Túrabeszámolók

TOR DES GÉANTS

2011.09.11-18.

332,5 km, 24000 m, 150 óra

 A januári jelentkezéskor 5 nap alatt betelt az 500 fõs lista. Hosszabb idõszakra számítottunk, ezért nagy kapkodás volt az utolsó órákban, de sikerült bekerülni egyenes úton mind az ötünknek:  Szilágyi Anita, Siményi Miklós, Wehner Márton, Wehner Géza és jómagam /Börcsök András / , továbbá Fridrich Laci várólistáról.

Egy héttel a verseny elõtt kaptam meg az új Hoka cipõmet Olivértõl. Bíztam a cipõben, ez már fél sikert jelentett számomra. Magyarok közül többen is kint vették meg az új Hokát. Az indulók 10-15 %-a ilyen cipõben indult a versenyen.

A vasárnapi rajt elõtti csütörtök reggel indultam Athosszal, Fridmannal Courmayeurba. Svájcon keresztül, este 11-re értünk oda. Elõre lefoglalt szállodánkban már vártak minket. Másnap sokáig aludtunk, majd a következõ két nap pihenéssel telt. Bejártuk a verseny városi szakaszát, sportboltokat, ettünk pizzát, ittuk a helyi söröket. Az idõjárás nagyon szép volt. Egész nap sütött a nap, kánikulai meleg volt.

A „Hungarian Trail Running” feliratú pólóink  beváltak. Többen is odajöttek érdeklõdni, hogy ugye a versenyre jöttünk.

  Szombaton délután a sportcsarnokban volt a rajtszám átvétel. Itt találtunk egy óriás plakátot, amin az állt, hogy ez a világ leghosszabb non stop ultra trail versenye. Rögtön csapatkép készült a plakát elõtt. Rajtszámból mindjárt kettõt is kaptunk, egyet elõre, egyet hátra kellett felraknunk. Csuklónkra egy chipet csatoltak. Letéti díjat nem kértek, ez egy egyszer használatos chip volt. Továbbá egy fehér technikai pólót is adtak. Kaptunk egy közepes méretû sporttáskát, ebbe kellett beraknunk az egy hétre szükséges ruháinkat, tartalék élelmünket, elemeinket, tisztálkodó felszerelésünket. Még nem tudtuk milyen ellátást fogunk kapni a hét folyamán, ezért jól kitömtük a táskákat. Este visszavittük õket a sportcsarnokba. Ekkor volt egy eligazítás, angolul, franciául és olaszul, majd pasta parti, ahol hosszan kellett sorban állnunk. A kínálat az UTMB-hez volt hasonló.

  Az útvonalat 7 szakaszra osztották. A szakaszok határoló pontjain tusolási és alvási lehetõség volt. Itt kaptuk meg a sárga sporttáskáinkat is. Az egész útvonalat kijelölték 60 cm magas rúdon, sárga kis zászlókkal. Fényvisszaverõ négyzet is volt minden rúdon.

