerékpáros bejárását. A defekt fontos tanulságot hordoz: tényleg kell pótgumi és szerszámkészlet.


Búcsút véve a vidám pontõrségtõl, nagy óvatossággal vágunk neki a hátralévõ néhány kilométernek. Megelõz jónéhány versenyzõ – Velencéig közös az útvonal – és kicsit kevesebb autós, valamint ismét feltámad a szembeszél. Levonom a mai nap egyik kevésbé lényeges tanulságát, miszerint kerékpártúra az olyan, hogy szembeszélben kell fölfelé tekerni. Ennek ellenére most éppen lejtõn fúj szembeszél, olyannyira, hogy szinte visszafújódunk a hegyre. Leküszködjük magunkat az autópálya kápolnásnyéki csomópontjához, innen hosszú, fárasztó utolsó kilométerek következnek Velencéig. Közben a növénynemesítõ telep az egyetlen érdekesebb objektum, onnantól már hirtelen nagyon szeretnék célba érni. Végül négy órával és harmincöt perccel az indulás pillanata után – nem egy nagy biciklis idõ, tudom – lefékezünk a cél elõtt. Gratulálnak, figyelmünkbe ajánlják az esti Gyapjaszsák túrát, kapunk kitûzõt, oklevelet, cukorkát, OVER Magazint és valami színes-térképes turisztikai kiadványt. Elcsomagoljuk az ellátmányt és szembesülünk azzal, hogy keletkezett néhány óra elütnivaló idõ a sukorói rajtig, amit strandolással az idõ rohamos romlása miatt nem ajánlott eltölteni. Köszönöm a túrát a lelkes rendezõségnek, még egyszer külön köszönöm a verebiek segítségét, és természetesen Kerek repkénynek a társaságot!


Az eseménysor a Gyapjaszsák túránál folytatódik, kódokkal, magassági pontokkal, hegyekkel, susnyával, darázscsípte túrázókkal és majdnem-szintidõkihasználással.


-Kékdroid-


Képek