Túrabeszámolók


Mátrahegy

huszia64Túra éve: 20122012.03.12 18:43:53


Mátrahegy 30 teljesítménytúra


avagy tavaszköszöntés kis fricskával


 


     Ha március eleje, akkor Mátrahegy.  Kis csapatunknak már néhány éve a fix programjai közt szerepel ez a teljesítménytúra.  Hogy ez idén még véletlenül se legyen másként, arról néhány héttel ezelõtt gondoskodtak a szervezõk, mivel már szintén hagyományosnak mondható módon, e- mailon küldtek szelíd, figyelemfelkeltõ meghívót a rendezvényre.  Ez kedves gesztus, jó marketing, megadja az alaphangját a túrának. Így aztán nem is lehetett csodálkozni, hogy a napfelkelte az autópályán ért minket útban Mátrafüred felé.  Négy fõs társaságunk – Enikõ, Judit, Csabi és jómagam – kissé álmosan, és viszonylag csendesen róttuk a kilométereket. Nem sokkal fél hét után már sok túratárssal együtt kászálódtunk ki a kocsikból az Erdészeti Szakközépiskola parkolójában.


Az elsõ etap Mátraháza


     Az adminisztráció a megszokott módon gyorsan, zökkenõmentesen megtörtént, s már lehetett is sorba állni az indításhoz. A szervezõk feszes emberek, a rajt elengedéséhez nyugodtan hozzá lehet állítani az atomórát. Mi kicsit lazábbak voltunk és megkértük a várakozókat, készítsenek rólunk néhány csoportképet.  Közben a várakozók sorában feltûnt néhány „fura” alak. Az már senkit sem lepett meg, hogy a terepfutók közül kerültek ki, de rövidnadrágos, pólós szerelésük kicsit kirítt a sok tucat, kötött sapkás, overálos túrázó közül. Egyeseken még kesztyû is volt, lévén a külsõ hõmérséklet egyelõre alulról közelítette a 0 fokot.   Miközben csodálkoztunk, feltûnt Mali Laci barátunk. Gyors köszöntés, és már indult is. Fogadta, majd bevár bennünket.  Pár perc múlva a ragyogó reggeli napsütésben, már mi is Mátrafüred utcáit koptattuk.  A központban, a pavilon soron, a már bejáratott helyünkön elvégeztük  a tradicionális indító szertartást, mit lekísértünk egy kávéval. Ezután nem volt kifogás, rögtön neki kellett vágni az elsõ próbának, Muzsla-tetõ meghódításának.


     Szerencsénkre a meredek emelkedõ még fagyott volt, így jó ütemben tudtunk haladni. Két és fél kilométernél elértük az elsõ ellenõrzõ pontot a muzslai kilátót 478 méter magasan. Itt várt Laci ránk. Pecsételés, gyors „frissítés” és indulás tovább. Ahogy megkezdtük az ereszkedést Rákóczi –forrás felé, legnagyobb megelégedésünkre feltûntek az elsõ tükörjég bordák az úton. Nem kellett ebben sem csalódnunk. A kedélyes menetelés alatt szálltak a méterek, és csakhamar már a forrás friss vizét lehetett kóstolni. Itt érzékeny búcsút vettünk a negyvenesektõl, akik egy kemény balossal elindultak Köves-bércen keresztül meghódítani Galyatetõt. Mi harmincasok, valamint a tízesek és a húszasok megcéloztuk Mátraházát. Folyamatos emelkedés következett. Elõször elhaladtunk a Hanák kilátóhoz vezetõ út mellett, majd következtek a hotelek és a Trianoni emlékmû. Átvágtunk a kaland parkon.  Reméltük, Kecske-bérc felé az emelkedõ nem lesz lefagyva.  Ismét szerencsénk volt, de a kaptató megrostálta a túrázókat.  Már lehetett látni a bérc mögött a szanatórium épületeit, mikor a nagy lejtõn ismét megkaptuk a jeget. Ez is szokásos volt, a fékezéssel nem sokat kellett törõdni, és baj nélkül leértünk a szanatórium fõbejáratához. Innen aszfalton tettük meg a maradék utat a mátraházi központ parkolóig, ahol a második ellenõrzõ pont volt. A pecsét mellé csoki is járt, méghozzá mogyorós. Hat és fél kilométer volt a lábunkban, Parádsasvár pedig oly távolinak tûnt, így a Csülök büfében gyorsan lecsúszott egy forralt bor.