Vasárnap 10-kor volt a rajt a városka fõterérõl. A felhajtás hasonló volt, mint Chamonixban. Felsorolták mind a 22 nemzetet, ahonnan a versenyzõk érkeztek. Kezet fogtunk egymással, jó utat kívántunk és „ találkozunk a célban” felkiáltással el is indultunk 10 órakor. Az 500 nevezõbõl 473-n álltunk a rajthoz. Szerényen a hátsó részrõl indultunk, így az elsõ 100 métert gyalogolva tettük meg. Még nem említettem, hogy én már derékfájással küszködve utaztam ki. Sántikálva mentem a rajtba. Itt aztán elkapott a lelkesedés és elkezdtem futni a tömeggel. A város szélén feltorlódtunk, szûk ösvényen indultunk fel az elsõ hágóba. Col Arp 2571 m magas volt. Elõször erdõben, majd kopár terepen szerpentineztünk felfele. Mellettünk egy helikopter emelkedett felfele. Több TV társaság is közvetítette a versenyt. Én sántikálva értem el a hágót. Onnan mindenki futva indult lefelé. Láttam, hogy már a mezõny végén vagyok. Most meg kell próbálnom futni, különben kiállhatok. Mély levegõt vettem és elkezdtem kocogni. Egyre jobban belejöttem, kezdett bemelegedni a derekam. Youlazban volt az elsõ frissítõ pont. 11,8 km-nél voltunk. Kóla, kétféle ásványvíz, citrom és narancs gerezdek, banán, Tuc-Tuc keksz, édes keksz, aszalt gyümölcsök, sajt. Késõbbi pontokon 50%-os és 100%-os gyümölcslevek, sonka, szalámik bõvítették a kínálatot. Ez a kínálat elkísért bennünket egész héten. 20-30 km-ként meleg leves és paszta is volt a kínálatban. Ami hiányzott, szerintem, az a só és az izoital volt. Szerencsére mindkettõbõl elég sok volt a hátizsákomban és a sárga sporttáskában. Tablettákban és porokban is vittünk izót. Ezeknek a késõbbiekben nagy hasznát láttuk. Negyed háromra értem La Thuile-be. 17 km. Itt már sör és bor is volt bõven. A ponton odajött hozzám valaki, aki emlékezett ránk a tavalyi PTL-rõl.  Én is megismertem a pólóján olvasható Catalunia feliratról. Tavaly sokat mentünk együtt velük. Társai is megörültek nekem, mikor a Viva Cataluna felkiáltással köszöntöttem õket. Viva Ungheria volt a válaszuk. Gyalogolva indultam fel a Deffeyes házhoz. Nem fájt a derekam, így elég jó tempót tudtam menni. Az Alpokban még sosem látott bõvizû vízesések mentén kapaszkodtunk fölfele. Több tíz méter magasból függõlegesen lezúduló vízesések egy üstbe érkeztek és onnan egy másik vízesésben folytatódtak. Kiépített kilátópontok voltak a turistáknak.  26,6 km-nél értem el a házat. A ház elõtt frissítõpont volt. 2500 m-nél jártam. A  magasságmérõ órám 200 méterrel kevesebbet mutatott mint a valós magasság. Nem értettem az okát. Courmayeurban még pontos volt. Az elõrejelzés stabil légnyomást ígért az elkövetkezõ napokra. Most voltam harmadszor ennél a háznál. Régebbi PTL-ken is voltam itt. Mindig másik irányból érkeztem ide. Most a Passo Altó irányába indultam tovább. Ezt a szakaszt is megtettem már két évvel ezelõtt. A hágó fele félúton úgy begörcsölt a combom, hogy elfeküdtem a sziklán. Gyorsan betöltöttem egy nagy ampulla magnéziumot a vizembe. Elkezdtem inni. Pár perc után fel tudtam állni és sántikáltam tovább. Száz métert sem tettem meg, mikor a vádlim görcsölt be. Na ez már úgy fájt, hogy üvöltöttem. A mögöttem érkezõknek kézzel-lábbal magyaráztam, hogy mi a bajom. hagyjanak nyugodtan magamra, majd megyek utánuk. Lassan hatott a magnézium és végül csak felértem a 2857 méter magas hágóba. Itt már 240 méterrel mutatott kevesebbet az órám. Kezdtem gyanakodni, hogy itt valami idõjárás változás fog jönni. A görcsökre visszatérve, talán jobb lett volna, ha a verseny elõtti napokban sör helyett magnéziumot ittam volna. Ettõl kezdve napokon át a vizembe magnéziumot oldottam fel és folyamatosan azt ittam. Nem is volt több gondom a lábammal. 2000 méterig kellett leereszkedni. Mielõtt elértem volna a frissítõ pontot, elkezdett esni az esõ, futottam a házig. Jól eláztam. Ettem, ittam a házban, közben elállt az esõ. Indultam is tovább az elsõ szakasz 3. hágójába. Félúton újra elkezdett esni, besötétedett. A szél is egyre erõsödött, ahogy emelkedtem. A kezeimet már régen nem éreztem, de amikor már a lábszáraim is kezdtek érzéketlenek lenni, akkor egy nagy szikla szélárnyékában megálltam felvenni a végig zipzáras nadrágomat. A mögöttem érkezõk is hasonlóképpen tettek. Volt egy kitett szakasz, beépített kék mûanyag kötelekkel. Valamiért megtorpant itt a sor. Keskeny peremen álltunk, a szél jó 100 km-rel nyomta ránk a vizet. Villámlott és dörgött.  Az utolsó szakasz nagyon meredek volt. Négykézláb mászva jutottam fel a 2829 méter magas hágóba. Gyorsan ereszkedtünk békésebb magasságokba. Összefüggõ sorban haladtunk. Térképrõl tudtam, hogy ez a szakasz megegyezik a tavalyi PTL szakaszával. Egyszer csak az elõttem haladó hátrafordult és kérdezte, hogy emlékszem-e, hogy tavaly itt mentünk el balra a PTL-n. Ma sem tudom ki volt az illetõ. Planavalban (43 km) találkoztam Anitával, akivel frissítés után együtt indultunk tovább. 48,6 km-nél volt az elsõ szakasz vége. Beérkezéskor leolvasták a chipünket. A monitoron láthattuk a helyezésünket. La Thule óta 48 helyet jöttem elõre. Már a 400. voltam. Ez is valami. A táskánkat másodpercek alatt kezünkbe adták. Ettünk, ittunk, száraz ruhát vettünk fel. Úgy döntöttünk, hogy még nem alszunk ezen az éjszakán. Két napot kibírunk alvás nélkül. A következõ szakaszon is 3 hágót kell megmásznunk. Féltem, hogy kicsúszunk a szintidõbõl. Magasabb hágók következtek, mint az elõzõ szakaszon. 6-6 órára becsültem hágónként a menetidõnket. Még világosban túl akartunk lenni ezen a szakaszon, ezért 40 perc után indultunk tovább. Ekkor fél egy körül voltunk  hétfõn hajnalban. Az esõ már nem esett. Szerencsénkre a célig ki is tartott a jó idõ.

