Gyapjaszsák Maxi
Bevezetésképpen. Kétezerhat májusában Vakond87-ék társaságában kirándultunk ezen rendezvény keretében egy jót, felkeresve tizenöt hegycsúcsot/magassági pontot, kinek mi a szimpatikus elnevezés. Akkor annyira megtetszett a túra, hogy elhatároztam, hogy a következõn is ott leszek - nem rajtam múlt, hogy öt évet kellett várni erre a bizonyos alkalomra. Kerek repkényt sem volt nehéz rábeszélni a kódkeresõs mókára, sõt, sikerült összekombinálni a Gyapjaszsákot a nappali Velence 50 kerékpáros túrával. Nem csak nekünk: a két eseményt ugyanazon társaság rendezi.
A biciklis történet végén ott fejeztem be, hogy van pár óra elütni való idõnk, és ez nem strandolással fog eltelni. Eltelik mással. Eltoljuk a bringákat a vasúti megállóhelyre, mint az egyetlen helyre, ahol egyrészt nem ázunk meg, másrészt nem kell fogyasztani semmit, hogy ne rakjanak ki. A rövidke esõ elvonultával mi is székhelyet változtatunk, fellelve Magyarország elsõ Gollam-emlékmûvét, a halat a feje fölé tartó csontsovány kissrác oldalról pont olyan, mint a Gyûrûk Ura szereplõje. Elücsörgünk a bronzszobortól nem messze, várjuk az idõjárás tetszõleges irányú megváltozását. Kisüt a Nap, ezt jelként értelmezzük és elindulunk a Velencei-tó körüli kerékpárút vonalán. Hangulatos erdõben, a bekötõutaknál kirakott táblák szerint kenupályával párhuzamosan tekergélünk, az autópálya diszkrét zúgással emlékeztet jelenlétére. Egy helyen elágazás térít többfelé, mi a jelzetlen-táblázatlan földutat választjuk, amely felvisz Sukoróra. A frissen javított hátsó kerék és saját alfelünk védelmében innentõl tolt üzemben mozgatjuk a bicikliket. Térkép alapján megkeressük az iskolát, leülünk, várunk.
Várunk.
Várunk.
Negyed nyolc körül kezdenek szállingózni a túrázók, összefutunk Szabó Istánnal, Bell Sanyival, R.Gellérttel, késõbb megérkezik Rudi István, régészlány és DJ_Rushboy, Tibet és VadMalac, a reggel dupla kört (100+50? 50+100?) kerekezõ Tinca, b_feri, mgruber, orsipanka, a Gázlóról befut (gurul) sétáLós bácsi és még nyilván sokan mások, ezúton is elnézést kérek a kihagyottaktól. Gellérttel és mgruberrel rögtönzött négyfõs csapatot alkotunk, nagyjából azonos elképzeléseink voltak a megteendõ útvonalról. Fél nyolckor indul a nevezés, Pintér Józsi figyelmeztet, hogy egyrészt átfestették a kódokat (és tényleg!), másrészt, aki nem akar _nagyon_ eltévedni, az kezdje inkább a Sor-heggyel. Heves tanakodásba kezdenek a népek, van, aki újratervezi az útvonalat, van, aki nem. Mi például rögtön nem, pedig a Sor-hegyet a múltkor különösen sokáig kerestünk. Az órám nagymutatója a 12-esre billen, mehetünk. Az itinert, a térképet és az iránytût, valamint egy tollat helyezek a pulóverem mellsõ zsebébe: az itiner abszolút jó, színes térképpel, a pontokhoz némi útmutatással és az alapszabályokkal. Ha valaki nem olvasná a kiírást: öt, tíz vagy tizenöt pontot kell felkeresni, szintidõ nincs, van helyette célzárás reggel ötkor, és persze az útvonal kötetlen.
