Less Nándor 2011
Az utolsó napig vártam, nem tudtam eldönteni, melyik távot válasszam. A 35, 44, 48, 60, 75 és a százas, mindegyike kísértést jelentett számomra. Álmaimban fellegekben jártam, és mindegyiket bejártam. A ráhangolódás hete végetért, és ott találom magam a rajthelyen.
Velem vannak lányaim is. M. indul a 35-ös távon. Mulatságos jelenetek ismétlõdnek, Emberek rázzák egymás kezeit, köztük én is. Amúgy jó a kedvem, de a találkozással járó események még felhangoltabbá tesznek.
Szemlélõdve figyelem a résztvevõket, a szervezõket. Jelentéktelen dolgokról, mintha valóban fontosak-komolyak lennének, szót váltunk-váltanak. Kellemesen, szelíden, virtust csiholó hangulat telíti be a levegõt. Fél 9 körül, nyári futóruhában ott állok a 44-esek rajtjánál, és mint gyík a napfényes sziklán, úgy élvezem a reggeli nap érintését. Érzem, melegíti véremet.
A rajthely mellett naspolyát árulnak, másutt szõlõt, birsalmát, térképet. Fázós helybéliek égetõ tekintete, kíváncsisága fûti a levegõt. Kb. 30-40-en lehetünk az induló zónában, mire megérkezik Sütõ Laci, és ¾ 9 körül utunkra bocsájt minket.
Úgy 10 Km/órás átlagot szeretnék teljes?íteni, és ennek megfelelõen indulok el. Meglepõdve tapasztalom, hogy a mezõny nemigen akar rákapcsolni, megállok, és bevárom a mögöttem lévõket. Gyertek már, nem akarok (már most az elején) elsõ lenni, (amúgy a végén sem tudnék). Végre 3-an megelõznek, hagyok mögöttük kb 100 métert, és úgy gondolom, ez egy ideig jó lesz.
A faluból kivezetõ úton a napsütés a legkellemesebb. Az utat beborítja valami vörös építési törmelék, (az emberi alkotás dicsõséges emlékei), amitõl az még göröngyösebb és járhatatlanabb lesz. Hamar megfeledkezem róla, mert körbevesz a verõfény. Az ég tiszta, és szépen látszanak a hegyek kontúrjai.
Betérünk a Hór-völgybe. Kissé sötétebb errefelé a tónus, figyelgetek erre-arra, de legfõképpen arra, hogy beállítsam a megfelelõ utazósebességet. Kezdek kissé befelé fordulni, mert majdnem elmellõzöm a Subalyuk mellé telepített ellenõrzõ pontot. Vissza kell fordulnom 30 métert, nehogy már a legelején érvénytelenné tegyem indulásomat.
Jó érzés itt futni. Szokatlan számomra a sok túrázó. Általában magányosan szoktam az erdõt járni. Nemsokára feltûnik két szürke pufi-dzsekis lány és egy zsemlyeszínû kutya. Nagy öröm villanyoz fel! Hát ezek ez én (kismama) lányaim! No és a Bóci kutya! Mosolyuk-vidámságuk elsöprõ erõt ad nekem. Mintha az elsõ 4 Km lefutása légypiszoknyi erõkifejtésbe sem került volna.
Jobbról becsatlakozik a 35-ös táv jelzése. Sok-sok szép emlék villan belém, de már látom is az Oszlai tájházat. Sajnálom, hogy ilyen gyorsan tellik az idõ. Szívesen maradnék. Ránézek az órámra, és megnyugvással látom, megfelelõ a tempó. A csekkolás gyorsan megy, de a frissítõ ital fájdítóan hideg. Gondjaim lehetnek: Ha nem iszom belõle az baj, ha meg igen, akkor az.
Oszla után 4-500 méterre jó hogy kitették a szalagozást, mert egy magamfajta beszûkült tudatú futó, könnyen elsöpör egy ilyen leágazás mellett.
Ránézésre az emelkedõ erõsnek látszik, de megnyugvással tapasztalom, hogy a szívem nem tartja nehéznek. Lehet a tempót tartani, és a pulzusom sem emelkedik. Jólesõ innen a Hór völgyre visszapillantani. Itt nemcsak a látvány, hanem az út is felemel.
Az Ódor mászás úgy 400-500 méter lehet. Bírnám, de úgy gondolom, nem szabad nagyon erõlködni. Úgy kell a felsõ utat elérnem, hogy teljesen laza maradjanak. Nem könnyû feladat ez, mert itt a séta is komolyan megerõltetõ.