Col Fenétre 2854 méter magas hágó volt, amin 6 óra alatt másztunk át. Az egyik útba esõ menedékházban dupla választék volt. Kiírták, hogy az ellátás a menedékház ajándéka. A következõ a 3002 méter magas Col Entrelor nevû hágó volt. Itt már a hegyi mentõk is fenn voltak. Egy mûanyag „szobát” raktak le helikopterrel a hágó közelébe.  A szoba méretû dobozban volt a felszerelésük és vizet is hoztak fel a versenyzõknek. Távcsõvel figyelték a felérkezõket a hágóból. Kiszûrték, azokat, akiket le kellett ültetni, próbáltak beszélgetni a „gyanús” versenyzõkkel. Kíváncsiak voltak, hogy tudnak e értelmesen válaszolni. Fotósok is szép számmal voltak az útvonal mentén. Délre túljutottunk ezen is. Most következett a táv legmagasabb része a Col Loson 3296 méteren. A délutáni nap telibe sütötte a hegyoldalt. Levegõ nem mozdult, meg kellett küzdenünk minden méterért. A vége felé 5 méterenként megálltam lihegve, oxigén után kapkodva. Így is sorban elõztem meg a köveken ülõ, elfáradt versenyzõket. A hágóban itt is hegyi mentõk figyeltek minket. Oldalukon hatalmas pisztolytáska lógott. Gondolom világító és jelzõ rakéták voltak benne. 8 órára volt szükségünk, mire ezen a hágón is átmásztuk. Még csak 2. napja voltunk magasban. Még nem akklimatizálódtunk rendesen. Sebaj, majd a napok múlásával az is meglesz.