Kezdjük a névadó Gyapjaszsákkal. A szép hátterû ingókõhöz alig pár perc alatt megérkezünk, a térképem borítóján is pont ez a kép fogad, csak kicsit dúsabb aljnövényzettel. Elkanyarodunk, vissza Sukoró szélére, a következõ célpont a szintén közeli Géczi-hegy. Ezt sem nehéz megtalálni, a beszédes nevû Géczihegyi út visz fel a magassági pontra, amelyre nem is kell kitérni: a kód egy út menti villanyoszlopon vigyorog messzirõl. Betérünk az erdõbe, vízmû mellett érünk el jelzett turistautat, sárga és piros sávok kanyarognak, a valóságban majdnem úgy, mint a térképen. Az Új-hegyet a keleti oldalról próbáljuk megközelíteni, eleinte biztosnak tûnõ csapás visz fel egy nyeregbe, még éppen északra a tetõtõl. Elindulunk irány szerint, nehezen járható fenyvesben botladozunk szanaszét. Mgruber leli meg a csúcskövet, amelyet éppen nagy ívben igyekeztünk kikerülni. Felsétálunk, kódot írunk, majd megint iránymenetben visszaballagunk a jelzésre. Hétvégi házak mellett járunk, jelzetlen ösvényt keresünk, amely közelebb visz majd Nadaphoz: megtaláljuk, eleinte nagyon jól járható, csak a végét torlaszolták el mindenféle erdészeti hulladékkal. Azért is kiverekedjük magunkat a közvilágított utcára, mezõn vágunk át egyenesen - most fel szabad függeszteni az UKK-üzemmódot. Villanyoszlopnál találunk jelzéskavalkádot, a piros sávot követjük a Szintezési Õsjegy felé, egyre közeledve valami mulatós zene forrása felé. A fõalappontnál ugyanis buli van, méghozzá Sváb Bál, erre erõsít rá a sramlizene, amelyet egész sokáig nem tudok kiûzni a fejembõl. Megvizsgáljuk az abszolút hiteles magassági pontot, kódot írunk, majd néhány bálozó hitetlenkedõ pillantásától kísérve visszakanyarodunk az erdõ felé.
Ideje lámpát használni. A fejlámpám akkujainak gyengeségét kivételesen direkt nem orvosoltam, térképolvasáshoz így is pont elég a fény. Minden másra ott van egy erõsebb kézilámpa, kényelmesen elfér a térkép és az itinerek mellett. Sétálunk tovább az estében, a felhõk eltakarodnak a fejünk felõl, csillagos, tiszta égboltra nézhetünk fel. Eltársalgunk, Gellért a korzikai GR-20-bejárásról mesél, mgruber a Budai Tájakon szerzett lódarázscsípésrõl, Repkénnyel ketten pedig friss kerékpáros tapasztalatainkról. Elérjük a sárga kereszt jelzést, ezt követjük a Bence-hegyig, a mai túra egyik leglátványosabb helyszínéig. Itt még pontõr is van, sõt, szolgáltatás is. Kódot ettõl függetlenül írni kell, megkeressük, majd lehuppanunk étkezni. A lelkes VBO-s pontõr srác tart szóval, megkérdezi, hogy a többi ponton is ilyen jó hangulat van-e. Nos, amíg a kék alapon sárga kétjegyû számok nem tanulnak meg beszélni, addig semmiképp, de biztosítjuk, hogy amúgy is igen hangulatos kis pontot sikerült kialakítaniuk. Erre amúgy a körpanoráma is gondoskodik: dél felé a Velencei-tavat körbevevõ településsor, nyugaton Székesfehérvár látszik, északkelet felé pedig a Dunai Finomító festi fehér fényûre a láthatárt. Elbúcsúzunk, ránézek a lapra: öt pontot kipipáltunk, akár mehetnénk is haza.
