Túrabeszámolók


Kőközi Vándorlás

moiwaTúra éve: 20112011.09.02 14:35:29
2011.08.27. szombat  -  Kõközi vándorlás 1. nap

 

Torockói szállásunkon nagyon hamar volt ébresztõ, pedig nem is akartunk reggelizni, mindent elõkészítettünk. 3:30-kor már az autóban ültünk indulásra készen. Vinatti volt a sofõrünk, aki sérülése miatt a túrán nem tudott sajnos elindulni, viszont vállalt rendezõi feladatokat, ezen kívül levitt bennünket a túra rajtjába, Zalatnára. Koromsötétben gurult a kocsi a frissen felújított úton Nagyenyed felé. Közben az elkészített szendvicseimet gyakorlatilag maradék nélkül elpusztítottam. Enyedrõl Gyulafehérvár felé vettük az irányt, ahol viszont a GPS sem tudott rajtunk segíteni, a kiszemelt elkerülõ kis utat nem találtuk meg. Így aztán inkább bementünk a központba és onnan kanyarodtunk le Zalatna felé.

 

Sok kanyargás után érkeztünk meg a rajt helyszínére, a tervezett 5 óra helyett 5:45-kor. Még mindig masszívan sötét volt, a fejlámpákat gondosan elõkészítettük. Rajtban Bea magyarázta el a városból való kijutás módját. Régészlány, S. Ádám és Szalamandra társaságában elindultunk. Rögtön indításnak fel kellett mászni közel 1000 méterrel magasabbra. Szerencsére viszonylag kellemes volt az emelkedési szög. A jelzések mellett intenzív szalagozási tevékenység is megfigyelhetõ volt. A városból kiérve legelõk kerítései között haladtunk, majd egyre feljebb jutva hol erdõn, hol újabb legelõkön át jutottunk egyre feljebb és feljebb. Hamar lekerültek a lámpák a fejünkrõl. Sokáig széles szekérúton, késõbb dózerúton másztunk, meglepõen könnyen. Visszanézve hamisítatlan erdélyi tájkép fogadott: fenyvesek, esztenák, szénaboglyák, zöld rétek, fakerítéssel.

 

Egyértelmû jobbos letéréssel komolyabb mászás vette kezdetét. Itt ért utol bennünket Bálint, aki játszi könnyedséggel suhant el mellettünk. Azt hittük, nem is látjuk aznap többé, csak a célban. A csúcs alatt a menedékház könnyen adta magát, hamar odaértünk. A menedékháznál népes csapat pihent, õk azonban már megjárták a Dombó-csúcsot. Irány tehát fel! Bálint már visszafelé sétált, amikor odaköszönt ismét, és észrevételezte, hogy vacakul nézek ki. Annyira ezt nem éreztem, bár tény, hogy a kevés alvás és a korai kelés nyilván megviselte a szervezetet (ezzel persze a túrán nem lehettem egyedül).

 

Fent a csúcson kódot írtunk fel az igazolólapra, kiélveztük a pompás panorámát, a mészkõhegységek klasszikus formációit. A háznál Kitti és csapata pontõrködött, szolgáltatásul krumplicukor és fél tábla csoki járt a megfáradtaknak. Vízzel is tudtak szolgálni, ami nem semmi dolog, nem is tudom, miként vitték fel. Rudiék csapata kevéssel utánunk érkezett a pontra. A leírást pontosan követve próbáltunk haladni, tekintetünkkel pedig a következõ szalagot sasoltuk.

 

Közben az elõzõ napok gasztronómiai élményei folytán telítõdött hasam jelezte, hogy meg kell álljak. Bár medvével eddig nem találkoztunk, született részemrõl egy barnamaci :-D Eközben Ádámék elém kerültek, és épp neverferi járt arra, mikor visszatértem az útvonalra, így ketten próbáltuk kitalálni, merre az arra. A rétrõl való letérésnél a jelzés végül meglett, és kisebb hullámvasutazás után már a következõ kopár hegycsúcsot ostromoltuk. Épp a bójás csúcsnál értük be Ádámot és Szalamandrát. A környék magasabb hegyei kisebb domboknak tûntek innét.

 

Ahogy ereszkedni kezdtünk a csúcsról, a hegynek errõl az oldaláról már mélyebb völgyek is feltûntek, vadabb táj képe kezdett kibontakozni. Egy hangulatos házikó után a nyeregnél adódott némi tanakodás, hogy pontosan merre is kéne jobbra letérnünk az erdõbe. Amíg Ferivel kavargásztunk, addig Rudiék és Ádámék simán megtalálták a helyet, ezután mi is gyorsan korrigáltunk. Nagyon meredek, idõnként morzsalékos lejtõn gurultunk lefelé, egészen egy patakvölgyig. Az itiner szerint a következõ kilómétereken folyamatos és kellemes lejtõ várt ránk, így kicsit nagyobb tempóra kapcsoltunk.

 

A dózerút mentén több házikó is látszott, némelyik kertjében fiatalok táboroztak. Nem tudtam betelni a völgy, a boglyák és a fenyves látványával! Itt ért bennünket utol Szilvi, antinavi és csapata, hozzájuk csapódott régészlány, és intenzív kocogással fokozatosan távolodtak tõlünk. A józan ész azt diktálta, hogy a térdekre a két nap alatt még komoly szükség lesz, így mi maradtunk a gyaloglás mellett. Az elõre jelzett hídnál balra kanyarodtunk és egy táborozó csapat mellett elhaladva emelkedtünk egyre komolyabb szögben.