Hétfõn este, fél nyolcra érünk Cogne-ba. Ez a második szakasz vége. Feljöttem a 250. helyre. Örülök, hogy 150 helyet jöttem elõre a magashegyi szakaszon. Evés, ivás, majd elõször tusoltunk, és megpróbáltunk 2 órát aludni. Ez alatt megszáradt a lábunk, kiszáradt a cipõnk. Másfél óra alvás után, megszólalt a mellettem fekvõ telefonja. Én is felébredtem, nem is tudtam már visszaaludni. 2 óránál ébresztettem Anitát. Nehezen ébredt, de felkelt és némán készülõdtünk. Száraz zokni, száraz ruha, újabb evés és ivás. Az elsõ éjszaka esõje teljesen lemosta a kidörzsölõdés elleni krémet rólam. Csak a második este próbáltam pótolni, de már késõ volt. Annyira kidörzsölõdtem a sok izzadástól, hogy véreztem. Kentem magamra mindent, de elkísért a végéig ez a fájdalom. 23,21-kor indultunk tovább. Kijelentkeztünk. Éppen leolvasták a chipünket a kijáratnál, mikor beérkezett egy szenvedõ arcú fiatalember. Még felemelte a karját és leolvasták az idejét, de már nem engedte le a karját. Összeesett, elájult. A sátor ajtajában álló rendezõk és mentõsök már felfigyeltek rá és mentek felé. El is tudták kapni, hogy legalább a fejét ne verje be. Ez aztán az akaraterõ szép megnyilvánulása! A chip leolvasásáig tartotta magát.  Az éjszakákon telihold segítette az utunkat. Nagy segítség volt gyenge kínai fejlámpáink mellé, amiket folyamatosan javítgatni kellett, hogy világítsanak valamit.

46 km-es szakasz várt ránk. Elején még volt egy 2800-as hágó, aztán végig lefele Donnas-ig. Hosszú ereszkedés. Donnas csak 300 m-n fekszik. Ez az  Aosta völgy keleti bejárata. A hágón még sötétben átjutottunk. A völgybe dél körül értünk le. Az aszfalton sütött a forróság.  A helyiek ilyenkor már sziesztáztak. Árnyékból buzdítottak bennünket. Az út egy része az egykori római úton vezetett. Több falun keresztülmentünk, mire háromnegyed egykor elértük a pontot. A falvakban több vízkifolyót is találtunk. Vizeztük a sapkánkat, nehogy napszúrást kapjunk.  Három óra alvást terveztünk. Nem volt kedvünk a nagy melegben tovább indulni. Egy rendezõ közölte, hogy kevés a fekhely és csak két órát alhatunk. A teremben minden ablak nyitva volt. Járt a levegõ. Így is az izzadságunkban fürödtünk alvás közben. Itt sikerült elõször fogat mosni és borotválkozni. Ötkor indultunk tovább. Kezdett enyhülni a meleg is. Éjszaka lassabban haladtunk, de legalább nem izzadtunk ki mindent magunkból.

52 km-es szakasz várt ránk. 18 km-en másztunk fel a Rif. Coda-hoz. 2224 m. Ez egy csúcson található menedékház. Már sötétben értük el. Az Alpok legkeletibb gerincén voltunk. Alattunk a kivilágított Pó síkság terült el. Nappal talán még a tengert is láthattuk volna. Egész éjszaka nehéz, köves terepen mentünk. A vége felé volt még egy meglepetés plusz hágó is. Még az elsõ esõs éjszakán sikerült megfáznom, most aztán gyakran köhögtem, lassan szakadozott fel a légcsövemen lerakódott váladék. Az útvonal is nagyon poros és száraz volt. Napfelkeltekor csodálatos panorámánk volt az egész Monte Rosa hegységre, másik oldalon a Grand Paradiso hófödte csúcsa világított rózsaszínûen. Csak szerdán délután 3 óra után értük el a Gressoney völgyet. 200 km-nél voltunk. Tudat alatt már elkezdtünk visszafele számolni a célig. Már csak három szakasz volt hátra. Itt három óra alvást terveztünk. Másfél óra után egy rendezõ felébresztett szép sorban minden férfit, valakit kerestek. Nagyszerû. Itt sem tudtam már visszaaludni.

