Túrabeszámolók


A híd túl messze van...

TonnakilométerTúra éve: 20122012.01.08 20:41:58

HTMV 60


Kígyóval-békával riogattak az elõdök. Hogy csupa szenvedés, meg unalmas és azt is írták, hogy soha nem akar már vége lenni. Nem kell nagy szirteket megmászni, s onnét aláereszkedni sem. Még a térképet sem kell böngészni, hogy megleljük a helyes utat. Mégsem egyszerû végigjárni ezt a 60 vagy 90 km-t. Elfárad a szellem és elfárad a test. Felõrli az idegeket a végeláthatatlan gát és soha, de soha nem látod a végét. Mert a híd messze van. A Híd Túl Messze Van.

Ha ilyen, akkor ilyen. Ne nevezzenek teljesítménytúrázónak, ha nem próbálom ki! - pattant ki fejembõl az ötlet. Mindjárt az elsõ héten (eléggé rehorisztikus módon) harmadszor módosítottam a kõbevésett, bombabiztos éves túra naptáramat, s a fórumon is közhírré tettem döntésemet. Innen már nincs visszaút!

Magam is a végtelen rónák gyermeke vagyok. Jókorán megtanultam észrevenni a szépségeket a sík tájban. Azokat az apróságokat, melyeket gyakran akkor sem látsz, ha megmutatom. De ott vannak. Bizony ott vannak. Csak ki kell nyissad a szemed. Sõt nem csak a szemed. A lelked is ki kell nyissad hozzá.

Háromnegyed hétkor lépek be a Vízügy székházának aulájába. Beállok a jelentõsnek nem mondható sor végére. Akkor tûnik csak soknak az a tizenegynéhány ember, amikor tíz perc múlva sem haladok elõre egy tapodtat sem. Felkészültem. Írtátok, hogy bizony a nevezés nagy pöcsöléssel jár. Nem bosszantom magam. Felfedezek néhány ismerõs arcot. Kézfogás, puszi, örülünk egymásnak.

Na végre! Valaki megkapta az itinerét. De jó neki! Kezd rám melegedni a dzseki. Hallgatom, hogy körülöttem miként viccelõdnek a társak. Eltereli a figyelmemet, arról a bizsergetõ izgalomról, amivel számomra a rajtolás jár. Még a 97. után is.

Végre én is sorra kerülök. Hamar végzek - gondolom. Elõneveztem, s a nevezési díjat is pontosan kikészítettem a markomba. Tévedtem. Ugyan elküldtem a precízen kitöltött nevezési lapot a hivatalos kiírásban szereplõ egyik rendezõnek, de rosszul tettem. A másiknak kellett volna! Tessék új nevezési lapot kitölteni! -hangzik a sommás ítélet. Szerencsére, otthon kinyomtattam egy tartalékot, s elõ is húzom a zsákom belsõ zsebébõl. Innen már ment, mint a karikacsapás. Öt perc alatt bekönyvelésre kerültem, három különbözõ táblázatba. (Persze minden táblázat huncutul elbújt a másik mögé.) Nehéz ez kérem, de rendnek kell lenni. Kezemben az itiner. Gyorsan átadom a helyem a mögöttem állónak, ne rám haragudjanak, amiért áll a sor.

A neheze már megvan, vagy még csak most kezdõdik? Kilépek az ajtón, s egybõl egy emelkedõvel kezdek. Huszonegynéhány lépcsõ, s máris ott állok a gát tetején. Megteszem az elsõ lépéseket, s elhangzik a szokásos „Isten segíts!” Csak lehelem a szavakat. Akinek szól, így is meghallja.

Szembõl fúj a szél. Nem erõsen, de azért összébb húzom a dzsekim zipzárját. Kristálytiszta a levegõ. Ma reggelre befagyott az a kevés pocsolya is, ami megmaradt a tegnapelõtti esõ nyomán. Na nem a gáton, az teljesen száraz és egyenes. Még idefelé láttam párat. Néhány könnycsepp csak, amit az égiek elhullattak a szárazodó Alföldért.

Jobbról az ártéri erdõ fáinak girbe-gurba ágai között álmosan nyújtózik a nap. Vöröses-sárga korongja lassan emelkedik egyre feljebb. Tudja, hogy még csak január eleje van. Úgyis hamar nyugodni tér. Talán addig kitart a fénye, amíg az a pár hõs eléri a hagyma városát, akik valami furcsa belsõ indíttatásból ma reggel felmásztak a GÁT tetejére.