 

Egy balos ívnél arra lettünk figyelmesek Ferivel, hogy egy kisebb „hadsereg” jön velünk szembe. A teljes csapat úgy gondolta, hogy rosszfelé mennek (mivel sem szalagot, sem jelzést nem találtak), emiatt visszafordultak. Részben a leírás, részben egy helyi erõ segítségével egy patakvölgynél lemásztunk és kisebbfajta „osztálykirándulás” vette kezdetét. Elõttem hol titkárúr, hol N. Attila haladt, de B. Józsiék csapata is feltûnt, mint iránymutató. A patakvölgy nagyon nehezen volt járható, és a leírás alapján elvileg csak keveset kellett volna ezen menni, majd balra kimászni belõle. Ilyen lehetõséget nem találtunk, így maradtunk a patakvölgyben. Völgyelágazásoknál próbáltuk mindig a baloldali ágat választani, majd amikor már tisztulni látszott az erdõ, meredeken kimásztunk a gerincre, ahol csodák csodájára meglett a K+. Persze az út meredeksége ekkor hágott a tetõfokára, de legalább örültünk, hogy helyes úton vagyunk. Sokszor az út maga „láthatatlanná vált” és csak a következõ jelzést figyeltük. Kiérvén egy gerincre, a következõ pont közeledtét jelzõ papírt láttuk magunk elõtt, a követendõ iránnyal kapcsolatban viszont megoszlottak vélemények. Maradtunk a gerincen és úgy értünk fel Magura ellenõrzõponthoz. A patakos kaland és a végsõ mászás kitikkasztott bennünket, így jólesett a finom szörp, valamint a – stílszerûen – Magura névre hallgató édesség is.

 

Maguráról szinte látszott a következõ pont helye, a szemközti hegyen lévõ mészkõplató, elõbb azonban jó mélyre le kellett ereszkednünk. Amilyen meredek volt az ereszkedés, olyan meredeken is másztunk ki belõle, részben nyílt terepen, ami a melegben már nem esett túl kellemesen. Erdõsávon áthaladva ismét nyílt rész jött, egy forrást mellõzve, tehénkupacokat kerülgetve másztunk a füvön felfelé. A simogató szellõ jólesett, ahogy elértük a plató szélét. Hatalmas dolinák és mészkõvel megszórt füves oldalak között sétáltunk, szalagtól szalagig haladva. Kiértünk egy kilátóhelyhez, amit a térkép és a leírás alapján az ellenõrzõpontnak gondoltunk. Itt evõ/ivószünetet tartottunk, fotózkodtunk. Túl sokat pihenni nem akartunk, még nagyon sok állt elõttünk, így Feriékkel továbbmentünk. Közben arra lettünk figyelmesek, hogy szemben jönnek néhányan, mint kiderült, a pontõrök voltak azok. Némi gondjuk támadt, azért érkeztek késve. Elõkerült a zsákjukból az ellátmány finom nápolyi és mogyoró képében, valamint az alapos adminisztrációra is sor került. Itt említeném meg, hogy minden emberes ponton név szerint regisztrálták az áthaladókat, távjukat és az idõt is feltüntetve. Ekkora résztvevõi létszám mellett ez még bõven járható megoldás.

 

A pontõrök javaslata alapján haladtunk tovább, a szalagot és a S+ jelzést követve. Rudiék csapatát mások is követték, egész szép kis társaság alakult ki. Tudtuk, hogy kevés szint vár ránk, alapvetõen ereszkedünk. A terepen valóban ezt is tapasztaltuk. Leértünk egy forráshoz, ahol frissítettünk, majd kiértünk az erdõbõl és egy kedves kis települést láttunk magunk alatt. Elõvettük a térképet és valami nagyon nem stimmelt: kiderült, hogy a S+ másik ágán jöttünk le, ami az L-es táv számára követendõ útvonal! Szerencsére még nem értük el teljesen a falut (Necrilesti), de az értelmetlen szintvesztés így sem volt kevés. Óriási szitkozódások közepette fordultunk vissza (hiszen a térkép alapján semmi értelme nem lett volna átvágni tökön-paszulyon), a melegben a felesleges emelkedés nagyon megizzasztott, emiatt a már korábban is érintett forrásnál újból vizet vételeztem. Újból elérve Csumerna-platót, már a helyes irányba fordultam - legalábbis arra, amerre az elõttem haladó Tinca és N. Attila kontúrja tette. Nem akartam tõlük nagyon lemaradni, nehogy most már a saját hülyeségem miatt keverjek el egyedül.

 

Csomó idõ elment a kavarással, így bele-belekocogva igyekeztünk az Igeni-tó felé. Ez persze nem volt maradéktalanul lehetséges, a kövek miatt az út meglehetõsen bokatekerõnek bizonyult. Az Igeni-tónál F. Roli Ducatóját már messzirõl ki lehetett venni, és látván, hogy az asztalnál többen ülnek, sejthetõ volt, hogy itt etetõpont vár ránk. Nagyobb megállót nem terveztünk, de azért a kalóriát muszáj volt pótolni: vajas és zsírospapák, mindenféle zöldségekkel (paprika, paradicsom, karalábé, uborka), házilekvárok, valamint Cappy üdítõ (!!). Ez aztán tényleg minõségi ellátás! A mélyzöld színben pompázó igen szép tavat mégis ott kellett hagyjuk és visszamásztunk a dózerútra. Igyekeztünk innen a leírás szavait szó szerint végigrágni és úgy értelmezni.

 

Elég könnyû terepen, dózer- majd földúton értünk fel egy újabb kopár hegygerincre, amin aztán Rudiék és Tinca társaságában jó hosszan haladtunk. Az út egyáltalán nem volt unalmas, ugyanis elsõsorban balkézfelõl hihetetlen szép kilátás fogadott bennünket. Apróbb hullámvasutazások következtek, idõnként kis fenyõkkel megszórt dolinákat, völgyeket mellõzve. Ferinek is kattogott rendesen a fényképezõgépe. Jobbra a távolba feltûntek a meredek kopár mészkõhegyek. Valahogy sejtettük, hogy a nap folyamán még dolgunk lesz velük.