Ehelyett mégis a Meleg-hegy / Likas-kõ pontkettõst célozzuk meg, hosszan bandukolunk a sötétben. Kezdek hiányolni egy kávét, összeszámolom, hogy a mai nap során összesen egyet ittam, azt is még reggel, a Déli pályaudvaron. Nadapon kellett volna próbálkozni. Most már kávé nélkül kell kihúzni végig, göröngyös, de széles utakon trappolunk. Lehet haladni, és ezt ki is használjuk. Túrázók érkeznek néha szembõl, fénypontok köszönnek fénypontoknak, aztán mindenki megy a saját útján tovább. Lassacskán megérkezünk a Meleg-hegy alatti elágazásba, elsõ körben mégis a Likas-kõhöz térünk ki, régi piros háromszög jelzések kalauzolnak a helyszínre. Egyszer érdemes lesz megnézni nappal, mert most kevésbé látványos a szép, magas kõalakzat. Amúgy, tényleg likas. Átbattyogunk a Meleg-hegyre, az emelkedõ hosszabb, mint amilyenre emlékeztem. A geodéziai torony tövében leülünk egy percre, a különbözõ adótornyok, transzformátorok zúgása kísértetiessé teszi a helyet. Térképet vizsgálunk, most következik a hírhedett Sor-hegy. Jelzett ösvényen sétálunk át, szembõl érkezik egy hosszú fénypontsor, gyorsléptûek gyorsvonata, Tincával az élen. Elágazások sorozatánál kanyargunk, zöld sáv, piros kereszt igazít útba. Valamint egy sárga pötty, itt kell letérni a Sor-hegy felé. A fák között újabb és újabb sárga pöttyök bukkannak fel, amelyek rávezetnek a Sor-hegy rövidke gerincére. Több túratárs érkezik még, egész nagy társasággal érünk végül fel. Meglepõen hamar megtaláljuk a pontot, erre a helyszínre pedig elõzetesen direkt sok idõt számoltam. Mehetünk vissza, megcélozzuk a Pákozdvárat. Piros négyszög vezet a semmibe, nagy zajjal létezõ társaságot kerülünk ki rajta, majd visszatérünk a piros sávra. Végül a Pákozdvár meredek, de legalább poros kaptatójára a négyszög jelzés másik ága vezet fel. Az emelkedõ végén szalag irányít az ellenõrzõpont felé, sátorban várnak a várak, mgruber benevez egy kitûzõre. Kód, visszaséta. Magas bükkösben sétálunk a piros sávon, majd csökken a növényzet, a jelzés piros keresztre változik. Hosszú, csoffasztóan eseménytelen szakasz áll elõttünk, a pákozdi Ingókövek jóval odébb várnak minket. Az idõjárás is kezd elszontyolodni, a csillagokat sûrû felhõtakaró fedi el, a nyílt részeken erõs, hideg szél hût.
Hosszas trappolás után, amikor már kezdjük úgy érezni, hogy még mindig nem haladtunk eleget, hirtelen megérkezünk a Kocka névre hallgató kõformációhoz. A Bence-hegy és a Pákozdvár után itt vannak a terepen pontõrök, szódával kínálnak. Inkább továbbállunk a Pogány-kõhöz, a méretes sziklát rondán összefirkálták, de a kilátás valamelyest kárpótol a kultúrsokkért. A szél miatt hamar továbbállunk, majdnem visszamegyünk a Kockáig, majd ott, fittyet hányva a pontõrök által elõre jelzett veszélyekre, letérünk a Pandúr-kõ felé. Kissé csúszós ösvényen érjük el a követ, az elõzõ helyen elmaradt pihenõt itt pótoljuk be. Repkény befotózza a kódot a gyûjteménybe, majd továbbóvatoskodunk a lejtõn. A völgyben dél felé kanyarodunk, elõkerül mgruber GPS-e, mert a Kanca-hegy volt a másik, számomra súlyos emlékû helyszín. A letérést jelzõ sárga pöttyöt, valamint a készülék kijelzõjét figyelve ez a tetõ is aránytalanul könnyen megtalálható. Enyhe susnya után kellemes, füves tetõ, kilátás innen sincs, de nem is vár az ember nagy panorámát egy 152 méter magas hegytõl. Visszaoldalgunk a hegy alatti útra, és kitaláljuk, hogy a térképen tõlünk 1 km-re délre jelzett széles földúton vágunk át a piros sáv felé. Ez az elmélet. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a széles földút nem létezik abban a formában, viszont egy kis kerülõvel valóban átérünk a piros sávhoz. Itt a térkép megint a jelzett út levágására csábít, de a jelzetlen irányt masszív szögesdrót határolja. Marad a piros sáv. Egy szántóföldnél még megpróbálkozunk a toronyiránt való közlekedéssel, de a földön túli bozótos visszaveri a rohamot. Rosszkedvûen, karcolásokkal tele térünk vissza a széles, jelzett földútra.