Végre felérek a felsõ útra, ám közben ketten beelõznek. Nem bánt a dolog, mert érzem, hogy nálam minden oké, de õk nem teljesen acélosak. Van még egy kis emelkedõ az Ódor várig, addig nyugodtan lazsálhatok. Gyorsan frissítek, no de itt aztán a durva lejtõ szakaszáig kötelezõ a határozott iram-váltás.
Érdekes ez a túra! Nemcsak a futásról és nemcsak az egoizmusról szól. Az útvonal minden egyes szakaszán úgy érzem, mint amikor valaki az utcán váratlanul egy kellemes ismerõssel találkozik. Minden egyes szeglete, szakasza az erdõnek, a terepnek szép és érdekes. Ugyancsak üdítõ dolog, amikor ismeretleneknek odaköszönünk, vagy bátorítóan odaszólunk vagy mindez fordítva történik. Mindkettõ nagyon jól esik. Azonnal elfelejtjük minden fáradtságunkat.
Az Ódor vár után következik egy csalafinta kis szakasz, ami levisz egy kiépített forráshoz. Most is jelezték, hogy 100 m múltán ellenõrzõ pont lesz, pedig a fenét. Ez kedves trükk volt a szervezõk részérõl, remélve, mindenki erre veszi útját, különben a takarékosabb üzemmódot választva, a dózer utat választanák. Az illem, de a hely szépsége is azt diktálja, menjünk arra, amerre a kiírás szól. Jól jár vele aki betartja. Lehet, csak a véletlen hozta, egyetlen embert látok a forrásnál, akinek nagyon jó a torka, mert mohón iszik belõle.
Ismét felkapaszkodom a kocsi-útra, majd egy durván lejtõs rész jön Egeresig. Itt találkozom M. lányommal, aki a 35-öt tolja. Mosolyog, és ez hosszú percekre feledteti nehézségeimet. Csúszósak a falevelek, botladoztató gyökerek akadnak errefelé. Taktikai okokból visszafogom magam, pedig a szembejövõk erõsen bíztatnak, húzzak bele, mert a mögöttem levõk elhagynak. Ez be is következik, talán 5-en 6-an elmellõznek. A lejtõ alján aztán mindannyian, nem szándékosan rátévednek az egeresi kanyart rövidítõ tisztásra. Utánuk szólók, a jelzés másfele visz. Visszafordulnak. Kissé bánt, hogy tévedésük miatt kerülök elébük.
Az egeresi fordítónál ránézek órámra. A 10 km/órát tartom. Most egy enyhén emelkedõ hosszú rész következik. Itt nem szabad lazsálni. A szintemelkedés nem sok, de a murvás útburkolat miatt nem lehet takaréklángon futni. A gödrök, kisebb pocsolyák kerülgetése egyáltalán nem pihentetõ.
Többnyire jókedvû, korán kelõ túratársakat mellõzök el. Világosan érzem, hogy megbecsülést és tiszteletet érdemelnek. Nem futók, talán nem fanatikusak, mégis itt vannak, és ez nagyszerû dolog!
Vannak közöttük, akik jószívvel viszonozzák odaköszönésemet, biztatásomat. Ez nekem is jót tesz. Legutóbbi túrámon Marton4 volt az, aki ismeretlenül megszólított, és napokig tartó felemelõ pillanatokat okozott. Megint mások némi zavarral, legföljebb dörmögnek valamit, mert nem ismernek. Ha a jövõben sokat túráznak, rájönnek, a jó szó akkor is használ, ha olyasvalakitõl kapjuk, olyasvalakinek adjuk, akit éppen nem is ismerünk.
A Füzérkõnél a levegõ sokkal hidegebb mint másutt. Már-már kutya hideg van. Tán még meg is fázom. Szóba se jöhet, csak mozogni kell. Elérem a Hideg-patagi elágazót, a Pazsag-völgyet, Tebe-pusztát. Nagyon érdekes történelmi hely ám ez. Lehetne egy ki tud többet Tebe-pusztáról versenyt is rendezni. Sok titokzatos dolog lappang a fák között.
Kicsit sajnálkozva látom, hogy a Tebe-tó egyszerûen eltûnt. Helyén semmi víz, ellenben látok egy festõien üde tavaszi zöld mezõt. A szép színekkel, az erdõkkel formázott frizurát viselõ hegytetõk látványával nem tudok betelni. Eszembe se jut, hogy most futni jöttem ide. A Balla-völgy bejáratánál már vár a frissítõ állomás, ami a rajttól kb. 15,5 Km-re van.