 

Elõbb azonban kiélveztük ezt a kellemes átvezetõ szakaszt, részben a gerinc adta panorámát, másrészt az enyhítõ szellõt. Gyorsan peregtek a kilóméterek, közben a piros csíkról P3-ra váltottunk, majd egy hegycsúcs mellett elhaladva hirtelen ereszkedni kezdtünk, szemben ott meredezett a Kecskekõ… Gyakorlatilag félig már megkerültük a hegyet, mire találkoztunk az ellenõrzõponttal, K. Balázsékkal. Balázs elmondta, hogy nekünk még van esélyünk felmenni a Csáklyakõre, mert még éppen idõben vagyunk. De elõbb meg kell birkózni a Kecskekõvel. A közeli forrás vizével csillapíthattunk szomjunkat és még édességet is kaptunk. A csúcstámadáshoz teljes felszereléssel indultunk, ugyanis csak féltávnál indult az oda-vissza szakasz. Nem is nagyon lehetett eltéveszteni a helyet a hátrahagyott zsákok és botok kellõ iránymutatást adtak. A Kecskekõ mászása meglehetõsen technikás volt, kõrõl kõre lépkedtünk, és sokszor „mind a négy lábunkat” használni kellett.

 

Mászás közben szembetalálkoztam antinaviékkal, akik már lefelé jöttek. Kiderült, hogy a patakvölgynél õk szépen elkavartak, viszont az Igeni-tóhoz a lemenetet egybõl eltalálták, és így kerülhettek elénk. A csúcsra fel idõnként meg-megremegett a lábam, néhol többször meggondoltam, hova is lépek. Ez persze idõt emésztett fel, a többiek jó gyorsan felértek. Feri és N. Attila megígérték, hogy odalent megvárnak, ezúton is köszönet érte!

 

A csúcson kódfelírás és a 360 fokos panoráma teljes kiélvezése következett. A lemenettõl, bevallom, jobban tartottam, mint a mászástól, nem is alaptalanul. Gyökkettõ töredékével csoszogtam, mire elértem a zsákomat. Indultam volna tovább a szalagozáson, mire pár méter után feleszméltem, hogy a sapkám ottmaradt. Vissza. A következõ pár méter még a csúcsról való ereszkedés nehézségét hozta, majd egy csúszós oldalazás jött, ahol már láttam némi esélyt, hogy belekocogva utolérjem Attilát és Ferit. A patakhoz közeledve értük be ismét antinaviékat, kevéssel ezután pedig egy nyájon verekedtük keresztül magunkat.

 

Bulzkõ elõtt írt a leírás egy forrást, szerencsésen meg is találtuk. Antinavival itt jó kis ivást rendeztünk. Szalagtól szalagig másztunk ezután fel, ügyelvén a láthatatlan mocsarakra és tehénlepényekre. A Bulzkõre magára nem kellett felmásszunk, az ellenõrzõpont valamelyest odébb várt minket. Víz mellett halvát kaptunk, ami ugyan arab édesség, de Erdélyben gyakran fogyasztott csemege. Újabb ízelítõt kaptunk a helyi ízekbõl. Amíg eszegettem a halvát, a társaság odébbállt, igyekeztem utánuk eredni. Út az nem nagyon volt, letaposott füvön tekeregtünk, majd végül egy patakvölgybe értünk le, ahol a víz mellett egyensúlyoztunk odalent a völgyben. Elérve a lenti széles dózerutat, keresztezni kellett a patakot, nagy lábaimra tekintettel bevállaltam az ugrást, többen inkább picit kerültek. Kiderült utóbb, hogy õk jártak a helyes úton.

 

Siettünk rendesen ezen a dózerúton, mert már nagyon haladt az idõ elõre. Az a hír járta a túrázók között, hogy Csáklyakõ-nyereghez kell felérni legkésõbb 18:30-ig, különben nem engednek tovább. Teljesen váratlanul találtunk egy forrást, ahol megint egy népes csapat állt össze: Feri, N. Attila és antinaviék mellé betársult Bálint is, aki önszántából felkereste a Bulzkõ csúcsát, némi véráldozattal. A vízivás mellett a „szolgáltatást” a szemben lakó román gazda tette teljessé, aki a fájáról szedett nagyon finom õszibarackkal kedveskedett nekünk. Micsoda élmények érik az embert! Most lát bennünket elõször, látja, hogy gyalogosan vagyunk és „csak úgy” kapunk tõle barackot…

 

Valamiért nem tûnt fel, hogy lesz egy etetõpont még, ezért ért teljesen váratlanul sokakat, hogy a Gáld-patak-völgyénél frissítõpontot találunk. A Vili és Vica irányította ponton finomabbnál finomabb házisütemények kerültek elõ, valamint kaptunk dinnyét is és vizet. Nagyon kellett ez a feltankolás, mert ezután következett az igazi durvulás: a nap utolsó 5 km-e, benne 800 m szint úgy, hogy a legvégén 1 km-en belül vesztünk még 300 m-t! És közben kiderült, hogy a 18:30-as idõkorlát nem a Csáklyakõ-nyeregre, hanem az etetõpontra vonatkozott. Szóval volt még idõnk. Persze nem akartunk kivárni a végletekig, így szépen lassan elindult a társaság, több részletben. Feri elõresietett Bálinttal, õket csak a szálláshelyen láttam újra.

 

Antinavi és Szilvi egyaránt úgy gondolták, hogy valamilyen módon felcsoszognak, ez a hozzáállás nekem is tetszett, így velük poroszkáltam felfelé. Alig 2 km-en 400 m szint, ez tényleg egy Prédikálószék mászás. Végtelennek tûnõ, meredek, fõleg rögtön a legelején. Hiába a ponton felvett sok kalória és folyadék, perceken belül kiizzadtuk a legjavát. Egy a lényeg: nem megállni, inkább lassabban. A lábam a görcsölés határán, de szerencsére még tartható volt a dolog Mg bevétele nélkül. A piros csík jelzés a platón bevezetett egy szúrós bokros részre, de nem tartott sokáig. Aztán csak eljött a nyereg, várt bennünket Bea. Némi bíztatást kaptunk a hátralévõ szakasz kapcsán, kicsit rápihentem.