Sötétedés elõtt indultunk tovább. Felfelé mentünk a Gressoney völgyben. Besötétedett. Karnyújtásnyira fehérlettek a holdfényben a Monte Rosa 4000-s csúcsai. Még a völgy vége elõtt elindultunk balra felfele. Alpenzu nevû menedékház volt az elsõ frissítõ pontunk ezen a szakaszon. A szintmetszetbõl egy könnyû szakaszra számítottunk. Csak 36 km a táv. Felmegyünk 2700 m-re és le se jövünk 2000 alá a végéig. Ez így is volt, mégis a legnehezebb szakaszok egyike lett. Hágóból hágóba mentünk azzal a különbséggel, hogy nem mentünk le köztük a medencék aljára, hanem mindjárt kioldalaztunk egy másik hágóba. Keskeny, poros peremeken oldalaztunk órákon át. Csak a botjainkra támaszkodhattunk. Csak egy lépést lehetett volna elvéteni, másodikra már nem lett volna lehetõség. Az eddigi hegycsúcsok mellett feltûnt a Matternhorn déli oldala is. Nem volt rajta hó. Kicsit szélesebb volt a csúcs alatt, mint ahogy a másik három oldalról látszik. Lassan telt az éjszaka. A hõmérséklet pár fokkal volt 0 felett. Amíg mozogtunk, nem fáztunk. Beértünk egy elhagyottnak tûnõ faluba. A zászlók egy helyi vendéglõbe vezettek. Ez volt a meglepetés. A kandallóban pattogott a tûz. Az asztalok megterítve. Tisztaság, mint egy elsõ osztályú vendéglõben. Foglaljunk helyet! Mit szeretnénk enni? Beértük egy levessel és tésztával. A teljes étlap ingyen rendelkezésünkre állt. Ezt biztosan saját zsebbõl állták a háziak. A frissítõ pontokon töltött percek után viszont már vacogva indultunk tovább. Csütörtök reggel 9 után értük el a szakasz végét. Itt újra a bevált forgatókönyv. Evés, tusolás, alvás, evés, indulás tovább. Itt sem sikerült másfél óránál többet aludnom. Lelógott a lábam az ágy végén. Hát nem belém rúgott egy járni alig tudó versenyzõ?! Volt olyan pont, ahol mellette volt a kórház száz méterre. Két mentõautó, felváltva, szirénázva vitte a rászorulókat a kórházba. Teljes körû és mindenre kiterjedõ biztosítást kötöttek a rendezõk minden versenyzõre. Bármivel az egészségügyiekhez lehetett fordulni. Várakozás nem volt, rögtön segítettek. Látszott, hogy a pénz itt nem számított. Minden és mindenki a versenyzõk rendelkezésére állt. Fél kettõkor indultunk tovább. Csak most látom, hogy milyen sok idõt töltöttünk a pontokon. Ott rövidebbnek tûntek a pihenõk. Valószínûleg elvesztettem az idõérzékemet.