Futó szempontból nagyon okosan lett összeállítva az ellenõrzõ pontokon az ellátmány. Nem a mennyiségen van a hangsúly. Mazsola, sós ropi, néhány karika banán, kis darab csokoládé, víz. Nem is kell nagyon más. Esetleg kalciumos víz. Tehát az ellátmány tökéletes, talán csak a víz 3-4 celsius fokos hidegsége volt rossz, de ezen nem nagyon lehetett segíteni. A kezemben mégsem melengethetem sokáig.
Még egyszer körbenézek, és gyönyörködöm a szép napsütésben, majd önismereti leltárt tartok. A tervezett átlag-sebességet tartom, ami a Bánya-hegyig fenntartható. Folyadék hiányom, energia-hiányom nincs, pillanatnyilag a 4. helyen állok. Nem olyan rossz ez, bár a Balla-völgy azért nem olyan könnyû, mint amilyennek látszik. A murvás út, és a szintemelkedés engem is, mást is próbára tesz.
Most érezem elõször, hogy a felfelé haladás kezd izom-dolgoztató lenni. Répáshuta alján utolér két srác. Bámulva látom, milyen jó alkatuk van a terepfutáshoz, sokkal jobb a testsúly magasság arányuk, mint az enyém. Nem mennek gyorsan, de nem akarom felvenni a tempójukat, nehogy elszálljak. A falu legtetején van kb 100 méter elõnyük, ezt elég lesz tartanom. Késõbb aztán beleerõsíthettek, mert a Bánya-hegynél már nem látom õket.
Érdekes szakasz ez, sõt kalandos. Mintha üdülésen lennék. Szépen süt a Nap, imitt amott kíváncsiskodó tekintetek, kocsmák, kaszálók, farakások, fûrészelõ, favágó emberek, tehát tipikus falusi élet. Még egy kakas is vígan kukorékol. Nagyon tetszik minden, de még a falu elején átver egy mosolygó tekintettel felém rohanó, békésnek látszó farkas-kutya, aki majdnem jó nagyot harap a fenekembe! Még jó, hogy hallgat a szép szóra, és csak ijesztget.
Felérve az Eger-Miskolc országútra, újdonsággal szembesülök. Eddig azt hittem, itt jön el majd a kánaán. Olyan fárasztó volt az útburkolat eddig, gidres-gödrös stb, ami észrevehetõen zavart Most meg tökéletes és sima, és pont ez zavar engem. Nem tudok kedvem szerint ritmust váltatni, pedig szárnyalni kellene. Unalmas ez az egyhangú talajfogás. Odaérek a Bánya-hegyi parkolóba. 2óra 3 perc, talán egy kicsit beljebb. A távolság kb 20,5 km, tehát a 10 Km/óra még éppen megvan, és erõben is jól állok.
A frissítésnél ismét torokszaggatóan hideg a víz, viszont a mazsola, ropi, banán-karikák nagyon jól jönnek. Markolok is belõlük valamennyit, a következõ néhány száz méter út emelkedõs szakaszán csipegetek belõle. Itt megelzõz egy 75 Km-es srác. Õ mondja, hogy a 75-km-en indult. Jó ezt tudni, mert akkor még mindig a dicsõséges 6. helyen tanyázom.
No most aztán legyen már vége a pihenésnek! Ott ahol a 44 és 75 Km –es táv szétválik, Futni kell! Be kell hozni az eszegetéssel-nyammogással elfecsérelt veszteséget. Mellesleg nagy kedvencem ez a hely. Csak lelkesedni tudok érte. A kõkapu és környéke, varázslatos és misztikus hely. Jó lenne órákat itt eltölteni, elmerengeni. Ez utóbbi piciben sikerül is.
Kissé meglepett néhány harcos teljesítmény túrázó, mármint hogy ennyire jók õk. Ilyen koránra nem számitottam, hogy õk is eljutnak errefelé. A talaj puha, felettem a Három-kõ, alkalmanként elkap a Nap egy-egy beszüremkedõ sugara. Elõttem egy kalandosan szûk ösvény, majd leszakad a hegyoldal. Kár érte, mert az ilyen lejtõk nagyon lerontják a km átlagomat, de az még rosszabb, hogy elfáradok tõlük.