 

Antinavival indultunk el, közben drótkerítést ugráltunk, látszólag alig volt emelkedés… hogy lesz ebbõl újabb 400 m szint? Persze, fel kell mászni a sziklás csúcsra, nyilván majd a legdurvább szögben. A réten beindult a mászás, elõbb csak a füvön, egyre közelebb jutva az erdõhöz és a sziklákhoz. Aztán jött aminek jönnie kell: négykézlábas emelkedés, kõrõl kõre. A nyíregyházi fiatalság otthagyott, antinavival pihegünk, többször meg kellett álljunk. Ez jól jött, mert lehet fotókat készíteni. Nem is tudom, hányszor ismétlõdött meg a dolog, mindenesetre még egy rokkant csiga is tuti megelõzött volna. A csúcs elõtt enyhült a dõlésszög, és rövidesen meg is találtuk a nap utolsó bójáját.

 

A végsõ lemászástól, bevallom, nagyon féltem. Többeket magam elé engedtem, részben hogy lássam, pontosan hova is lépnek, merre is kanyarodik az út. Mivel csak lassan haladtam, gyakorlatilag magamra maradtam. Így történt meg, hogy egy szerintem nem egyértelmû jelzésnél lekanyarodtam balra egy mély szakadék irányába. Éppen arra járt yoyoka, aki nagyon határozottan visszakiabált, mondván, hogy nem arra kell menni és hogy látja a következõ jelet. Késõbb már nem a meredek köves hegyoldalban kanyarodtunk, hanem erdõben, ott meg csúszott az út rendesen. Fényt láttam az alagút végén, kiértünk egy füves nyeregbe!

 

Azt hittem, most már csak be kell sétálni a célba. Yoyoka szegény kétségbeesve kérdezte, hogy tudom-e, innét hogyan tovább. Fogalmam sem volt róla, elõvettem az itinert és hangosan felolvastam az idevágó passzust. Többszöri felolvasásra sem lett világos. Yoyo aztán valamilyen megfontolásból elindult balra lefelé, majd örömmel kiáltotta felém, hogy látja a következõ jelet. De jó! Yoyo elõrenyargalt, így ismét magam bandukoltam. Kis vízszintes szakasz után kerítéshez értem. Itiner elõ, újabb gondolkodás. Jobbról mellõztem a legelõt, majd újabb kerítés jött. Miközben gondolkodóba estem, odalentrõl egy végképp kétségbeesett Yoyokára lettem figyelmes, aki szinte sír. A helyiektõl kért segítséget, ám azt félt megfogadni, inkább az én társaságomat kereste. Kérve kérte, hogy várjam meg.

 

Szintúton mentünk, majd egy újabb kerítést másztunk át és némi emelkedõs kanyar után már meg is láttuk a célt a felállított sátrakkal. Yoyoka sírva fakadt. Vinatti pillantott meg eközben, megkérdezvén, hogy milyen volt a túra. Ebben a pillanatban kirobbant belõlem a feszültség, a fáradtság és minden együtt. Talán nem túl kulturált módon tettem nyilvánvalóvá a sok elkavarást, valamint az abból fakadó nagy tempót, hogy 18:30-ig mindenképp odaérhessünk a továbbengedõs ponthoz. A végsõ 5 km pedig mind fizikailag, mind pszichikailag kikészített. Bevallom, komolyan felmerült bennem, hogy másnap el sem indulok egyetlen távon sem. Brigi elkérte a papírokat, és irányított is tovább a meleg ételek felé. Végigfutott az agyamon, hogy oké, viszont az evõeszközök és tányér egy másik csomagokban található. Nagyon lassan pörögtek a kerekek odabent… Pár pillanattal késõbb már jóízûen kanalaztam a paprikás krumplit. Többen felhívták a figyelmet egy igazi különlegességre, miszerint Attila kürtõskalácsot készít a túrázóknak. A hozzá való teljes apparátust ide felhozni, a kifejezetten a túrára szánt „Kõközi kürtõskalács” kaput elkészíteni… hát hihetetlen. Egyszerre annyi élmény ért, hogy abban a percben talán nem is sikerült mind feldolgozni.

 

Merengtem azon, hogy milyen szálláshelyet válasszak, mivel idõközben kiderült, hogy a sátorban már nem lesz számomra hely. Vonzott volna nagyon a szénapadlás, viszont részben fáradtságból, részben lustaságból maradtam a Vinatti-mobil mellett. Utólag elmondhatom, nagyon kellemes és nyugodt éjszaka volt.

 


 

2011.08.28. vasárnap Kõközi vándorlás 2. nap

 

Reggel korán ébredtem az autóban és gyorsan rittyentettünk is némi reggelit, mivel egyértelmûvé vált az elõzõ napok tapasztalatai alapján, hogy ha nincs elegendõ táp-bevitel, akkor idõ elõtti kidõlés a vége. A zsákomba bekerült egy pótzsák, valamint a túraszandál is. Ettõl némiképp „feldagadt” a hátizsák, de csak a Remetei-szoros bejáratáig kellett így kibírni. A tervezett 6 órai rajtból nem lett semmi, még lementem a forráshoz vízért, és gyûjtöttem némi erõt.

 

Aztán egyszer hirtelen felindulásból a rajtoltató asztalhoz siettem és kértem rajtidõt. Láttam, hogy az elõttem elindulók elég meredeken másztak felfelé, ez nem sejtetett túl sok jót. Szépen lassan indultunk el S. Ádámmal. A Csáklya-platónál aztán kiegyenesedett és ki is szélesedett az út. Közben folyton lestük a szalagokat, mert nem mindig arra vezetett, amerre logikusnak gondoltuk volna. A plató szép dolinái mögött már látni lehetett, hova is vezet fel a szalagozás. Mondom oké, akkor irány a csúcs! Itt egy kicsit a szalagokkal párhuzamosan haladtam… mindaddig, amíg el nem tûntek végleg a szemem elõl. Ez a nap is jól kezdõdik…

 

Egy sporttárssal együtt kavargásztunk a Csáklya-hegy tetejének közelében, amikor feltûnt, hogy a szalagok nem is vezetnek fel a csúcsra, hanem csak az oldalában. Épp B. Józsiék csapata érkezett, becsatlakoztam hozzájuk. A kódos ep-nél hihetetlen szép panoráma fogadott a Gáldközi-szoros irányába. Hatalmas sziklás-fenyves hegyoldal, melynek alját szinte alig látni. Pedig… nekünk ezután oda kellett lemenni. Na jó, nem pontosan oda, de olyan mélyre. Igen rövid távon vesztettünk rohadt sok szintet. Már-már fájó volt a térdnek. Ezen a napon sokszor fordult elõ, hogy a turistajelzés kerteken keresztül vezetett. A kertkapuk nyitása és zárása idõvel rutinfeladattá vált. Modolesti faluhoz volt jelezve a következõ kódos pont, ehhez képest nem odalent, hanem még a hegyoldalon, a legelsõ ház feletti fánál találtuk meg a bóját és a felírandó kódot.

