Túrabeszámolók

Pázmándi TOPorgó 2011.

-         avagy egy túráról így is, úgy is -

     Mint 2007-óta minden október elején, idén is készültem a számunkra hagyományos „házi túránkra”, a Pázmándi TOPorgó 45-re, lévén a túrát, mint a tavaszi éjszakait is  barátok rendezik  a Velencei-hegységben. Kitaláltam, mint és hogy megyek, aztán mint szokták mondani ember tervez … . A túra elõtt egy nappal, reggel csörgött a telefonom. Judit barátnõm keresett, az egyik szervezõ és udvariasan megérdeklõdte, lenne-e kedvem felülni a Zsidó-hegyre pontõrnek, lévén létszámhiánnyal küzdenek. Válaszom egy gyors igen volt, s az  futott át az agyamon, mivel ez lesz a második pont, „gyorsan lezavarom” és a többiek után iramodok. Némi futással  Sukorón utol is érhetem a mezõnyt.  Aztán rákérdeztem a nem jellemzõ létszám gond okára. Mivel idén szerveztek 8 km-es Totyorgót is gondolva a kis gyermekesekre, az elsõ két pont nyitvatartása igen csak kitolódott. Nekem fél nyolctól nem háromnegyed tízig, hanem negyed egyig kell nyitva tartanom. No ebbõl a szemszögbõl már érdekesebbnek tûnt a sukorói manõver, de egyszer már igent mondtam, és különben is pontõr még soha nem voltam. Hát hajrá, és majd lesz valami !

A kezdet

     Judittal hat órakor indultunk Pázmándra, a mûvelõdési házhoz, ahol a rajt-cél is volt. Néhány perc autózás, és az udvarra befordulva láttuk, már folynak az elõkészületek. Mi is beszálltunk a sörpadok kipakolásába és az adminisztráció felállításába. Menet közben Zoli megérkezett a gulyás alapanyagaival és az udvarra kitett két nagy üst, már nem is tûnt olyan elhagyatottnak. Túl sokáig nem húzhattuk az idõt, mivel gyalog mentünk ki a pontjainkra. Így a pontõr csomagjaink felvétele és ellenõrzése után és egy kis reggeli hangulatjavító starter magunkhoz vételét követõen, a felkelõ nappal együtt indultunk is. Nekem könnyû dolgom volt, csak a falu határáig kellett mennem, aztán felkapaszkodni a keresztekhez, a hegyre. Kihasználtam az alkalmat, és az épülõfélben lévõ kálvárián keresztül mentem fel. Már úgy is meg akartam nézni. Ha befejezik szép lesz, de a meredeksége miatt az idõsebb korosztálynak tényleg kálváriát fog jelenteni. Ahogy felértem a tetõre a három kereszthez, abban a pillanatban emelkedett a látóhatár fölé a Nap. Kálvária, három kereszt a tetõn és a felkelõ Nap. Érdekes érzések jártak át. Felállítottam a pontot az egyik kereszt talapzatán, aztán a sziklák szélérõl lenéztem a falura. Bandi is kinn volt már az elsõ ponton a malomnál. Tõlem alig több, mint egy kilométer, de köztünk ott egy”édes kis” emelkedõ, közepén a kvarcitszikla szoros a köveivel, amiken csak mászva lehet átkelni. Gondoltam van még idõm nézelõdni, ám ekkor a falu határában a szántóföldön megjelentek az elsõ túrázók, és gõzerõvel közeledtek Bandihoz. Gyorsabbak voltak, mint gondoltam.

A tetõn

     Hét órakor indult a túra, és bár csupán alig három kilométerre voltam az indítástól az emelkedõ és a kvarcit sziklák ellenére huszonhét perc elteltével megjelent az elsõ ember, aki nevezetesen 45 km-en indult. Hat perc szünet következett, majd egy anya érkezett tini fiával, nevezetesen õk voltak az elsõ 35-ösök. Aztán kinyitották a csapot, és folyamatos lett a túrázók áramlása. Szépen elosztva jöttek, de bámészkodni már nem volt idõm. Viszont csak a két leghosszabb táv képviseltette magát, a húszasoknak se hírük, se hamvuk nem volt. Persze, õk ráértek. Aztán pontban negyed kilenckor megtört a jég, és köszönthettem az elõ húszast  is.  Innentõl aztán nem volt megállás. Piros Gerecsés pólóm sokaknak adott indító témát egy kis beszélgetésre. Többen megdicsérték jó választásomat, mivel így már kilométerekrõl láttak a falu határából, mások a közös Gerecse 50-et emlegették, valamint kiderült az is, hogy milyen sokan érkeztek Tatabányáról és környékérõl. Nem gondoltam volna.