Hamarosan a Kõháti oldal tisztására érek, miutána egy kis hullámzó útszakaszon megint lehet ritmust váltani. NEm tart sokáig, mert hamarosan a Juhász-kút brutális lejtõjén találom magam. A nap idesüt, melege nagyon jó, erõt és vigaszt nyújt fáradalmaimért.
A Juhász-kúttól az Imó-kõig elvileg prímán lehetne haladni, de most még nincs kitaposva. Sûrû, gubancos, szúrós a növényzet. Könnyen elgáncsolhat a cipõfûzõ effektus. Úgy járhatok, mint mikor futás közben rálépek a cipõfûzõmre. Egyszer megkérdeztek egy magyarul tanuló kínai diákot, szerinte melyik a legszebb magyar szó, mire õ, hát a cipõfûzõ.
Van dallama a szónak. Dallama sõt ritmusa is ennek a hosszú ereszkedõnek. Lenne miért itt nézelõdni, ám minden figyelmemre szükség van, nehogy túl nagyot tanyázzak ( anyázzak). Igy is durván belerúgok két nem látott kõbe, még jó, hogy egyben maradt a lábújjam. Az Imókõi ellenõrzõ pontot arrébb helyezték. Jó ötlet, kisebb az elsõ túrázók eltévedési lehetõsége. Itt is segítõkész ellátásban van részem.
Jó erõben hiszem magam, ezért most szépen felfutok a Kaló Gábor fájáig, de nem megy. Éhséget, fáradtságok érzek, kõdarabkák nyomják a talpamat. Kétszer is leülök az emelkedõn, és kitisztítom cipõmet. A Lambot-bércen helyreáll minden, és talán még tudom tartani a 10 Km/óra sebességet. A hullámvasutazás kifejezetten jó, különben elkényelmesednék. Általában nem szeretem a tarra vágott erdõket, de most látom elõnyét is. Nagyobb távokat be lehet látni, és szép a fiatalos is. Érzem, Bujdosókõig tudnék gyorsabban menni, de arra gondolok, jön még kutyára dér, jó lesz azt ami még megmaradt belõlem, beosztani.
A Bujdosókõi lejtõ nekem durva, mellesleg elmondhatatlanul szép. Kicsit sötét, van aki félelmetesnek tartja, de én szeretem a félelmetes helyeket is. Itt már erõsen érzem a folyadék hiányát, de a Pisztrángos tónál szép remények várnak. Ott eddig mindig terülj asztalkám várt fogadott, hátha most is így lesz. Nos, tévedtem, bár van mindenbõl elég, ami fontos és célszerû. Itt már megiszom egy pohár Kólát is, hogy doppingszerhez jussak.
A Pisztrángos tótól a Völgyfõ házig egy egyszerûbb, amolyan völgyfenéki útvonal, amirõl túl sok mindent nem tudok elmesélni. Akad itt egy-két emelkedõ, amibe már részben belesétálok. Kezdek beletörõdni, hogy a tervezett átlagsebességet nem tudom tartani. Jó lenne viszont a vélt 6. helyezésemet megõrizni. Egyáltalán nem dicsõséges tempóban, elkocogok a Völgyfõ-házig, majd onnan le és felfelé az Ódor-hegyig. Az emelkedõn ismét sétálok, amikor egymásután elhalad mellettem két nagyon szimpatikus versenytárs. Bíztatnak, jól is esik, de az az igazság, hogy jobbak nálam. Igyekszem nem túlságosan lemaradni, a távolságot kontroll alatt tartom, mert ha majd látom rajtuk a fáradtság jeleit, akkor meccselni akarok velük.
Míg elérek az Ódor-várig, nagyjából visszatér minden erõm, talán a csodás panorámának, vagy a frissen érkezõ turisták látványának köszönhetõen. Itt viszont szem elõl tévesztem futótársaimat, másfelõl akkora tömegbe keveredek, amiben egyenesen elveszek. Alig tudom átverekedni magam rajta, kérdezgetem itt is ott is, hol van a futóknak kitett ellenõrzõ dugóka. Senki se tud róla semmit. Már-már feladom, gondolom, befutok így a célba, de aztán mutogatnak, menjek erre, menjek arra. Elveszkelõdöm a szervezõk asztaláig, itt még egy fél pohár vizhez is hozzájutok, amire igencsak szükségem volt.