 

Leszerpentineztünk Modolestibe, ahol az elágazásnál Szilvi, régészlány és antinavi állt tanácstalanul, miután sok idõt kolbászoltak a faluban, a kódos pontot keresve. Mondtuk nekik, hogy odafent van párszáz méterrel. Ennél az elágazásnál jobbra tértünk, és a reggel még igen hûs völgyben trappoltunk dózerúton. Egy helyen az út szerpentinjét átvágta a K3 jelzés, kisebb tanácstalanság adódott, hogy pontosan merre is megy a jel, de aztán meglett gond nélkül. Ahogy egyre magasabbra jutottunk, úgy kaptunk megint szebbnél szebb panorámákat. Havasgyógy házait elérve még láttuk Rudiékat, ahogy a faluból már lefelé haladnak. Újabb kódos pont jött, kisebb pihenõvel. A falut természetesen egy kertkapun keresztül hagytuk el, majd kellemes füves ereszkedés következett. Szilviék épp valami magashegyi élményt beszéltek át Józsival, miközben testületileg letértünk az útról: a szekérút helyett a távvezetékek alatt kellene inkább mennünk.

 

Ezután egy patak mentén ment a csapat, miközben nézegettük a szebbnél szebb „képernyõvédõ” kilátásokat. Egyszer hirtelen magasba tört az ösvény, kisebb hümmögésre adva okot, de a jel arra folytatódott, így nem kételkedhettünk. Persze a mászás csak rövidke volt, rövidesen vízszintes kellemes utacskává alakult, és eljutottunk egy bõvízû forráshoz. Fel sem merült, hogy csak pikk-pakk továbbhaladjunk. Kertkapu nyitogatás jött, majd egy szép régi faházikó, és kisvártatva elénk tárult a Remetei-szoros sziklás hegyoldala. Jó meredeken másztunk lefelé, végül a patakon egy izgalmas, korláttal ellátott farönkön keltünk át. A farönk persze trükkös volt, mert a korlát ferde volta miatt félúton vagy átbújt az ember a túloldalára, vagy lehuppant a közeli süppedõs partra.

 

A túloldali réten várt minket a mai elsõ emberes ellenõrzõpont (Cheia), ahol Balázsék õrködtek és a tegnapról már ismerõs halvát kínálgatták. Az eszegetés mellett mindenki átöltözött a vizes szakaszhoz, a bakancsom ideiglenesen egy másik zsákba került, és szandálban kíséreltem meg a vízitúrás etapot. A botot magamnál tartottam, gondoltam, hasznos lehet. Némi ráhangolódást követõen szépen lassan nekiindult a társaság, én próbáltam ellesni a többiek technikáját és azt, mikor mennek bele a vízbe és mikor kerülnek inkább. Már rögtön az elején ki akartam próbálni, milyen a járás a sekélyvizû patakban. Egész könnyen járhatónak bizonyult, a patak hideg vize csak ideiglenesen fagyasztotta le a lábamat, utána már kellemesnek találtam. A zúgók környékén arra figyeltem, hogy ne essek nagyot a kövekrõl, illetve a bottal megmértem a zubogó szakaszokon a vízmélységet. Ahol már a bot java eltûnt, ott inkább a köveken, vagy a parton próbáltam alternatívát találni.

 

Ez a gondolkodós, optimalizálós elõrehaladás biztonságos volt ugyan, de roppant lassú, így azon vettem észre magam, hogy B. Józsiék csapata messze elõttem járt, viszont szerencsére nem maradtam magamra, mert régészlány és antinavi is inkább a „lassan járj, tovább érsz” elvet követték. Egyre jobban szûkült a völgy, egyre nagyobb sziklák között bolyongtunk és mire már egész jól ráéreztünk a köveken és a vízben való haladás ízére, megpillantottuk a „nagy Õ”-t, azaz a Remetei-sziklaszorost. Két jó magas sziklafal közé szorult a patak, a fal sem egészen függõleges, hanem kissé visszahajló. A víz itt tényleg mély volt, szerencsére a kevés csapadék miatt „csak” derékig ért, szegény régészlánynak kicsit feljebb… Megpillantottuk Vinattit, aki a sziklaszoros féltávjánál lévõ kisebb pihenõs résznél videózta a túrázókat. Vele volt még Szalamandra és yoyoka is, egyikük sem akart a második napon túrázni.

 

Hatalmas móka volt, páran a videózás kedvéért rátettek a hangulatra egy lapáttal. B. Józsi emberei például simán beleugrottak a vízbe és úszkáltak benne. A videózós hely után jött egy nagy kõ, amit Vinatti javaslatára jobbról kerültem, szárazon, ám a láncokba kapaszkodva. A haladás sokáig rendben is volt, ám egy helyen megcsúsztam, és majdnem a kõ alá csúsztam, de a lánc szerencsére megfogott. Egy sporttárs segített visszaállítani normális menetirányba. A patak még itt is roppant mély volt, ám mellette a láncok segítségével tudtunk kerülni, viszont nagyon figyelni kellett, mert a sodrony sok helyen szurkált. Egy szép vizes természetes kõkapunál már nem mentünk a patakon, és ezután már szépen lassan enyhült a terep nehézsége. Elvileg akár már itt is vissza lehetett volna venni a bakancsot, ám úgy voltam vele, nemsokára lesz egy újabb ellenõrzõpont, akkor majd úgyis pecsételünk, akkorra idõzítem az átcsomagolást.