47 km-es szakasz várt ránk. A szintvonalakból az elõzõhöz hasonlóra számíthattunk. Csak egyszer mentünk le 2000 alá. Délután egy rendezõ jött szembõl és új zászlókat rakott ki. Még csodálkoztunk, hogy ki szedheti ki a zászlókat ebben a magasságban. Hamar rájöttünk a dolog nyitjára. Alig, hogy elment a rendezõ, már jöttek is a tehenek és elkezdték enni a zászlókat. Volt amelyik csak a sárga nylont ette meg, de volt amelyik a rudat is megrágta és lenyelte. Nehéz éjszakánk volt. Az utolsó 2700-as hágóból egy 45 fok körüli szerpentin vezetett le. A nehézsége abban állt, hogy púder finomságú volt az egész hegy. Ha felálltam, csúsztam lefele. Guggolva egy órán át ereszkedtem lefele. Teso gazdaságos botjaink mindig a legrosszabbkor csúsztak össze. Valószínûleg ekkor már nem voltam rendben. Elfogytak a tartalékaim. Anita lent egy legelõn várt, mivel a jelzõzászlókat itt is felfalták a tehenek, nem találtuk az út folytatását. Végül két amerikai versenyzõvel közösen találtuk meg az ösvény folytatását. Innen már nem tudtam volna egyedül tovább menni. Magyar mondatokat hallottam az erdõbõl. Tudtam, hogy hallucinálok. Nem tudom miket beszéltem, csak arra emlékszem, hogy Anita rám szólt, hogy maradjak csendben és menjek utána. Fájtak a talpaim. A Hoka talpa itt már puhának bizonyult. Átnyomták a kövek. Hiába, ilyen távra már nincs megfelelõ cipõ. Órákon át ereszkedtünk lefele. A völgy túloldalán már lakott települést láttunk. Nem lehetett átmenni a túloldalra. Még lejjebb kellett mennünk, aztán vissza a túloldalon. Egy garázsban volt frissítõpont. Ekkorra már hatott a fájdalomcsillapító, jobban lettem. Anita úgy döntött, hogy ott marad pihenni. Én egyedül indultam tovább. Erdõben meredeken emelkedtem 600m-t. Nagyon álmos voltam. Rettegtem, hogy bealszom és arcra esem. Mire felértem kivilágosodott. Hegyimentõk voltak a ponton. A világossággal el is múlt az álmosságom. 500 m-rel feljebb, velünk szemben világított a következõ pont. Oldalazva kellett átmenni a ponthoz. Ez nem volt nehéz. Viszont a pont alatti függõleges fal tele volt emberekkel. Na ha itt kell majd lemenni, akkor feladom. Csak késõbb jöttem rá, hogy sziklamászók voltak, akik a falban aludhattak és a napfelkeltével elkezdtek mocorogni. A hágóban megint hegyi mentõk voltak. Végül a hegy túlsó oldalán kellett lemenni. Ez is egy poros szerpentin volt, de voltak kavicsok is a porban, így itt már nem csúsztam. Beálltam egy három fõs olasz csapat mögé. Tudtam tartani a tempót velük. Az alsó részen már elkezdtem futni és lehagytam õket. Péntek reggel 9 körül értem Ollomontba. Már csak 49 km volt hátra és szombat délutánig kellett beérni. Az elmúlt két nap nehézségei után még nem voltam biztos benne, hogy beérek szintidõben. Ezen a ponton már nem volt sportcsarnok. Egy nagy sátorban volt az egészségügyi pont és az alvási lehetõség. Egy kõházban volt a frissítõ pont, mellette egy vizesblokk. A nap még nem sütött be a völgybe. Hideg volt és csak két tusoló. Még a törülközõt sem lehetett bevinni, csak egy kabin volt az egész. Kint a hideg kövön le kellett vetkõzni, mezítláb sorban állni, mint a katonaságnál. Rám került a sor. Meleg víz volt, de fél perc után már dörömböltek a sorban állók, hogy jöjjek ki. Ki a hidegbe a forró vízbõl. A törölközõt sose sikerült megszárítani, így vizes és penészes volt már egy hét után. Felrángattam magamra az utolsó tiszta ruhám és futás a sátorba a pokróc alá melegedni. Közben Anita is megérkezett. Megbeszéltük mikor indulunk. Beállítottam a telefonom. Kiírta, hogy még 51 perc az ébresztésig. Hú de jó! Na azért ez se volt mély alvás. Mivel ott voltak az egészségügyiek is, folyamatos volt a hangos, olaszos beszélgetés.