Kissé téblábolok. Nehéz visszaszerezni a futó tempót. Megyek a Mákszem hegy felé. Versenytársaimat nem látom, amit nem bánok, legalább nem kell emiatt is erõlködnöm. Demoralizálódok. Nem érdekel a célidõ, és más sem. Az sem izgat, ha közben 10-en megelõznek. Mindezek mellett, öröm lappang a szívemben. A Mákszem hegy kellemes, szép és ritkán járható hely. Az is tetszik, hogy zavartalanul lehetek a terepben, továbbá senki sem látja meglassulásomat, amit a hiúságom nehezen visel.
A Mákszem nyergében még egy körülpillantás, és betérek az erdõbe. Ez lesz számomra az út legnehezebb szakasza. Fáradt lábaimnak, ízületeimnek durva, bár is nem annyira durva, mint inkább hosszú lejtõ következik. Nem vagyok elég erõs ahhoz, hogy lazán kiengedve fussak, emiatt még nehezebb lesz. Minden egyes lépést ellen kell tartani. Alig várom, hogy Bükkzsércre beérjek.
A templom közelében frissítõ pont, 3 helybéli nénike fogad. Kedvesen kis ásványvízzel traktálnak. Szükségem is van rá. Kegyes hazugsággal bátorítanak, hogy elsõ vagyok. Nagyon szép ez tõlük, de tisztában vagyok helyzetemmel. Fújok hármat vagy négyet, és tovább trappolom utamat. Rápillantok a Nyomó hegyre. A futás viszonylag könnyen megy, de a látvány borzalmas. Az hagyján, hogy a Nyomó hegy mekkora, de elõtte az a domb milyen hatalmas? Tõle teljesen ki fogok készülni.
Érdekes módon, az optikai csalódás csak addig tart, amíg odáig érek. Amikor az országúton, majd a sövényen átbújok, felkészülésképpen sétálok 30 métert, és utána már a domboldalt jelentéktelennek látom. Felkocogok az erdõ-zónáig, ami nem ver tönkre, majd azon keresztül felsétálok a tetõre. Közben jól kipihenem magam. Jópofa dolog ez a Nyomóhegy, Elhelyeztek oda mindenféle viccesnek szánt feliratot. Ezek ugyan nem hatottak rám, sem pozitívan, sem negatívan, de az emberek tréfás beszólásai annál inkább. Röpködnek a levegõben a Szentistenek és az Atyaúristenek.
Felérek az ellenõrzõ pontra, jó végre belátni a terepet. Ilyenkor már nem a környezet szépségét keresem, de a jó érzés megvan. Kezdem érezni, már itthon vagyok. Ha már egyszer futogatást mímelek, akkor illik megfutni a pincesor melletti utolsó emelkedõt is, pedig nagy kedvem lenne már inkább csak sétálni. Majdnem teljesen kifulladok, mire felérek a tetejére, de utána már visz a lobogó elégedettség érzése.
Befutok a célba, és kedves fogadtatás vár. Hangos üdvrivallgás egy érdemtelen ismeretlennek. Nagyon szép a szervezõk részérõl. Van aki, mire célba ér, rettenetesen elkészül erejével, ilyenkor sokat számít egy kis lelki fröccs. Megkapom a pólót, az ajándék bort, meg még beszélgetünk, amikor beérkezik mögöttem az a két srác, aki korábban megelõzött.
Fantasztikusan sportszerûek. Késõbbi beérkezésüket egy kisebb eltévedés okozta. Több túrán, elég sok emberrel találkoztam, akik eltévedtek. Csalódottságukban mindenkit csak szidtak, bíráltak, de ez a két srác mosolyogva jön, nem panaszkodik, és még arra is van erejük, hogy gratuláljanak a gyengébbnek. Aki futónak képzeli magát, még a magamfajtának is, fontos az elért idõeredmény, hiszen némelyik emelkedõn majdnem belepusztulunk az erõfeszítésbe. Nekem nem sikerült a hõn áhított 10 Km/ó –t elérnem. Nem vagyok túl messze tõle, de most még gyenge vagyok hozzá. Nem bánkódom, sõt örülök, mert sok-sok pozitív élmény ért út közben.
Más szempontból is ünnep számomra ez nap. Olyannyira, hogy a Less Nándor emléktúrát, amennyire lehet, szeretném életem rituáléjává emelni, és azon minden évben részt venni. Ami viszont a szervezõket illeti, helyénvaló róla jó szívvel, hálásan megemlékezni, hogy õk a túra, a verseny igazi mecénásai, még akkor is, ha a szervezés nem mindenben hibátlan. Nem mellesleg, ezen a rendezvényen én csak jót tapasztaltam.
Tiberius
2011.okt.11.
|
