Ember a gáton 50É
„Az „50 kilométeres távon” (valójában csak kb. 43 km) gyalogosan túrázók a Mindszenti Mûvelõdési Központtól indulva, a Kossuth utcán haladva érkeznek a Tisza töltéséhez, a Révhez. Itt balra (D-i irányba) fordulva folytatják útjukat Mártélyon keresztül a Tisza közúti hídjáig (Algyõ). Azon átgyalogolva, D-i irányban haladva a Tisza töltésén érik el Szegeden a Célt, az Irinyi János u. 1. sz. alatt lévõ Alsó-Tisza Vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Felügyelõség épületét.”
(Ember a gáton 50É útleírás, 2011)
Keleti pályaudvar, gyorsvonat indul Lõkösházára az ötödik vágányról. Mázli, még épp van egy üres fülke, bezuhanunk. Késõbb utastársak is adódnak, tevékenységükbõl semmit sem észlelek, mert a Rákos-Tápiógyörgye szakaszt mindenestül átalszom, a maradékon Szolnokig pedig próbálok még tovább aludni. Szolnokon felderítjük Kerek repkénnyel a vasútállomás 2-900 méteres környékét, nagyboltban vásárolunk be az éjszakára, majd a peronon ücsörögve megebédelünk, nézzük az állomási mozgásokat. Szolnoktól Szentesig robog velünk a Metrovagonmas által gyártott Bpmot, ott átszállunk a pontosan érkezõ bézére. Mindszenten összesen ketten szállunk le, a reggeli borult idõt már régen a feledés homálya takarja, itt napfény és hõség uralkodik. Besétálunk a kisváros központjába, ahol meglepetten fedezzük fel, hogy belecsöppentünk a negyedik mindszenti Paprikafesztiválba. Bográcsos fõzõversenyre készülõdik pár tucatnyi csapat, kapitális mennyiségû paprikával és hússal, nagy a kísértés, hogy a túrát itt és most feladjuk, helyette pedig jó sokat együnk, igyunk, mulassunk. Áh, majd máskor. Elsõ körben nem találjuk meg a rajtot, mert rossz irányból próbáljuk megközelíteni a Mûvelõdési Házat – így legalább sikerül megcsodálni a könyvtár elõcsarnokában elhelyezett Máté Péter emlékmûvet. Második nekifutásra – a színpadon épp Varga Miklós Európájával küzd egy lelkes énekes és Európa áll nyerésre, kiütéssel – beazonosítjuk a rajthelyet, beállunk az elsõ sorba. Itt fizetni kell, felírják a nevünket is a nyugtára, valamint adnak egy papírlapot: ez nevezési lap és itiner és igazolásgyûjtõ papír egyszerre. A második sorban megkapjuk a rajtszámot: a kiírás szerint van egyedi rajtszám, nos, annyiban tényleg egyedi, hogy másnak már nem osztják ki. Tehát rajtszám kiad, nevünk felvésetik egy listára. Az A/5-ös papírdarab immár a miénk, rákerül a rajtidõ, 17:40, hogy pontosak legyünk. Az útleírás (lásd fent) a kis papíron hat sorból áll, ebbõl egy az ATIKÖVIZIG rövidítés aktuális tartalmának a kifejtése. Van továbbá öt négyszög, az igazolásoknak, ebbõl egy a célnak, a maradék négy pedig a négy ellenõrzõpontnak: ezek a mindszenti rév, a mártélyi lejáró, az algyõi hídfeljáró és az autópálya híd nevûek. Egyetlen dolog hiányzik, mégpedig valami kis kapaszkodó a távadatokról, mert összesen annyi derül ki, hogy az ötvenes táv kb. 43 km – utólag összekattintgatva a gépen tényleg annyi.
