Túrabeszámolók


Kitörés

ZeteTúra éve: 20122012.02.15 11:29:09

60 km a 45-ös Kitörés emlékére


Ez az emléktúra egyértelmûen az elsõ helyre került nálam az éves túratervben. Egyediségét, különlegességét aligha kell magyarázni, ezt egyszerûen látni és átélni kell! Biztosra veszem, hogy azokat is megérinti ennek a túrának a varázsa, akik egyébként borzonganak  mindenféle emlékezésektõl a teljesítménytúrák kapcsán.


Nagyon komoly idõjárási és terep-körülményekre lehetett számítani a túrát megelõzõ hét viszonyai alapján. Néhány hete vettem egy új bakancsot, amit szorgalmasan vízhatlanítottam már napokkal a túra elõtt. A várható zord hideg miatt új, vízhatlan kesztyût is vettem. Szombatra minden össze is állt, de aztán mégis majdnem beütött a krach. Napközben épp vásároltam, amikor felhívott egy régi kedves barátom, hogy jó utat kívánjon a túrához. Ennek persze nagyon örültem, de mivel közben épp tizenvalahány kilót cipeltem, valahogy megrántottam a derekam. Kiegyenesedni is alig bírtam utána, annyira sajgott, járni pedig csak egy bizonyos dõlésszögben tudtam, de a legkeservesebb a lejtõn, lépcsõkön lefelé menet volt, a szökkenéséket például teljesen el kellett felejtenem.


1/4 7-re értem fel a várba, ahol az elõnevezõk hatalmas sorban vártak az itinereikre, míg a helyszínen nevezõk jóval kevesebben voltak. 15 perc várakozás után már el is tudtam indulni. Beállítottam a járásomat arra a pozícióra, amelyben nem fájt a derekam és nekivágtam. A Diós-árok mentén ismerõsökkel mentem egy darabig, majd a Sváb-hegynél már egyedül maradtam. A Széchenyi-emlékmûhöz felsétálva majd akkora sorba kellett beállni, mint a nevezéskor. Ezen eléggé ledöbbentem, de nem volt mit tenni, ki kellett várni a legalább 10 percet, amíg az egy szem pecsételõ ember elé kerültem. Közben szembõl, oldalról, mindenhonnan csapatosan érkeztek egyre többen a ponthoz. Az egyenruhás díszkiséret tagjai pedig szépen, katonásan mutatták mindenkinek, hogy hol a sor vége. Itt elhatároztam, mindent beleadok, hogy még egy ponton ne kelljen ennyit ácsorogni. Tovább a Z sávon haladtam, amit igen kevesen választottak, majd mindenki levágta a kunkort a Gyermekvasút végállomása felé tartva. Normafáig nem vicc, legalább kétszáz! embert elõztem le, majd a Csacsi-rétig is még vagy ötvenet. Futva érkeztem a ponthoz, villámgyors bélyegzés után indultam is tovább. János-hegyig néhol beszorultam az ösvényen, de ez semmi lehetett ahhoz képest, amit az utánam jövõk élhettek át. Elértem az "orosz" pontot, ahol nagyon sokan pihentek, gyûjtötték az erõt a következõ hegyek megmászásához. Nagy-Hárs-hegyen magyarok voltak német egyenruhában, az Újlaki-hegyen pedig németek - német uniformisban. Elõtte a Vihar-hegyen kissé meglassultam, itt a derekam is rendetlenkedett, de egyébként nem vetett vissza igazán a  sebességben. Csak arra kellett figyelnem, hogy nagyon hirtelen mozdulatokat ne csináljak, és fõleg, ne csússzak meg. A Virágos-nyeregbe 4 óra 45 perc alatt beértem, ezzel nagyon is meg voltam elégedve. Még épp jutott egy hely is az ajót mellett. Fél óra pihenõ és kajálás után indultam tovább.


Mindjárt láttam, hogy a túrának egy teljesen más szakasza jön: szinte alig hittem el, de gyakorlatilag magányosan haladtam az Alsó-Jegenye völgy felé, csak egykét utolért túrázót láttam! Itt ismét amerikaiak voltak, akárcsak a múlt évben. Nem voltam benne biztos, azért rákérdeztem, melyik alakulatot képviselték: a híres 101-es légideszantosok voltak. De igazából le se tagadhatták volna magukat, annyira autentikusak voltak: a bélyegzõs asztalka mellett pl. állt egy fazon, akinek a szájából olyan lazán lógott a cigaretta, mintha a Kelly hõseit láttam volna megelevenedni :-)


A Solymári benzinkútnál most is megálltam, mint eddig mindig, ittam egy kávét és egy energiaitalt, majd nekivágtam a Zsíros-hegyi kaptatónak. A Muflonban berendezett pont nagyon kellemes volt, de csak pár percet idõztem, nem akartam nagyon "bemelegedni", nehogy keservesebb legyen a folytatás, mint kellett volna. A Nagy-Szénásról fantasztikus kilátás volt, az éjszaka ellenére és a hideg sem volt vészes - legalább is nekem nem. Az innen következõ rész a nagy kedvencem a Kitörés túrán: ereszkedés a Fehér-úton, majd kiérni a pusztába Perbál elõtt. Aki idáig eljutott, az már megérezhet valamit abból, amit az egykor kitörõ katonák átéltek: már szinte látótávolságnyira van a menekülést jelentõ Szomor térsége. Igaz, alõtte még át kell haladni Perbálon és megmászni a gerincutat. A síkságon  már a szél is lecsapott néha, de nem találtam nagy problémának, feltekertem a sálat a nyakamra, kezemet zsebredugtam és kiléptem, ahogy tudtam. A kerítést átmászva olyan tiszta volt az ég, hogy messze elõre lehetett látni még lámpa nélkül is. Perbálra beérve épp nyitott ki az egyik kocsma, de meglátogatását most kihagytam. A sárga sáv útját nagyon jól ismerem, nem okozott gondot a tájékozódás, viszont elõttem jónéhányan keveregtek egy sort. A gerincre felérve el lehetett tenni a lámpát, kezdett virradni. Már csak kevés volt hátra, a jókedvem egyre csak fokozódott, hogy sikerülni fog épségben, jó állapotban beérkezni a derékproblémám ellenére. Kakukk-hegyrõl megnézhettem a felkelõ nap vörös korongját, majd leereszkedtem a célba. Igaz, bent nem volt szabad hely, ezért kint kellett elfogyasztani a virslit, de egyáltalán nem voltam bosszús emiatt. 13 óra lett az össz-menetidõm.


Nagyon nagy köszönet illeti a túrarendezésben résztvevõket és a hagyományõrzõket, amiért évrõl-évre lehetõvé teszik, hogy ilyen élményeket szerezzünk! Le a kalappal elõttük, amiért ezt a hatalmas számú résztvevõt kezelni tudták a túrán! A nehézségek ellenére ez siker a javából!


Néhány fénykép a túráról megtekinthetõ itt:


http://indafoto.hu/zete/kitores_60_2012