A túrának baráti körben heten vágtunk. Fehérvárról a 7:15-ös busszal zötyögtünk le Mórra (a buszon még ki-ki kumott egy keveset), majd a rajthoz érkezve nyolc óra után néhány perccel kezdtünk benevezni a Rejtekerdõ túrára.
Itt kisebb tanakodás kezdõdött, hogy bevállaljuk-e a 45-öst, de végül úgy döntöttünk, jó lesz nekünk a 30-as is. Többen ugyanis még nem jártunk ilyen jellegû túrán (és ez a 30-as életévet elhagyva kimondott hiányérzetet generál az emberben), másrészt néhányunknak kötött programja volt késõ délután, így azt terveztünk, hogy 16 óra körül kiérünk Csókakõre.
Miután végül leadtuk a nevezési lapokat, jó pár percet elidõztünk a térkép felett, latolgatva, merre is menjünk, mivel az érintendõ pontok helye volt csak kijelölve, az útvonal megtervezését ránk bízták. Színesítették a rendezõk a túrát azzal, hogy minden kijelölt pontnál egy találós kérdésre kellett megtalálni a választ. A válaszaink helyességét ugyan leellenõrizhettük a célnál, de nem büntettek akkor sem, ha nem volt jó a válasz.
Miután magunkhoz vehettük az élelemállomány egy részét is (válogathattunk ásványvízbõl és müzliszeletekbõl), és ki-ki elintézte kisebb-nagyobb dolgát, jó hangulatban indultunk neki a Vértesnek, fél kilenc magasságában. Ugyan a rajtnál elszüttyögtük az idõt, de a város határában már utol is értük az elõttünk korábban elrajtolt „kollégákat”, és nagy lendülettel vetettük magunkat az erdõbe Csóka-hegy felé. A piros jelzést jól elnéztük, így mire észbe kaptunk, már a pirosL és zöld elágazásánál jártunk, ráeszmélve, hogy kb. 1 km-el lejjebb le kellett volna térnünk a Bika-völgy irányába haladó ösvényre, ha jót akarunk magunknak. Nosza, visszafordulás, kis keresgélés után megvolt a P, meg az öröm is. Késõbb többször felemlegettük ezt a felesleges kitérõt…
P, K+ és jó minõségû erdei úton értük el a Csuka-tavat, ahol nagy volt már a nyüzsgés, többen átkutatták az elsõ „rejtek” után a tó környékét. A szebb napokat is megért, nádassá amortizálódott tavacskát ölelõ dzsumbujban végül úgy gondoltuk, a válasz nekünk is megvan. (A túra egyetlen csalódása ez volt számomra: gyerekkoromban sokszor jártunk erre szüleimmel, és akkor még egy felduzzasztott, tiszta vizû tó volt a Csuka-tó, szélén kis nyaralókkal, és békés, csendes erdõvel körülötte. Sajnos a bányászat teljesen tönkre tette a környéket, mind tájképileg, mind a tavat tápláló patakocska vízhozamát tekintve, a valahai nyaralótulajdonosok meg gondolom rég „feladták” a környéket. Rossz érzés volt ilyen állapotban viszontlátni ezt a valaha szép helyet).
Ezt követõen a pusztavámi gyártelep (térkép szerint Budalakk) mellett elfordulva a bányaterület felé vettük az irány. Átkeltünk az eléggé kopár és barátságtalan bányaterület egy részén, egy bányatavat megkerülve aztán kijutottunk a P jelzésû útra. Innen Gerencsérvár felé vettük az irány. A vár elõtti útszakaszt betonúton kellett megtenni, ezt éreztük is a lábunkban. A vár egyébként megtréfált, mert a térkép mutatott egy kis jelzett ösvényt a várhoz, de ezt nem találtuk, így kicsit túlmentünk rajta, de aztán rövid keresgélés után „szépítettünk”. Itt a találós kérdésre a választ hamar megtaláltuk, és már indultunk is tovább Szentgyörgyvár-puszta felé. Ezt kényelmesen teljesítettük is, és bár a felfestés nem volt mindig tökéletes, nehéz lett volna eltévedni. Szentgyörgyvártól a Z jelzésen mentünk a 3. és 4. pont (Géza-pihenõ, Hajdúvári vh.) felé. Ez a része az erdõnek nagyon szép volt, de a legtöbbünk akkumulátora ekkor kezdett lemerülni. Ezen a szakaszon ugyanis volt egy pár km-es folyamatosan emelkedõ szakasz, ami próbára tett bennünket. A két ellenõrzõpont közül a Hajdúvári vadászházat kerestük meg elõbb, ahol pihenni is megálltunk a soron következõ válasz megtalálása után. Nem éppen elkapkodott evés-ivás következett, elmaradhatatlan csoportképkészítés a csapatnaplóba, aztán ismét útra keltünk.
Géza-pihenõnél kicsit gyönyörködtünk a kilátásban, majd próbáltuk magunkat pszichésen rendbe hozni, mondván a következõ pontig (Széchenyi vadászház) nem lesz különösebben nehéz az út. Ehhez képest a térképen jelzettnél már keményebbnek hatott leereszkedni egy völgybe a Pátrácos erdõrészben, majd egy betonúton mentünk a vadászház felé. Ez aztán rendesen kikezdte a lábunkat, egyre fogyott a lendület is. A vadászháznál gyors válaszkeresés az aktuális találós kérdésre (itt volt talán a legszellemesebb), majd immár menetrendszerû lihegés. Ekkor módosítottunk is tervezett útvonalunkon, mert a vadászháztól a K jelzésû turistaút helyett egy egyenes, bár nem túl romantikus mûúton haladtunk, amit azért a Maurer-kunyhó felé egy természetbarátabb turistaút (Z) váltott fel. A kunyhót könnyen megtaláltuk, tisztáztuk az utolsó kérdést is, és a Buhin-völgyön ereszkedtünk le a Csókakõi-vár irányába, de az utolsó kilométerek már lassan fogytak.
A célban, ahová fél ötkor értünk, jókedvûen fogadtak a rendkívül szimpatikus rendezõk, a gratuláció, az oklevél meg a kitûzõ átvétele után az éppen akkor zajló várjátékok forgatagában kajajegy ellenében üdítõt és goffrit fogyaszthattunk (ez utóbbi volt a nap egyetlen gyenge pontja).
A kocsma felkeresése és sikeres sörfogyasztás után a fél hetes busszal jöttünk vissza Fehérvárra, és igen jólesõ érzés volt leszállni a buszról, miután utolsó megpróbáltatásként végigállhattuk az utat.
A túra nagyon tetszett mindannyiunknak, az idõ rendkívül szép volt, és a táv is „barátságos” volt így elsõre. A Vértes pedig szép, mint mindig. Köszönet a szervezésért!
(zárójelben jegyzem meg, hogy a velünk lévõ három különbözõ kiadású Vértes-turistatérkép közül a régiek számtalan ponton tévesek vagy éppen hiányosak voltak, de a legutóbbi, állítólag GPS-helyes kiadványban is volt jónéhány rosszul, vagy sehogy sem jelzett út - könnyen megtévesztheti ez a tapasztalatlanabb túrázót) |