 

Végül aztán még jócskán menni kellett a pontig, és a szandál kissé feltörte a lábamat. A Remetei-turistaházhoz érve Vicáék fogadtak mindenféle jóval, kenyerekkel, itókákkal. Megtörtént a visszaöltözés, és a már nem szükséges ruházatot leadtuk átszállításra. Amíg ettünk, addig a helyi erõk a hátsó asztalnál táncbemutatót tartottak, némi sör behatására, a zenegépbõl szóló helyi Bódi Guszti zenéjére. Megnéztük a papíron, mi következik, és láttuk, hogy bõ 5 km-en majdnem 800 m szint… Pfff… Antinaviékkal indultam el, viszonylag komótos tempóban. Az emelkedés az elején még egyáltalán nem volt vészes, dózerúton másztunk egy patakvölgy fölött. Késõbb házak közé jutottunk, ösvényen kanyarogtunk, majd egy patakon való keresztülgázolás nyugtatta meg régészlányt, akiben többször is felmerült, hogy esetleg nem a jó úton megyünk.

 

A hegyoldal gyakorlatilag végig nyitott volt, sehol egy árnyék, épp delet harangoztak… A júliusi Mátra 60 emlékei adták az erõt, hogy ha akkor közel 40 fokban fel tudtunk mászni a Világos-hegyre hátulról, akkor mit nekünk Pilis? Nem volt egyszerû móka ennek ellenére. Egy kisebb sziklás mászásnál találkoztunk Tincával, akivel kölcsönösen keresgéltük a jobbnál jobb fotótémákat ebben a cudar klímában. Felmásztunk egy dózerútig, ami egy teljesen normális alsóbbrendû útnak volt minõsítve, rendes kilóméterkövekkel. Ezen szerencsére viszonylag kevés szintet kaptunk, átmenetileg fellélegezhettünk… mindaddig, amíg rá nem döbbentünk, hogy a szemünk elõtt feltáruló szép nagy hegy lesz a Pilis, amit bizony be kell venni.

 

Búcsút intettünk a dózerútnak, és a szalagokat követve másztunk, sok helyen út híján szalagtól szalagig. Tempónk rendesen lecsökkent, de tudtuk, hogy egyszer úgyis felérünk. Folyamatos mászással érkeztünk el a hegy gerincére, ami még mindig nem a valódi teteje volt a hegynek, egy balossal még mentünk tovább felfelé. A csúcson kódírás következett, és egy gyors ivás, de Szilvi javaslatára inkább továbbhaladtunk, elvégre rövidesen úgyis egy etetõponthoz érkezünk. A gerincen gyorsan tudtunk suhanni, láttam magam elõtt régészlányt és Szilvit. A szalag aztán egyszer hirtelen irányt váltott és kicsit gondolkodnunk is kellett, mert nem láttuk a következõt. Tehenek között szlalomoztunk, többször másztunk árammentes villanypásztort, és idõvel elõkerültek a várva várt szalagok. Nagy valószínûséggel a tehenek lelegelték a hiányzó szalagokat (itt nem a baltás gyilkos vagy a szalagátkötõ az igazi közellenség). Most már egyenletes és kellemes lejtõ jött és messzirõl (akárcsak elõzõ nap) feltûnt a Ducato, ami nagyobb tempóra sarkallta a társaságot.

 

Az etetõponton Roli, Marcsi és Mira mellett Vándor Csillag is segédkezett. Szegény Csillának az elõzõ napi technikás ereszkedések betették a kaput. Bár vizet nem tudtunk vételezni, kaptunk helyette finom Cappy üdítõt, valamint lédús dinnyét, emellett a sóhiányt zakuszkás kenyérrel pótoltuk. Jólesett ez a pihenés, nem kétséges. Óránkra néztünk és ledöbbentünk, miszerint már közel 7,5 órája úton vagyunk és még mindig csak 25 km-nél járunk… Reménykedtünk, hogy a célig hátralévõ ugyanekkora távhoz nem kell további 7,5 óra.

 

A frissítõpont után panorámákban bõvelkedõ murvás úton indultunk tovább, balról feltûnt (aznap elõször) a Data és a Székelykõ, jobbról pedig a hamisítatlan erdélyi boglyák, rétek és fenyvesek kavalkádja. Amikor már kezdtük élvezni (legalábbis én) a murvás út enyhe lejtését, akkor hirtelen irányváltással egy gyengébb földútra tértünk és kacskaringóztunk elõbb szintben, majd teljesen váratlanul meredeken lefelé. A pataknál már azt hittük, itt lesz a következõ pont, de nem, még mennünk kellett lefelé. Közben kedves helybeli kvados „barátaink” gyártottak nekünk némi extra port. A követendõ utunk elágazásánál vert tábort az Inzel-patak ellenõrzõpont, itt szörpöt és vizet kaptunk, valamint némi útbaigazítást. Rudiék épp akkor indultak tovább, amikor mi odaérkeztünk.

 

Túl sokat nem láttuk értelmét idõzni, ez viszonylag könnyebb terepnek tûnt, menjünk inkább tovább. Tinca nyomába eredtem, aki felfelé láthatóan nagyon tudott menni, sérülése ellenére. A szalagok egyértelmûen követhetõek voltak, pedig sokszor kellett letérjünk a jártabb útról egy járatlanabbra. Nagyjából egyenletes és átlag középhegységhez mérhetõ emelkedõn másztunk. Nem sokkal a hegygerincre való kiérkezés elõtt eltûnt mind a jelzés (sárga csík), mind a szalag. Negyed óráig keresgéltem, de semmi. Utánam érkezett régészlány, kértem, õ is segítsen be. Kiderült, hogy egy irányba nem voltam elég alapos a nézelõdéssel, természetesen arra kellett továbbmenni. Innentõl már végig lefelé gurultunk, majd egy hegyoldalba rézsútos ösvényen folytatva, majd egy széles dózerúton, ezúttal a P kör jelzésen.