Ennyi elõkészület után végre kezdjünk el túrázni! Vagy mégsem: Kerek repkény telefonos kapcsolatba lép a 72 km-es távot gyûrõ -rafter- - suvlaj-duóval, akik arról értesítenek, hogy egy templomtornyot látnak, és az akár a mindszenti templomé is lehet. Erre a hírre lelkesen elindulunk kávézni meg fagyizni meg vadonatúj traktorra bámulni és csak azután lépünk rá az Alföldi Kéktúra nagy sûrûséggel jelzett útjára, teljesen komolytalanul véve a túra teljesítményrõl szóló részét. Kibattyogunk a gátra, megkapjuk az elsõ bélyegzõ lenyomatát, a hosszútávosok kapnak szolgáltatást is. Megtelefonáljuk pontos helyzetünket, a folyamkilométer-szelvények alapján suvlajék még bõ három kilométerre vannak tõlünk. Várakozunk: lesétálunk a révhez, megnézzük, visszasétálunk a gátra (szegény pontõr nem érti, miért nem megyünk már tovább...), szembesétálunk a mezõnnyel – és találkozunk is két túrázóval! – kereken kilencszáz métert, a Kurcatoroki Gátõrháznál megszemléljük a zsilipet, leülünk. A helybéli kutyasétáltató kislányok tisztes távolságot tartva õgyelegnek körülöttünk. Kisvártatva megérkezik a két gátmániás, innentõl együtt kirándulunk Szegedig. A ponton õk kapnak csokit, vizet viszont nem, az csak a kerékpárosoknak jár (ezt speciel nem értem, aki bicajjal van, annak a szint nélküli 72 km azért nem annyira megerõltetõ, mint aki gyalog jön – fõleg, hogy a Rév a hosszútávon kb. 30 kilométernél van). Van azonban a közelben egy csap, állítólag erõsen klórízû vízzel (én nem merem megkóstolni), de van csárda is, megejtünk egy üdítõzõs-kávézós leülést. Felvillanyozva robogunk vissza a gátra, megkezdjük a gyaloglat érdemi része. Torma Tamás utánunk kiabál a pontról valamit a pecsételésrõl, de leintésre kerül, mi már beszereztük a Bíbic Túrakör bélyegzését.
Innentõl fogva a túra a következõrõl szól: jobbra ártéri erdõ, balra lapos táj, néha erdõvel, néha nem, odafent ragyogó tiszta égboltról vigyorog le ránk a telihold. Gyalogosként a lámpázás szükségtelen, még – a merõben felesleges – itinerolvasáshoz sem szükséges külön fényforrás. Egyedül a láthatóság érdekében feltûzöm a zsákomra a piros villogót, hátha így hamarabb észrevesz gyalogos, bringás. A lámpátlanság természetesen nem igaz azon szakaszokra, ahol természetesen nagy szabálykövetéssel a közúton kell haladni. Tamás csatlakozik hozzánk, egészen Mártélyig, ahol is úgy dönt, hogy nem kér többet a gátból és Szegedet inkább autóval közelítené meg. Addig elsétálgatunk egy darabig: elhagyjuk Mindszent házait – a fesztiválról még egy ideig hallani a zenét, majd lassan elhalkul és a semmibe vész. A gát füves koronáján szép, hosszú léptekkel ballagunk, kislétszámú birkanyájat kerülünk. A tavalyi HTMV után ismét elcsodálkozom, milyen sajátos, végtelen nyugalmat áraszt ez a táj. Lassan ránksötétedik, megérkeznek az elsõ kerékpárosok, s innentõl hatalmas létszámban, gyakorlatilag folyamatosan jönnek pár órán keresztül. Sokan megköszönik, hogy félreállunk, sokan jó utat kívánnak. Mártély elõtt kerékpárúttá lényegül a töltés koronája, az országút és a vasút is mellettünk halad egy darabig – sõt, egy szóló Bzmot is elcsattog Szentes felé. Az ekkor épp valahol elöl trappoló Repkény késõbb bevallja, hogy azt hitte, busz, de csak azért, mert nem látta, hogy három homlokfénye van. A gát elkanyarodik a fõúttól, újra füvessé válik, majd lámpák nagy csoportosulása bukkan fel elõttünk, megérkezünk a mártélyi ellenõrzõpontra. Kapunk egy-egy szem hatalmas, finom almát a pontõröktõl, leülünk a füves töltésoldalra, megvacsorázunk. A strand felé vezetõ úton komoly forgalom zajlik, majdnem olyan sokan mennek strandolni, mint túrázni tovább a gáton: negyedóra pihenés után mi is inkább a gát felé indulunk.