A következõ valahányszáz méteren aztán sikerül elveszteni a piros sávot is, ahol annak jobbra kéne ívelnie, ott nem találunk utat. Marad a nyílegyenesen észak felé tartó szekérút, amelyen bátorítóan fel-felbukkan a kék kerékpáros jelzés. Ez fõleg azért szép, mert a térképeink nem tudnak róla, de a GPS szerencsére már igen. Felsétálunk a piros keresztig, azzal vigasztalom az álmosan szomorkodó Repkényt, hogy legalább kevés oda-vissza volt benne. A piros kör elágazásánál ismét a mûholdak segítségére szorulunk, az elágazásban ugyanis semmi nem utal arra, hogy jelzett turistaút tér innen dél felé, s egészen a Márton-kútig vezet. Kedvtelenül battyogunk elõre, elvétve és újra megtalálva az ösvényt, majd a nagy elágazásban egy ideig mélán keresve a Polák-hegyen át a Csúcsos-hegy felé vezetõ piros háromszöget. Kezd nagyon késõ helyett nagyon korán lenni, félek, hogy a kiszemelt vonatot már nem érjük el. Felvonszolódunk a meredeken induló emelkedõn, lépésenként számolom vissza magamban a távolságot a Csúcsos-hegyig. Néhányan érkeznek szembõl, elmondják, hogy egy kerítésnél kell majd kerülõt tennünk. Rövidesen megtaláljuk a kerítést, persze, elõször nem a megfelelõ irányból kezdjük kerülni. Vissza, újrapróba. Diadal, a sárga pötty innen sem hiányzik, jól kitaposott, meredek, csúszós ösvény vezet a hegytetõre. Kilátásban lehet gyönyörködni, kár, hogy a felhõréteg alja a láthatáron már a földig ér. Kezdem számolgatni, hogy vizes fékekkel vajon mennyire lesz jó legurulni Velencére. Nem meglepõ, de arra jutok, hogy semennyire. Fém háromlábon találjuk az újabb felírandó kétjegyût, elbúcsúzunk a helyszíntõl. Visszabukdácsolunk a meredek poroson, kényelmetlenül hosszan hullámvasutazik velünk a jelzett turistaút. A társaság kezd erõsen csoffadni, és még elõttünk van a Gádé-hegy.
Nagy nehezen elérjük a zöld sávot, megtaláljuk az éles balkanyart, ahol nekünk egyenesen kell maradni. A két lehetõség közül természetesen sikerül a rosszat kiválasztanom. Eltrappolunk egy darabig, majd az elsõ szimpatikus betérésnél felközlekedünk a Gádé-hegy kettõs csúcsa közé. Elõször meggyõzõdünk arról, hogy a tõlünk északra lévõ magaslat NEM a keresett pont, majd elkezdünk variálni a vélt helyes helyszín megtalálása érdekében. Kis társasággal futunk össze, õk is fáradtak és õk sem találták meg a Gádé-hegyet. Nem maradok tanácskozni, türelmetlenül elindulok a bozótosba, de amikor látom, hogy senki nem mozog semerre, visszatérek. A kis társaság eltûnt, Repkény, mgruber és R.Gellért viszont még megvannak. Két külön változaton közelítjük végül meg a hegyet, Repkénnyel mi a susnyáson keresztül, Gellérték pedig a sárga pötty felõl. Végül sikerül meglelni: ezzel szenvedtünk a legtöbbet. Rövdike pihenõt tartunk, majd visszasétálunk a jelzett útra: megtaláltuk az összes kódot, már csak be kell sétálni Sukoróra. Hirtelen ismerõs hang szûrõdik egy érkezõ lámpa fénypontja felõl, Bubu jön és kéri, hogy tartóztassuk fel a buszt. Az utolsó néhány kilométeren kilépünk, szinte hiába: annyira gyorsan nem tudnánk tekerni, hogy elérjük a vonatot, így a faluban már visszavesszük a sebességet, kényelmesen sétálunk fel az iskolához. Négy óra harmincöt perc a célidõnk, szép kitûzõ és oklevél a jutalom, valamint egy-egy pár virsli. Lecsoffadunk egy asztalhoz Repkénnyel és Gellérttel, mgruber a háttérben átöltözik és fuvarra lel. Népes társaság érkezik, a Cuha túrán már találkoztunk, most örömmel ismernek ránk, megtárgyaljuk a felkeresett hegyek logisztikáját. A virslik elfogyasztása után elbúcsúzunk a jelenlévõktõl, kiszabadítjuk a leláncolt kerékpárokat - lelombozzuk szegény Bubu bácsit, hogy nem megyünk vele a Balaton IVV túranapra, mert zselék vagyunk. Köszönöm a túrát a Vízivárosi LSE-nek, köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, mgrubernek és R.Gellértnek, jó volt együtt keresgélni a hegytetõket a nyári éjszakában. Remélem, lesz még rá alkalmunk.
A vízkészlet feltöltése után lekerekezünk óvatosan Velencére. Ronda, szötymörgõs pára szitál, Kelenföldön ez már ronda, szötymörgõs esõvé fajul. Átszállunk a páratlan gyõri gyorsra, megkímélve magunkat a Déli-Keleti pályaudvarok közti esõfutamtól. Már csak haza kell jutni, a szerelvény élén késés nélkül rongyol velünk Füzesabonyig a friss kék Traxx. Átszállás, még egy kis tekerés, hazaérkezés. Süt a Nap.
-Kékdroid-
Képek |