Dél körül indultunk az utolsó szakaszra. 1400-ról 2700-ra kellett felmenni. Kezdetben erdõben szerpentineztünk felfele. Anita lemaradt. Az emelkedõkõn általában én voltam a gyorsabb, aztán a lejtõkön mindig utolért. Az egyik kanyar után, láttam, hogy az alattam lévõ részen lelassított egy autó. Egy versenyzõ szállt ki belõle, nagyon óvatosan. Õk nem láthattak engem. Felettük voltam és az erdõ eltakart. Szóval a fiatalember nagy léptekkel elkezdett futni. Pár száz méter után elfogyott az ereje és átváltott gyaloglásra. Engem még mindig nem látott. Én viszont láttam, hogy van rajtszáma és 2010-es UTMB-s trikó volt rajta. 2433 m-en elértem a Rif. Lettey nevû házat. Nem sokkal utánam õ is odaért. Gyaníthatott valamit, mert nagyon zavartan nézett rám. Itt kiültem a ház elé egy sörrel a kezemben. Levetettem vizes pólómat száradni. Anita nemsokára megérkezett és együtt indultunk tovább a hágóba. Onnan lefelé már láttuk a Nagy Szent Bernát hágóra vezetõ utat. Közeledünk, gondoltuk. Egy pajtában volt a következõ frissítõ pont. Majd az úton átkelve egy hosszú és szép szekérút következett szintben. Talán ez volt az elsõ rendesen futható rész a héten. Még délután elértük Saint-Rhémy városkát. Itt már jártunk tavaly. Itt pontnak kellett volna lenni. Valamiért, egy faluval odébb rakták a pontot. Sebaj, csak követjük a zászlókat és elérünk a célig. A frissítõ ponton eltöltöttünk egy órát, közben az egyik amerikai résztvevõvel beszélgettünk. Õ és barátja szerettek volna a faluban aludni, de a rendezõk minden igyekezetük ellenére sem találtak szállást nekik. Mikor mondtuk, hogy nálunk 1000 méter a legnagyobb hegy, akkor elcsodálkozva kérdezték, hogy hol tudtunk felkészülni. Sötétedéskor továbbindultunk, már csak 20 km-re voltunk a céltól. Egy bivak házhoz (Merdeux) értünk, ahol meleg teával várták a beérkezõket. A pontok egy részénél nem volt chip leolvasó. Ott felírták a rajtszámot és a pontos beérkezést. Rádió kapcsolatban álltak a központtal és egymással is ezek a pontok. Rádión mondták be a rajtszámokat a központnak és így kerültek fel az eredmények a netre. Ennél a háznál is volt rádió kapcsolat. Az egyik rendezõ mondta, hogy már megállt a mezõny éjszakára. Az elõttünk lévõ házakban már nincs hely aludni. Mindenki a reggelt várja és világosban szeretne bemenni a célba. Ha eddig nem is mondtuk ki, de azért tudtuk, hogy most már ha kell, négykézláb is be fogunk érni. Felengedett az egész hetes feszültség mindenkibõl. Vidám volt a hangulat. Olyan álmosság fogott el, hogy egy órát aludtam egy padon ülve. Aztán indultunk tovább a Col Malatra nevû hágóba. Ez 2936 m magas. Már voltam itt 2008-ban. Tudtam, hogy nem nehéz, csak hosszú mindkét oldala. Az utolsó szakaszt beépített vaslépések és kötelek segítették. A hágóból már a Mont Blanc fehérlett az éjszakába. Hosszan ereszkedtünk le a Bonatti házig. (Ez egy másik Bonatti, nem amelyik az UTMB-n van.) A házban jó meleg volt, ahogy leültem, újra erõt vett rajtam az álmosság. Anita tovább indult. Én elaludtam. Egy óra múlva ébredtem. Kezdett világosodni. Innen a Bertone-ig egy nagyjából szintben menõ úton mentem a hegy oldalában. Akinek még volt ereje, az itt futhatott is. Többen is ültek az út mentén szétszakadt Hoka cipõben. Ragasztószalaggal próbálgatták