Újabb szakasz következik, három óra ellenõrzõpont, és úgy általában minden más nélkül. Az itt készült fényképek általában a társaság tagjait ábrázolják, természetes helyzetükben, azaz a gáton fetrengve. A vidám társalgás lassan átadja a helyét az alkalmankénti egy-egy mondatnak, majd a teljes némaságnak. Pedig annyira nem eseménytelen az út. Van néha gátõrház, tévé villódzik odabent. Van egy-két keresztezõ távvezeték is. Bizony. Van magassági pont. Van kispista-lehetõség (bizony, le lehet vágni ötven métert!), de megembereljük magunkat és nem megyünk le – az alant grasszáló õrkutya rásegít erre a választásra. Vannak szúnyogok, és amikor épp nincs szél, csípnek is egybõl. Van tájékoztató tábla a Mártélyi Tájvédelmi Körzetrõl. Mindennek a tetejébe jelzett turistaúton kirándulunk, méghozzá a piros sávon. Tehát egyáltalán nem unalmas a túra, az eddigieket tetézi, hogy a holdsütötte tájon igen messzire ellátni, a láthatárt zord erdõsávok jelölik a messzeségben. Tanyára, falura utaló jelet többnyire nem látni. Lassan, de biztosan mégis egyre közelebb kerülünk egy erõs, nagy kiterjedésû fényforráshoz: az algyõi MOL-telep már nagy távolságból sejteti magát. Keresztezzük a Sándorfalva és Békéscsaba közötti 400 kV-os távvezetéket, amit egyrészt alábecsülök, másrészt -rafter- elmondása szerint innen már közel van az algyõi ellenõrzõpont. Valóban: alig megyünk tíz percet a kerékpárosok hátsó fényei nyomában, amikor megérkezünk a pontra. Kollektív földrerogyás történik, közben teával kínál a kedves pontõrnéni. Elbattyogok vasutat fotózni, alszik a vonal, alszik a fénysorompó, csak a jelzõ vörös fénye világít a híd felõl. Pihengetünk még egy kicsit, majd összekapjuk magunkat, továbbindulni mindig egyre nehezebb. Kisétálunk az országútra, elhagyva a Tisza bal parti gátját. Egyenesen a sötét nagyfai országút emlékeztet a januári gáttúrára, megborzongok.
Elindulunk a Tisza-híd felé, autósok suhannak el mellettünk, egyikük jótékonyan ráfekszik a kürtre, legalább felébreszt. A hídról fények látszanak a vízen, nehezen, de kivehetõ a párhuzamos vasúti híd acélszerkezete is. A Tisza sötéten, méltóságteljesen hömpölyög alattunk, szédítõ a mélység, ösztönösen beljebb húzódok a korláttól. Elhagyjuk a hidat, immár a Duna-Tisza-közén kirándulunk tovább Szeged felé. Az olaj-/gáztermelõ létesítmény ontja a fényt a távolban, közelebb pedig Algyõ utcáinak a közvilágítása ad némi támpontot arra nézve, hogy tényleg haladunk, nem egy helyben toporgunk. Algyõ templománál a tervezettõl eltérõen mégsem állunk meg és a gátõrháznál is csak egy rövid idõre. Ez a túrázzunk-sötétben-a-gáton-ötlet mégsem annyira nagyszerû a gyakorlatban. Leülünk egy sorompóra, próbálok nem nézni a szelvénykövekre, úgysem tudom, Szeged mennyinél van. Az elöl haladó suvlajék találnak egy sünt, aki morogva veszi tudomásul, hogy eltávolítjuk az útról, mielõtt egy álmos túrázó rálépne. Innentõl aztán tényleg nem történik semmi, csak gyaloglunk, gyaloglunk, de a gát trükkös kanyargása miatt az olaj-/gáztermelõ rohadék mindig ugyanazt az arcát mutatja, mint a Hold. A különbség az, hogy a Hold mozog, viszont az olajizé nem, megvan a fix pont, ki lehet fordítani a sarkából a világegyetemet.