     Ahogy telt az idõ, lassacskán elkezdtek érkezni a helyiek, a sok-sok ismerõs. Kölcsönös rácsodálkozások következtek – Hát te itt ? – felkiáltásokkal.  Nyilvántartásomon sokasodtak a színes pipák. A fej-fej mellett haladó 35-ösök és 45-ösök létszámát lassan befogták a 20-asok, majd azzal a lendülettel maguk mögé is utasították a másik két távot.  Befutott Rita barátnõnk is kis gyerek csapatával, valamint az elhagyhatatlan Brúnó kutyával. Magasan a fejünk felett elrepült egy motoros siklóernyõs. Néhány perc elteltével újra megjelent Pázmánd irányából. A legjobbkor. A pont úgy tele volt, mint egy nyári fesztivál helyszín, és kivételesen sok gyerek volt fenn. A siklóernyõs szinte a fejünkre ereszkedett, több kört is leírt, csinált néhány „kunsztot”. Gyerek, felnõtt egyaránt ugrált, mutogatott, integetett, kattogtak a fényképezõk, és a pilóta széles mosollyal integetett vissza.  Tiszta majális volt októberben. Megérkeztek a helyi ifi túrázók is, majd megpihentek a „kimerítõ” elsõ három kilométer megtétele után. Az egyik zsákból elõkerült egy sok csatát megjárt metálkék FÉM ! 2 literes szódásszifon, valamint ipari mennyiségû mûanyag kávéspohár. A délelõtti napsütés csúcsán  „fénnyel” kínálták a rá fogékonyakat. Nem volt rossz. A késõbbiek során aztán a szifonnal gyakran találkoztam. Megjelentek az elsõ Totyorgók is, zömében óvodás, kisiskolás gyerekekkel. Egyre színesedett a közösség. A  hosszútávosok idõközben elfogytak, és már csak a húszasok és a nyolcasok érkeztek. Az utolsó húszasok egy kilenc fõs gyerek csapat volt, egy szöszi fitnesz edzõvel az élükön.  Néhány kilométerrel késõbb megtudtam, hogy õ Mónika, a polgármester „asszony”. De akkor már rég tegezõdtünk.

     Úgy múlt az idõ, hogy észre sem lehetett  venni, folyamatosan áramlott a tömeg, aztán szépen lassan csillapodott. Végül ismerõs túrázó jelent meg a távolban.  Bandi volt, az elsõ pont õre. Végignéztem a nyilvántartást, és láttam nálam is hiánytalanul megvan mindenki, így én is zárhattam. Összességében 50 negyvenötös, 52 harmicötös, 226 húszas és 66 nyolc kilométeres pecsét ellenõrzõ füzetbe ütése után, Bandival elindultunk a cseplek-hegyi harmadik pont, Gábor felé.

A TOPorgás

     Most már, mint „átlagos „ túrázók róttuk a kilométereket. A hegy aljában beértük Mónikát, és a „macska bandát”, majd elõttük értünk a hegy tetejére.  Õk húsz kilométer megtételére vállalkoztak. Kis idõ elteltével õk is megkapták harmadik pecsétjüket, s immáron együtt baktattunk le a hegyrõl, a negyedik pont a Csúcsos-hegy és Judit irányába. Csivitelve, beszélgetve haladtunk a szõlõk felé. Idõközben a „fényes nemzedék” felért Judithoz, és már csak Mónikáék hiányoztak a teljes létszámhoz. A hegynél aztán búcsút vettünk a gyerek csapattól, és a pont bezárása után egyenesen Nadapnak vettük immáron négyen az útirányt.  Elmúlt már délután egy, amikor megérkeztünk Nadapra, a Teke sörözõbe. Eredetileg az ötödik pontra indultunk a szintezési alapponthoz, csak az menet közben bezárt. Így ha már Nadapon voltunk … , legalább kiszáradt torkunkat meg tudtuk némileg nedvesíteni, egy-egy sör által. Már nem is csodálkoztam, amikor a kerthelyiségben ücsörgõk között ismerõs fiatal arcokat fedeztem fel, és az elhagyhatatlan kék szódásszifont. Kicsit sajnáltam az alappontot, mert ott csokit kaptak a túrázók, a Gyapjas-zsáknál meg almát, de megvigasztalódtunk. Lassan eltûntek a fiatalok is, és mi is szedelõdkzödni kezdtünk. Irányt vettünk Sukorónak, ahol a Néprajzi háznál Marika és Zoli várta a megfáradtakat a már megszokott zsíros kenyérrel, és a hozzávalókkal. Ha már túráztunk mi is, hát kivettük a részünket a zsíros kenyér készlet megapasztásából is. Ez a pihenõ, kicsit hosszabbra sikerült a tervezetnél, lassan kezdett a Nap eltûnni a Meleg-hegy gerince fölött, a pont is zárt, így elindultunk vissza Pázmándra, a célba. Zoliék is összepakoltak.  Persze könnyû annak a visszaút, aki kocsival van. Igaz, volt némi cuccuk, asztal és tálcák, evõeszközök és mások, de aki sport ember az megoldja az ilyesmit.

     A visszaúton, Nadapot elhagyva, aztán a ránk is esteledett, de valahogy a szõlõhegyen átkelve senkinek sem jutott eszébe fejlámpát használni. Végtére is ismertük a terepet, mint a tenyerünket. Pázmánd kivilágított utcáin, aztán meg pláne nem volt probléma. A mûvelõdési háznál a két nagy kondérban gõzölgött a forró gulyás, és elégedett, többé-kevésbé megfáradt emberek csoportjai jókedvûen falatoztak és beszélgettek a hosszú asztaloknál. Ismerõsként köszöntöttek bennünket, a pontõrök kis csapatát, s miután megtudták, hogy az õrködés után bizony mi is talpaltunk egy keveset, még elismerõbb pillantásokkal méltattak minket. Lepakoltunk, leadtuk a hivatalos csomagokat, és nekiláttunk a jól megérdemelt gulyásnak mi is. Juliska néniben most sem kellett csalódnunk. Kitûnõ volt a leves, és az adagot is megmérte. Volt kenyér, erõs paprika is bõségesen, no meg ásványvíz.

     Érdekes volt látni így egy teljesítménytúrát, hogy egy azon alkalommal megtapasztalja az ember úgymond belülrõl, mint pontõr és a szokásos módon kívülrõl, mint egyszerû talpas. Mások a benyomások, és más a kontaktus a túratársakkal. Viszont elfogultság nélkül állíthatom, hogy mind kívülrõl, mind belülrõl, tehát így is – úgy is a TOPorgó  igen jó túra. Mára kinõtte a gyermekbetegségeit, egyre jobban kiforrt. S aki nem hiszi, a tavaszi éjszakain vagy októberben a „nagyon” járjon utána !