Túrabeszámolók


Cserhát

TonnakilométerTúra éve: 20112011.11.13 09:56:43

Táv: 50,0 km, Szint:1620 m



Fél négykor kukorékolt a virtuális kakas. Érdekes módon nem voltam álmos, pedig nem aludtam többet három óránál. Még kávét sem fõztem, majd a rajtban iszok egyet. Mivel elõzõ este mindent gondosan bepakoltam, tíz perc alatt induló kész állapotban voltam. Indítottam, s irány Cegléd. Toga várt rám a teljesen ésszerûtlen idõpontban.


Nem voltak sokan az úton, de a sötétben mégsem tudtunk olyan sebességgel haladni, ahogy szerettünk volna. Így is 6:10-kor behúztam a kéziféket Nagylócon a Mûvelõdési hát elõtt. Könnyû volt megtalálni. Vagy 20 autó parkírozott elõtte libasorban. Bent nem volt túl nagy a nyüzsgés. Vagy már elment az „eleje” vagy még eztán kezdõdik java. Viszont volt alkalmam megcsodálni Bribor mûalkotásait, a szépséges, saját készítésû emlékplaketteket. Egy picit csalódottan indultunk útnak, mivel sem a fõrendezõ úrral, sem annak híres tüzes vizével nem találkoztam. Az elõbbire még tudtam ész érveket felsorakoztatni, de az utóbbi erõs törést okozott lelkivilágomban. Na mindegy, nem ezért jöttünk. Pedig igen! Ezért is. :-)


Keményen fagyott az éjjel. Inkább téli túra érzésem volt. A faluban, és késõbb is a szalagozás amolyan osztrákosan bolond-biztosra volt kirakva. Ha akartam volna, sem tudtam volna eltévedni. Hamar megszokta a szemem a fehér papírcsíkokat, melyek a helyes útirányt voltak hivatottak jelezni. Jól esett a kapaszkodó az elsõ ellenõrzõpontig. Jó erõben éreztem magam. Az elmúlt túra mentes hétvége után már ki voltam éhezve a mozgásra. Amint felértünk a gerincre, a nap is kidugta elsõ sugarait a keleti égbolton, amerrõl a Mátra bércei is incselkedtek velünk. Azonban hiába kacsintgatott a Nagy-Hársas és a Muzsla, ma a Cserhát kényeztet bennünket!


Az elsõ ellenõrzõkódot az Õr-hegy csúcskövénél írtuk fel majd 400 m múlva az Õr-hegy feszületnél posztoló „élõ” pontõrtõl az elsõ pecsétünket is megkaptuk, s ha már itt voltunk vétek lett volna kihagyni a feszület közelébe rejtett geoládát.


Tovább indulva a lankás legelõ fagyott, száraz füvét tapostuk. A szalagok kivezettek bennünket a Zsunypusztára vezetõ aszfaltra. Nem bántam, pedig már megindult a szombat reggeli autóforgalom. Hamar Zsunypusztára értünk, ahol a valami azt súgta nekem, nem fogunk a célig kényelmesen ereszkedni. A Zsunyi-nyereg nem volt sunyi. Amennyire rosszul mutatott lentrõl, oly könnyen felértünk. El sem hittem. Csak ennyi? Mégis valahogy éreztem, valami meglepetést csak tartogatnak a rendezõk nekem még a mai napra.


A metropolisnak kevésbé nevezhetõ Garábon ismerõs pontõrök fogadtak bennünket, kiknek elõ is adtam keserves bánatom. Panaszom oly meghatóra sikerült, hogy a csomagtartóból elõ is került a „Kemencei Karcos” feliratú üveg. Sikerült megvigasztalódjak, s eluralkodott rajtam az ide nekem az oroszlánt hangulat. Oroszlánok helyett azonban a K4 úton a Tepke felé vettük az irányt. A Garábi–nyeregig kicsit húzósabb volt az út, majd a gerincúton kellemes hullám-vasutazgatásban volt részünk. Jobbra-balra szenzációs panorámában gyönyörködhettünk. A csúcson lévõ fém kilátótoronyba vétek lett volna nem felmenni. Egyrészt az elsõ szinten volt a pontõr, kinek pecsétje oly fontos volt számunkra, de nem hagytam volna ki a nézelõdést a tetejérõl sem, ha már itt voltam. A túrázók többsége is így tett. Hát mit mondjak. Fenséges volt a látvány minden irányban.


A Tepkérõl lefelé barátságos lejtõ vezetett. Nagymezõtõl a Bableves csárdáig megint volt egy aszfaltos szakasz, amely már nem annyira tetszett. Nagyon megörültem, amikor végre letérhettünk a K+ jelzésre. Itt meg az avar alatt elhelyezkedõ kövek miatt voltam nyûgös. Hát már semmi sem jó? Hogy eltereljem a figyelmemet, a jobb oldalon lévõ Alsó-szurdokban legeltettem a szemeimet. Hamarosan kiértünk egy legelõre, s megpillantottuk Cserhátszentistván házait. Itt kell legyen egy kilátó az itiner szerint. Végigpásztáztuk a látóhatárt és az is hamar meglett. Elõbb azonban még leballagtunk a Zsunyi-patak partjára, hogy fel lehessen mászni a kilátóhoz. A kilátó tetején matricát ragasztottunk az itinerünkre és robogtunk vissza a felállított etetõpontra. Befaltam egy csalamádés zsíros kenyeret, s jó bõven leöblítettem ásványvízzel. Egybõl virágos lett a kedvem. Hát ez volt az én bajom! Hiszen még ma nem is ettem, pedig már majdnem felét lenyomtuk a távnak.