Megyünk a gáton. A távolban még mindig az olaj-/gázvalami fényei. Fuj.
Még mindig gát.
Ggggát.
Új tájelem: autók rohannak messze a sötétben jobbról balra, meg balról jobbra. Jé. Az az M43-as.
Eltelik fél óra, még mindig elõttünk fut valahol az emnegyvenhááááááármas.
Még fél óra. Lassan meg tudom számolni az elsuhanó kamionok reflektorait.
Fél három van. Ellenõrzõpont. Vidám bácsi, csokival kínál, hidászati kiselõadást tart. Megnézem az autópálya hídját, szép darab, kár, hogy csak a fele látszik, más szöget nem keresek, hogy jobban lássam. A pontõr megerõsíti -rafter- távbecslését a célig: még hét kilométer. Jaj. A bokám ég, a talpam ég, a vállamat, karomat már véresre vakartam a szúnyogcsípések miatt. Menjünk. Átbújunk az autópálya alatt, szerencsére a burkolt út visszavált füves szekérútra, ez kényelmesebb. A messzeségben új fények bukkannak fel, az talán már Szeged, méghozzá Tápé. Valami vízmûteleppel kezdõdik, ami baromi messze van, aztán balra kikötõk, hajójavító, ilyesmi mutatja magát. Van egy hajóroncs is, kísérteties látvány a sötét homályban. Meg házak, rengeteg ház, jobbra. Meg balra, az ártérben. Végül egy erdõ, az erdõ végén sárgás lámpasor. Ott a cél. A fényképek adatai szerint az autópályánál készített fotó és a célban készített fotó között nem telt el másfél óra, vagyis annyira lassan azért nem haladtunk. Érzésre a dupláját tippelem.
Berogyunk a célba, leadjuk a nevezési itinerlapokat, a precíz rendezõség levágja az adatokat tartalmazó tetejét és megírja az okleveleket, szép, szabványos betûkkel. Leülünk, kapunk egy nagy tál gulyást és egy nagy kancsó teát. Bõségesen meghajnalizunk, majd odasomfordálok a rendezõkhöz, célbélyegzõ híján célaláírást kapok a „Harmincéves...” mozgalom igazolólapjára. Átvesszük a papírokat – ha nem fotóztuk volna be, most sosem tudnánk, melyik kié volt, mert a tetejét levágták adminisztratív célokból – és az ígéretet a kitûzõk postai eljuttatásáról. Kióvatoskodunk egy buszmegállóhoz, a társaság tagjainak a járása legalább olyan kecses, mint amikor vízibivalyok balettoznak. Suvlaj és -rafter- elhúznak a hetvenvalahányas busszal a buszállomásra, ahonnét Szentes a célállomásuk, mivel a kocsit ott parkolták le. Mi egy jólelkû szegedi sporttársnõ javaslatára felszállunk a városnézõ 90F, vagy milyen buszra, és bõ félóra kanyargás után megérkezünk a pályaudvarra. Vonat, alvás, átszállás, vonat, alvás, átszállás stb. Hazaérkezés, fürdés, evés. Köszönöm a társaságot Repkénynek, suvlajnak, -rafter-nek – akárhogy is gondoltam útközben, visszagondolva nagy élmény volt a nyáréji gáttúra. Köszönöm a túrát a rendezõknek. A gát jó, a gát szép, a gáthoz legközelebb vízitúrázni szeretnék menni. Vagy kerékpározni.
-Kékdroid-
Képek |