Elõttem a távolban pár hangya méretû túrázó, s ott legelöl még páran. Talán egy kilométert sem haladok, mikor a mögöttem induló fiatalember utolér. Mint kiderül Makón lakik. Neki hazai a pálya. Beszélgetünk errõl-arról, leginkább a túrázásról. Jól tempózunk, kicsivel hatos átlag felett - mondja a jó öreg CsX. De jól is esik az erõs tempó. Be kellene melegedni. Nem szeretek fázni egy ideje. Lehet, hogy öregszek? Jobbról a tiszai ártér fái, de a folyót nem látom. Biztos lesz még alkalmam rá a mai napon.

Valaki piros dzsekiben mászik fel a gát oldalán. Nagyon ismerõsnek néz ki, vagy mégsem õ? De igen. Vándorcsillag az! Kitörõ örömmel üdvözöljük egymást. Karácsony óta már negyedszer futunk össze ilyen-olyan túrán, korábban talán kétszer se az elmúlt évben. Rafterékkel jött, de a váratlan boksz kiállás miatt lemaradt. Majd utolérjük õket. Az elsõ ellenõrzõponton meg is pillantjuk útitársait, akik már a teájukat kortyolják. Mi is pecsételünk, megisszuk a teánkat. Persze jól esik a csoki is, amit kaptunk, s indulunk is tovább. Rengeteg még a mondanivalónk egymásnak.

Felváltva mesélünk el mindent, szinte a bölcsõtõl kezdjük, de a vége minden történetnek valamelyik túráról, vagy valamelyik túratársunkról szól. Így aztán repülnek a percek, az órák, s velük a kilométerek. Lám lassan fél távhoz érünk (legalábbis én), s még egy percet sem unatkoztam. Ki mondja azt, hogy ez egy unalmas túra? Jó társaság kell, ennyi az egész. Egyébként úgy látom ritka a magányos túrázó. Inkább a társak is 2-3 fõs csapatokban róják a végtelennek látszó utat. Jobban telik így az idõ.

Valahol harangoznak. Hallani nem hallom, de a pocakom jelzi, ilyenkor szoktam ebédelni. Mindjárt itt a második ellenõrzõpont, valamit már kellene enni. Elõveszem a táskámból a kicsi dobozkát. Benne afféle falusi diákcsemege. Földimogyoró, napraforgó, s mazsola. Igazi energia bomba. Eszegetünk belõle. Ezzel a „tûrõkével” kihúzzuk az ellenõrzõpontig.

Nagyon jól esik a jól fûtött gátõrházba belépni. A kis vaskályha ontja a meleget, s a kis helyiséget otthonossá varázsolja. A kabát is lekívánkozik rólunk. Leülünk a padra, s a zsákból elõkerülnek a finomságok. Nem csak igével él az ember. Mert nem csak roppant bölcs volt, aki ezt a mondást kitalálta, de azt hiszem éhes is. Elégedetten falatozunk, isszuk a teánkat, s a szobába jönnek az emberek, s jókedvünk az egekbe hág. De jó, hogy itt vagyok! Oly jó köztetek lenni, kedves túratársak!

Aztán a szendvics elfogy a kézbõl és a teából is behörpintjük az utolsó kortyot. Mennyi is van még Makóig? Elég nagy a szórás a kapott válaszok között. A GPS track szerint alig huszonöt, de van, aki harmincat mond. Gyanítom az elsõ az igaz, de valószínûleg az utóbbit fogom pontosabbnak érezni 4-5 óra múlva.

A hosszasabb pihenés után ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Fel a gátra és hajrá elõre! Felmerül az ötlet, hogy van a Maros-foknál egy geoláda. Csak egy másodpercig incselkedik velem a kisördög, de aztán felülkerekedik a józanság. Sok van még hátra. Az a párszáz méteres kitérõ lehet, hogy hiányozni fog a végén.