Innen patakparton haladtunk a K+ jelzésen. Kellemes, hangulatos volt az ösvény. Balról a Bézma-csúcs meredek lába, jobbról a csörgedezõ Zsunyi-patak kísért bennünket. Kiérve egy rétre volt egy jobbos visszafordító, s mire kettõt számoltunk már a Szuha-patak völgyében kapaszkodtunk Cserkútpusztára. Onnét tudtuk, hogy odaértünk, hogy ott volt a pontõr, de ezen kívül az égvilágon semmi konkrét dolgot nem tudtunk felfedezni. Egyszerûen csak szép volt itt.


Alig két kilométert talpaltunk a kopár domboldalakon, mikor immár másodszor értünk be Cserhátszentistvánra. Ez utóbbi hurok nem volt „házi feladat” a 40-es túratársak részére. Jó kis kör volt ez. Jól ki lehetett pihenni magunkat. Jól járható, nem szintes, de roppant hangulatos ösvényeken. Lelkiekben készültünk a Dobogó-tetõre. A faluban kicseréltem vízkészletem, mert a zsákomban lévõ kellemetlenül hideg volt fájdogáló torkomnak. Legközelebb már a termoszt is hoznom kell magammal, állapítottam meg magamban. Ahol a nap sütött, ott még kellemes volt a levegõ, de a hõmérséklet már közel a nulla fokhoz.


A számok alapján nem volt nehéz a Dobogó-tetõre a felmenet, de a gyakorlatban össze kellett magam rakjam hozzá. Lassú, egyenletes tempóban egyszer csak fent is voltunk. A pontõrtõl kaptunk matricát az itinerünkre és még valamit, de erre még visszatérek. Mivel itt is van egy geoláda, pihenésképpen kiadtam a feladatot a Garminnak: Menj! S nagyon korrekten meg is találtuk a ládát, mely kicsit távolabb volt a toronytól, rejtve az ellenõrzõponton sürgölõdõk szeme elõl. Amíg Toga felmászott a toronyba kicsit leheveredtem a pontõrök által „üzemeltetett” tûz mellé, s elmajszoltam egy csokit, megittam az egyik palack vizemet és elégedetten szemléltem az érkezõ és távozó túratársakat. Mint minden jó, ennek is vége szakadt. Toga megérkezett, ideje volt tovább indulni. Indulás elõtt a pontõr igen nagylelkûen a saját Jégerébõl megkínált. Általában jobban szeretem a férfias gyümölcspálinkát az édeseknél, de ennek minden cseppje azonnal vérré vált bennem.


Igen jó kedvvel csaptunk a lovak közé. A Hollókõi-várig hátralévõ öt km pillanatok alatt tovaillant lábunk alatt. A vár elõtti utolsó mászás nem volt egy sétagalopp. A vár ott magasodott felettünk, s egyáltalán nem volt kellemes az ösvényen felkapaszkodni. Félúton egy túratársnõ torlaszolta el az utat. Kifordult a bokája, s két barátnõje segítette minden lépését, tanúságot téve a bajtársiasságról. A tetõn korosabb pontõrök akkurátusan pecsételtek és regisztrálták érkezésemet nyilvántartásukban. A vártól párszáz méter volt a Hollókõi Ófaluban a Muskátli Vendéglõ, ahová hivatalosak voltunk egy nagy tányér PALÓCLEVESRE. Így, csupa nagybetûkkel. Nagyon finom volt, s igen jól esett a forró étel. Vétek lett volna kihagyni. Gyorsan kiszámoltam, hogy már csak 6 km van hátra a célig. Ha akkor, ott valaki azt mondta volna, hogy itt a cél, nem kell továbbmenni, azonnal aláírtam volna...


De nem mondta senki, így elindultunk. Az üléstõl berozsdásodott izmaimnak kellett egy kis idõ, mire újra fel tudtam venni az utazósebességet. Viszont ma már bánnám, ha kihagytam volna ezt az utolsó szakaszt. Amikor lemenõ nap fénye vörösre festette az eget, s a szürkületben már csak a vár és a Dobogó-tetõ kontúrjai látszottak. Hmm… Fenséges hangulat volt. Lassan aztán bekapcsoltuk a fejlámpát, s vígan lépkedtünk Nagylóc felé. A Kavicsos-hegyen volt még egy kihelyezett bélyegzõ, ahonnét már hallatszott a kutyaugatás, s látszódtak a település fényei. Percek alatt a célban voltunk, ahol megkaptuk a jutalmunkat, a szép oklevelet és kitûzõt.


Gyönyörû nap volt ez a mai. Minden volt benne, ami szép a túrázásban. Egy kicsit téli egy kicsit õszi túra volt. Láttuk a napfelkeltét, holdnyugtát, a napnyugtát és a holdfelkeltét. Jártunk gerincen és szurdokvölgyben, patakparton és hegycsúcson. El is fáradtunk, jókat is ettünk. Mégis valami hiányzott a mai napon a Cserhátból. A SÁR! Már a Cserhát túrák sem a régiek állapítottuk meg hazafelé. Remélem lesz még alkalmam eljönni ide máskor is.


Köszönöm, hogy itt lehettem.