járhatóvá tenni. A leggyakoribb hiba az volt, hogy az alsó kopó réteg levált. A cipõ orrára nem hajtják fel a kopó réteget. Ezért könnyebben leszakad a talpról. Ha kõbe rúgunk, akkor is elég puha az eleje. Viszont nagyon kíméli a bokát és a térdet. Egyszóval jó kis cipõ, csak még egy kis fejlesztés ráfér. Az enyém egyben maradt, de látszik rajta a 332 km. Bertone elõtt utolértem Anitát és egy versenyzõt, aki derékban oldalra, 30 fokban megdõlve sántikált. Látszott rajta, hogy nagyon szenved. Próbáltam segíteni, de nem fogadott el semmilyen segítséget. Elmondása szerint éjszaka kicsúszott az útról. Túlélte és sikerült visszamásznia az útra. Megörült, mikor mondtam, hogy csak 50-60 méter a Bertone ház. Itt volt az utolsó frissítõ pont. Mikor meglátták elé siettek és bevitték lefektetni. Délután láttuk beérkezni a célba. A célvonal másik felén már mentõsök várták és vitték a kórházba. Bertone  után megkezdtük utolsó ereszkedésünket. Hamar elértük a várost. Megálltunk, kicsit rendbe szedtük magunkat. Elraktuk éjszakai melegebb ruháinkat és a Hungarian Trail Running pólóban, piros, fehér, zöld zászlóval a kezünkben megindultunk a cél felé. Miki, Athos és Fridman elénk jöttek kamerával. A belvárosban két oldalt tapsoló emberek, az utolsó pár száz méteren vörös szõnyeg és már be is értünk a 204. és 205. helyen, szombat reggel 9 óra 35-kor. 143 órával és 35 perccel az indulásunk után. 332,5 km-t tettünk meg. 25 db 2000 méter feletti hágót másztunk meg. Ez 24000 méter szintet jelentett a rendezõk szerint. Hála a jó pálya kijelölésnek nem tévedtünk el. Az 473 indulóról 1200 segítõ gondoskodott 43 frissítõ ponton. A hangulat végig nagyon családias volt, tanulhatunk az olasz rendezõktõl. A célban terülj-terülj asztalkám várt ránk. A sörcsap ki volt téve a térre, mindenki magának csapolhatott, korlátlanul. Kaptunk jegyet masszírozásra és a sportcsarnok emeletén mûködõ étterembe is. A beérkezés után a sportcsarnok alagsorában volt a tusoló és ott lehetett aludni matracokon. Tusolás után visszasiettünk a célba. Sajnos lekéstük Gézáék beérkezését. Már ünnepeltek mire odaértünk. Feltûnõen jó fizikai és mentális állapotban voltak. Délután még sokáig a célban tapsoltunk a beérkezõknek. Megbeszéltük az egy hét alatt minket ért élményeket és benyomásokat. Volt mirõl beszélnünk. Mindegyik fõ ponton és a célban is kaptunk egy jelvényt a rendezõktõl. Összesen 7 egyforma jelvény, csak az alján másik-másik város neve szerepel. Szép sorozat. Sajnos a vasárnapi eredményhirdetést Athossal és Fridmannal nem tudtuk megvárni. A többiek elmondásából tudom, hogy minden beérkezõt név szerint kiszólítottak és átadták a finischer mellényt. Nekünk hétfõn már dolgoznunk kellett. Szombaton este 8 körül Athos ébresztett, keljek mert indulunk haza. Az utat is végig aludtam. Athos egymaga végigvezette az utat hazáig. Vasárnap délután már itthon voltam és alhattam tovább. Az elmúlt hetem alvással és evéssel telt. Még mindig van mit kipihennem. Érlelõdik a gondolat, hogy még egyszer visszamegyek egészségesen és megpróbálok jobb eredményt elérni.

6 magyar indulóból ötünknek sikerült beérni. Köszönjük a hazai szurkolást, a sok biztató SMS-t. Sokat segített, hogy tudtuk, mennyen figyelnek odahaza.

A részletes eredmények:  www.tordesgeants.it