 


Vargabetû és Pisztrángos-tó


     Mátraházán a tízesek visszafordultak és már csak a két középtáv folytatta az utat tovább. Aztán a Honvéd üdülõnél a húszasok jobbra tartva megcélozták Pisztrángos-tót, s onnan a Kékest. Mi pedig a Mátra- nyergen keresztül a Vörösmarty turistaúton haladtunk Télizöldes, a harmadik ellenõrzõ pont irányába. Az itinerben tíz és fél kilométernél rögzített helyen, el is értük az úgynevezett  „mozgó”ellenõrzõ pontot. Szó se róla, tényleg mozogtak egy kicsit, nehogy megfagyjanak.  Innen gyakorlatilag belejtettünk Parádsasvárra. A következõ bõ két kilométert a hófoltok, a jeges csúszkálások tették viszonylag változatossá.  Sasváron a már bejáratott Autós Büfében volt a pontunk, közel a tizenharmadik kilométerhez. Itt a szintén a szokásos zsíros, lekváros, margarinos kenyeres központi pihenõ következett.  Ide érkeztek be a már Galyatetõt és a Nagy-Lipótot megjárt negyvenesek is, aztán már közösen folytattuk az utat, vissza a Mátrafüredig.


   A pihenõ után újra rövid emelkedõ következett Sós-cseri-tetõre, az ötödik ellenõrzõ pontra. Itt szúró bélyegzõvel igazoltuk látogatásunkat, és következett egy kis lejtõs sárdagasztás a Sasvári mûútig.  Az autós kempingnél ismét emelkedõ következett, megmásztuk a Várhegy alját. A völgyben a Köszörû-völgyi víztárolót, még egybefüggõ jég borította. Elhaladtunk Hársas-tetõ alatt, majd a Kétbükk-közti patakot követve, a Rákóczi turistaúton megérkeztünk Parádóhutára.  Már túl voltunk a táv felén, és majdnem a színt emelkedés felét is magunk mögött tudhattuk. A hatodik pontunk is tradicionálisnak mondható, a Hubertus sörözõben volt.  S ha már tradíció, akkor egy kis árpa malátás frissítés következett. A falu határában, a Klarissza-csevicét elhagyva, újra emelkedõ következett. Lankásan, de folyamatosan emelkedett a táj.  Két részre szakadt a csapat. Enikõ és Csabi valamivel elõttünk járt, mi Judittal kényelmesebb tempóban haladtunk.  Aztán benéztünk egy keresztezõdést. Mi, akik már nem elsõ alkalommal jártunk itt. Észre sem vettük és rátértünk a Hurok útnak nevezett kerékpárútra. Illetve, amikor észrevettük már mindegy volt, és így majd két kilométeres kerülõvel értünk el Pisztrángos-tóhoz, a hetedik ellenõrzõ ponthoz.  A pontõrök csokival jutalmazták produkciónkat, a többiek meg halvány mosollyal.


Az ország tetején


     Miután Judit szokásához híven szárnyakat adott magának, egy nagy levegõvétel után megkezdtük a „csúcstámadást”.  A kékes ezen oldalát vastagon borította a kásás hó, amely szép, kijegesedett foltokkal volt tarkítva. Hosszú sorokban araszolt felfelé az emberkígyó, a terepfutók õszinte bánatára.  772 méter magasan elértük Gabi-halálát, amely egy állítólagos egykori favágónak állít emléket. Innen folytatódott az emelkedés a Sötét-lápa nyergéig. 888 méteren voltunk, s a nyeregbõl még 130 méter emelkedés várt a csúcsig. Természetesen hó és jég borított vastagon mindent. A száraz idõben sem könnyû sziklás terepen, most több mint romantikus volt a kapaszkodás. Azonban a tv torony egyre közeledett, s nemsokára az északi sípálya tetején álltunk. Álltunk és bámultunk, mert a vastagon havas tájon feltûnt két futó sortban, pólóban. Ekkor ezen már viszonylag mindenki gyorsan napirendre tért, és a Tetõ étterem felé vette az irányt, az ellenõrzõ pontra. A pecsét mellé forró tea és alma járt, mint mindig, illetve a vendéglátóhely teljes választéka. Lazítani azonban nem volt sok idõ, messze volt még a cél.