 

Régészlány közben elõre került, Szilvivel és antinavival próbáltuk a jeleket és szalagokat keresni. Némi tanakodás után csak meglett a P kör és rövidesen a Kõközi-sziklaterasz is. A kilátás leírhatatlan, szemben az út túloldalán egy hatalmas sziklás hegyoldal, tõle balra a Data sziklái, valamint az út innensõ oldalán is természetesen sziklák. Felírtuk a kódot, aztán nyomás le! A hátralévõ rész viszontagságaira gondolva benyomtam egy energiaitalt, mint kiderült, jó hatással volt rám. Egy darabig megint minden rendben volt, a legvége elõtt adódott újabb tanácstalanság, amikor már csak pár méterre volt tõlünk a betonút, de közben vagy egy mély árok, vagy egy dagonya…

 

Megoldottuk ezt a problémát is, és kocogtunk lefelé a már messzirõl is látható bója felé. A sziklaszorosnál hûs paradicsomlét kaptunk, némi édes harapnivaló kíséretében. Valamint azt az információt is a rendezõktõl, hogy elvileg már csak minket engedhetnének tovább, az idõkorlát miatt. Arról nem is beszélve, hogy a soron következõ pontok szigorúan zárnak. Ennek fele se tréfa, nem is idõztünk túl sokáig. Itinerrel a kezünkben mentünk szépen tovább, irány a Data szikla a maga 400 szintjével! Szilvi lent a mûút mellett pihengetõ családtól kért vizet, de cserébe nem csak azt kapott, hanem finom fánkot is, amit nem tudott hova tenni, ezért rám sózta. Annyira nem bántam, mert jólesett a kalória, viszont minden kezem foglalt volt, ráadásul épp az emelkedõket kezdtük el pusztítani.

 

Régészlányt még a pontról láttuk, hogy szélsebesen mászik felfelé, de mint kiderült, nem pontosan arra, amerre a szalagok jelezték. A tûzõ Napon próbáltunk a szalagok mentén maradni. Az egyik dombtetõ-féleségen arra lettünk figyelmesek, hogy régészlány ott ül és bizonyára vár minket. Habár ez jelzett útszakasz volt, a kisegítõ szalagoknak nagy hasznát vettük! Többszörös cikk-cakkot leírva és hullámvasutazva keringtünk, míg teljesen váratlanul egy forráshoz értünk. Szilvi finom hideg vízzel újratölthette kulacsát, persze nem csak õ, de az egész társaság ezt tette. Rövidesen jelzéselágazóhoz érkeztünk, ahol az itinerben is említett módon a könnyebb de hosszabb (és biztonságosabb) útvonal lett szalagozva, ám a bátrabbak választhatták a másik irányt is, ami sokkalta technikásabbnak volt mondva. Maradtunk a szalagozásnál.

 

A Nap eléggé melegített bennünket, kanyarogtunk fel, körbekerülve a Data hegyet. Némi marasztaló tüskebökin is át kellett közben jutnunk és egy félig csoffadozó, alig folyó forrást is magunk mögött hagytunk. Nemsoká felértünk egy platóra, ahol eligazító tábla jelezte, hogy a Data csúcsa balra, és Székelykõ-nyereg jobbra (utóbb csak akkor, ha már visszatértünk a Datáról). Irányt tartva, néhol több lehetõség közül is választva értünk be ismét az erdõbe, ahol már szépen felfestett P kör jeleket láthattunk. Már csaknem az éles sziklagerincnél jártunk, mikor Tinca és Rudi csapata masírozott szembe. Feri közölte, hogy pár perc technikás szakasz vár még ránk. Hát tényleg az volt, néhol nagyon nem ártott az óvatosság. A pontõrök, meglátva minket, javasolták, hogy az utolsó métereket a szikláktól távolabb, jobbra kerülve tegyük meg. Odafent a pecsét mellett ismét némi édesség járt, valamint annak híre, hogy rövidesen bezárnak és elkezdik bontani a szalagozást. Hát nem irigyeltem azokat, akik majd csak ezután járnak errefelé. Nyilván a kõközi pontõr nem tarthatott vissza senkit sem lasszóval, ám szalagok nélkül, várhatóan sötétségbe nyúlva… még belegondolni is kemény dolog.

 

Régészlány és antinavi társaságában visszaindultunk a csúcsról, majd az eligazító táblánál végleg Székelykõ irányába tértünk. Nagyon kellemes, szintben szegény és jól járható széles úton haladtunk és szó szerint haladtunk. Ez a túra során olyan szokatlan érzés volt. A haladás idõnként átment szárnyalásba, a könnyebb lejtõket megkocogtuk. Data-nyeregtõl a rét túloldalán kiszúrtam a következõ jelet, aztán megindultam felé. Ezt még párszor eljátszottam, amíg egyértelmûvé nem vált az út. Kifejezetten ideális terepen gyalogoltunk. Antinavi felvetette, hogy nekem és régészlánynak tényleg ez-e a valódi gyalogos tempója, neki ugyanis többször bele kellett kocognia, hogy tartsa velünk a lépést. A gyors menet ellenére folyamatosan lestük a szalagokat, és egyik helyen bizony muszáj is volt nagyon odafigyelni, mert a kapuzó szalagok bevezettek az erdõbe a széles útról, egy másik, immáron egyértelmûen emelkedõ szekérútba.

 

Felértünk egy kopár tetõre, ahol már látszólag karnyújtásnyira volt a Székelykõ. Kisebb bizonytalankodást követõen balossal leltük meg a következõ szalagot, majd a rövidke lejtõ után szép (ám nem behalós) mászás jött a kopár dimbes-dombos legelõkön. A szalagok levágták a szélesebb utakat. Nem ártott az odafigyelés, mert a lemeneteléhez közelgõ Nap már elbújt a Székelykõ mögött és a sárga szalagokat csak hunyorogva sikerült a távolból kiszúrni. A sziklák közvetlen közelébe érve kiegyenesedett az út, majd félig körbekerülve a hegyet jutottam el Székelykõ nyergébe, ahol Beáék regisztrálták érkezésemet. Jelezték, hogy még épp idõben érkeztem, mert kisvártatva zárják a pontot és megindulnak lefelé. Pár perccel utánam befutó régészlányék is még szerencsések. Bea megjegyezte, hogy a szolgáltatás nápolyi fent van a jelzéselágazásnál, ott lehet letenni a zsákokat is. Valamint hogy a nápolyiból vegyünk bõven, és hagyjuk a fenébe a céllecsót, hiszen ez a nápolyi az igazi :-D