Az egyik kanyar után (mert volt ám ilyen is) egy templomot veszünk észre. Máris Makó? Az nem lehet. Elvileg még több mint egy húszas hátravan, ez pedig nincs messzebb öt kilométernél. Elõveszem a GPS-t. Persze ez még csak Maroslele. A gombokat nyomogatva, meglepõdve veszem észre, hogy a hosszú pihenõ ellenére még mindig majdnem hatos átlaggal jövünk. Meg is ijedek kissé. Ez nekem lehet, hogy túl erõs lesz. Elég volt ez a pillanatnyi szellemi megingás, s azonnal ólomnehéznek éreztem lábaim. Pedig egy perce még szinte fütyörésztem. Meg kell állnom, rendet kell raknom a dobozban! Kérdem Vándorcsillagot, vajon mit szólna, ha megállnánk egy picit? Úgy érzem, innom kell egy kis vizet. Persze, mondja mosolyogva, neki is jól esne.

Hm… Még nem is ittam a teámból, csak cipeltem eddig a tele termoszt. Útitársam nem kért a citromfû teából. Inkább a bolti kakaóját itta meg. Vesztére, de erre még visszatérek. Meg is ittam nem egy, de hárompohárnyi teát, s az utolsóba dobtam még egy Mg pezsgõtablettát is. Jól esett, nagyon jól.

Feltápászkodtunk, elindultunk és újra jókedvem lett. Azt hiszem, átestem egy kisebb holtponton. Nem is merült fel semmi problémám, immár a célig. Annál inkább kedves túratársamnak. Valami nem lehetett rendben azzal a kakaós itallal, mert hirtelen… Szóval más dolga akadt. Mondta, hogy menjek csak, majd utolér. Aztán csak nem jött. Illetve jött, de elég messzire elértem idõközben, s láttam, hogy becsatlakozott egy ismerõs csapathoz. Ettõl megnyugodtam, s igyekeztem újra a számomra kellemesnek tûnõ tempót menni.

Valahogy sokkal fárasztóbb volt menni lassan, hátrafelé tekintgetve, mint a mai napon megszokott, de számomra nagyon is erõs tempóban. Elõttem 6-7 villanyoszlopnyi közzel ment Csaba és Bálint. Próbáltam olyan tempót menni, hegy ne szakadjak le tõlük. A nap is már majdnem lebukott a nyugati égbolton. Vajon sötétedésig beérek Makóra, vagy elõ kell vennem a fejlámpát? Aztán erre a kérdésre is megkaptam a választ. Mire minden feketévé vált volna körülöttem, elértem Makó házait. Még másfél kilométer, s itt a cél. El sem hiszem.

Az egyenetlen járdán éreztem már a talpamon, hogy elég volt. Elég volt ebbõl mára. Sikerült, s nem is akárhogy. Egészen rövidet kavarogtam a cél elõtt, aztán megtaláltam azt az ajtót, ahol ma az én utam befejezõdött. Megkaptam a díjazásomat. Tényleg szép az oklevél is és a kitûzõ is, megdolgoztam érte.

Riasztottam a sógorom, aki megígérte visszafuvaroz Szegedre, amint beérek. A célban kaptam csülkös bablevest, ami ugyan nem illik bele abba a "bizonyos" menüsorba (amiért Halimának vagyok nagyon hálás), de remélem erre gondolt, amikor azt mondta, hogy lehetnek „kivételes” alkalmak. Szerintem ez az volt...

Aztán az volt még egy nagyon szép pillanat, amikor megérkezett Vándorcsillag. Mosolygott és nem volt semmi baja. Aztán jött még egy egész sor túratárs is, sok jó ismerõs. Itt a legtöbbjük egy jó nagyot üldögélt, eszegetett, nekik még hátravolt egy jó harmincas. Õszintén megmondom, nem irigyeltem õket. Hívtak, hogy menjek velük, biztosan meg tudnám csinálni a kilencvenest is. Udvariasan elhárítottam a baráti hívogatást. Nekem már ez is nagyon nagy teljesítmény volt. 9:45-ös idõvel. Ki gondolta volna?

Zárszóként juszt sem mondom, hogy soha többé, mert nem volt rossz, sõt kifejezetten jól éreztem magam. Azt sem mondom, hogy unalmas volt, mert Csillának köszönhetõen gyorsan elszaladt az a pár óra. Ezúttal is köszönöm a társaságát. Azt sem mondom, hogy a szervezés bizonyos szempontból kitûnõ, bizonyos szempontból csapnivaló volt. Ezt már így kell megszokjuk. Aki ide eljön, az van annyira õrült, hogy túllépjen ilyen-olyan apróságokon.

Gratulálok minden túratársnak, akik ezen e gyönyörû napsütéses napon a hidakat keresték, amik bizony tényleg elég messze vannak...