     A csúcskõnél elkészültek a szokásos fényképek, bizonyítandó, hogy újra az ország tetején jártunk, s már tapostuk is a havat a kellemes lejtõn az utolsó pont, Vályús-kút felé. A hó, az erdõ, a napsütés csodálatos volt, így pillanatok alatt elértük az egykori vadászkunyhó romjait. A pontõrök már szintén hagyományosan itt voltak a legvidámabbak, néha kicsit vaskosak, de azon a hideg és nedves helyen ez teljességgel megbocsátható. Induláskor  bíztatásként közölték, hogy már csak hat kilométer lejtõ van hátra, aztán kaján vigyorral még hozzátették, hogy az viszont  végig sáros. Igazuk volt, bár ne lett volna. Hol köveken, hol az elszáradt gazban gázolva próbáltuk megtalálni a szárazabb helyeket, de nem sok sikert értünk el. A végén már minden-mindegy alapon, tökön-bababon átgázolva, egy-egy vízfolyásban cipõt tisztítva haladtunk egyre gyorsabban Mátrafüredre vissza. Jócskán fenn járt még a Nap, amikor a túrabotok újra koppantak a füredi aszfalton. Ez eddig nem volt jellemzõ. Fáradtan, de jó érzésekkel érkeztünk vissza a szakközépiskola épületében levõ célba.


Zárszó


     Igaz, a szint idõt túlléptük, de jól éreztük magunkat.  Viszont ekkor történt valami, ami számomra kicsit beárnyékolta a napot. Miután megkaptuk az emléklapokat, ahol „korrektül” ki volt emelve, percre pontosan mennyi idõ alatt, szintidõn túl teljesítettük a távot, a lányok tettek egy halvány utalást arra, bár tudják, kifutottunk az idõbõl, nem kaphatnának-e mégis egy kitûzõt is. A válasz sajnálkozással vegyes kategorikus nem volt, mondván ki van számolva. Mihez képest? – kérdem én. Valóban a dobozban már csupán 3 darab volt. A számítógép szerint – megnéztük-  még több tíz ember volt a terepen, s jó páran idõn belül. Tehát a nagy kiszámolásban nekik sem jutott. Lenyeltük a békát, aztán lenyeltük volna a pár fõtt virslit is. Arra meg háromnegyedórát kellett várni, mert egy gázon fõzték a teával. Viszont újra volt nagyon finom zsíros kenyér. Mint megtudtuk, korábban az és a tea fogyott el.  Viszont mindenki fegyelmezetten sorban állva várta a virslit, ami a sor közepénél újra elfogyott, de akkor már gyorsan pótolták. Kivártuk. Igaz jóllaktunk, maga a túra is tökéletes volt a beérkezésig, még is kicsit lelombozva indultunk vissza a kocsihoz.  Autóztunk oda-vissza háromszáz kilométert, ami manapság nem kis befektetés.  Egy kitûzõ ehhez képest nulla. Volt már olyan túránk, ahol szintén megesett, hogy elfogyott a kitûzõ.  Viszont kérés nélkül felajánlották, hogy megkapjuk postán, csak adjuk meg a címünket. Meg is kaptuk, pedig kisebb túra volt, mint a Mátrahegy.  Csak egy gesztus kellett. S végezetül még egy. A nem kis létszámú szervezõkön természetesen ott virítottak az emlékkitûzõk …        


         A túrán készült képek megtekinthetõek  a http://eeonline.gportal.hu címen, a Galériában.