 

Zsák ledob, pár darab nápolyi letartóztat, és igazolólappal és tollal irány a csúcs! A sziklás tekervényen találkozom Rudiékkal, akik nyargalnak lefelé. Turbótempóban iszkolok a csúcsig, ahol a csúcskövet átfestették magyar nemzeti színekre. Elõzõ évben a Jókain mintha román trikolórban pompázott volna… A csúcsfotó erõs ellenfényben lehetséges, de persze kihagyhatatlan. Torockó messze van, vagyis hát inkább túl mélyen van. De hát ezt tudtam jól. Igyekeztem vissza minél hamarabb, mert 20:00-kor már úton szerettem volna lenni a Mély-árokban. Ez percre pontosan sikerült is. Bea azt jósolta, hogy 40 percet mindenképp szánnom kell az ereszkedésre. Jókais élményeimbõl tudtam, hogy ez reális meglátás. Botokat elõ, odafigyelést maxira állítani. A legfelsõ rész volt a legrosszabb, most száraz idõben kegyetlen módon csúszott a porhanyós talaj. Éppen Szalamandra igyekezett felfelé, aki megemlítette, hogy ha elérem a köveket, már sokkal jobb lesz.

 

Néha megpróbáltam kicsit tempót növelni, de annak mindig belecsúszás lett a vége, így felhagytam eme kísérleteimmel. Esés szerencsére nem lett a dologból. Antinavi követett és együtt ecseteltük a józan haladás elméletét. Megpróbáltam mindig balra kanyarodni, ahol lehetett, az tûnt a legkevésbé csúszósnak. Lejjebb a kövek sem adtak mindig teljes biztonságot, a kisebb kavicsok simán megcsúsztak a porhanyós talajon, vele együtt természetesen én is. Megmaradt az óvatos totyogás. A nagyobb kövek elé próbáltuk a lábunkkal lépni, hogy az ellentartson. Még bõven láttunk lámpa nélkül, amikor kiértünk a még mindig meredek, de már nem oly csúszós ösvényre. Ez idõvel kiszélesedett és egyre nagyobb lazasággal mertünk haladni rajta.

 

Tudtam, hogy innentõl már gyerekjáték az egész. Azt is tudtam, hogy lámpa nélkül beérünk. És persze azt is, hogy a hivatalos célzárás (20:30) elérhetetlen, de mertem remélni, hogy nem rigorózus rendezõkkel állunk szemben. Házak közé értünk, antinavi mellém csapódik és együtt tesszük meg az utolsó métereket. A bolt elõtt gyors tanakodás, egy már beért túrázó mondja, hogy a bolt mellett a legrövidebb. Így is teszünk és részben bekocogva érjük el a mûvház bejáratát, ahova a meleg ételt fogyasztó túratársak tapsa közepette lépünk be. Brigi, Attila és a bent lévõ többi emberke is tapsol. Hát mégis beértünk. Vinatti megjegyezte, hogy valamiért most sokkal jobb a kedvem mint elõzõ nap. Lehet, hogy az energiaital miatt, lehet hogy más miatt. Egy biztos: a Pilis tetején még egy fikarc esélyt nem adtam volna, hogy beérünk, ráadásul lámpa nélkül.

 

Röviddel rá régészlány is befutott. Több világosban beérkezõ túrázó már nem is volt. Kicsit beszélgettem a többiekkel odabent, majd kiültem az asztalhoz megenni a finom babos lecsót. Jólesett tényleg kicsit ellazulni. Kiderült, hogy Tinca és Rudi csapata alig 10 perccel ért be elõttünk. Közben Brigi házhoz hozza a díjazást, a kitûzõt, oklevelet, valamint az egyedi különdíjat az extra táv teljesítéséért. Még igazán fel sem fogtam, hogy megcsináltam. Bevallom, elõzõ este túl sokat nem adtam volna ezért.

 


 

Többen állítják, hogy a második nap keményebb volt, mint az elsõ. Számomra mégis inkább az elsõ adta a nagyobb pofonokat. Persze nézhetjük más oldalról is. Fizikailag hatalmas igénybevétel volt, a szalagozás követése, a folyamatos odafigyelés (útvonal tartás) rengeteg energiát felemésztett. Az a sok szép kilátópont, mészkõszikla, szurdokvölgy, a Remetei-szoros vizes kalandja mind olyan emlék, amit szívesen visszapörgetek sokszor. Nem beszélve Attila kürtõskalács standjáról.

 

Rengeteg munka fekszik a túra elõkészítésében, ez már a túra honlapján is látszott. Gondosan feltárt, bejárt útvonal. Tudatosan végiggondolt ellenõrzõpont-kiosztás. Vízvételi helyek optimalizálása. A szolgáltatásokon is látszott, hogy el akarnak térni a klasszikus elemektõl és több helyi dolgot szeretnének megmutatni (kiemelem a Magura ponton kapott Magura csokit). Tetszett, hogy felhívták a figyelmet, hogy mindenki tényleg erejéhez mérten gondolja végig a bevállalni kívánt túratávot. Mert ha eljövünk ilyen messzire, rá is akarunk csodálkozni mindarra a sok szépségre és élvezni azokat úgy, hogy a saját magunk gyötrelmei ne kössék le energiáink legjavát.

 

Egyedi túra volt, úttörõ jellegû a maga nemében. Talán az Egyeskõ lehet hasonló (azon még nem jártam eddig).

 

Köszönettel tartozom a rendezõségnek a túra gondos elõkészítéséért és lebonyolításáért! Túratársaimnak, elsõsorban régészlánynak, antinavinak a társaságért! Vinattinak a közel kéthetes programon való részvétel lehetõségéért, valamint az exkluzív szálláshelyért ;-)

 

Mindenkinek ajánlom a túrát, aki valami különlegesre vágyik és bírja a szinteket!