Túrabeszámolók


Magyarországi Forrástúrák

frinyoTúra éve: 20122012.04.05 20:40:23

  Második, javított kiadás


Amikor valaki már az 5. forrástúráját csinálja, bizony elszégyelli magát a felismeréstõl, hogy még mindig nem írt beszámolót egyikrõl sem. Pedig ez a ragyogó kezdeményezés igazán megérdemli a hírverést! A túrák révén számtalan olyan helyre eljutottam, ahová magamtól biztos nem mentem volna, gyakran kell letérni a jelzett utakról, ezt lelkes gombaszedõként amúgy is szeretem, és a forrásoknak köszönhetõen a folyadék-utánpótlás is megoldott.


A rendezõk szemszögébõl nézve, nem könnyû egy ilyen túrát megszervezni, alaposan be kell járniuk a terepet, és gondosan kell szalagozni. Természetesen, a túrázóknak se könnyû az úttalan utakon közlekedni, az avar alatt rejtõzõ, faágakból, gyökerekbõl, gödröcskékbõl álló csapdák megnehezítik a haladást. Mindez azonban eltörpül az élmények mellett, ráadásul a célban igen szép jelvény várja a teljesítõket.


Ottóval, Zsolttal, Zolival indulunk az 56.7 km-es útra, karnyújtásnyira az Ybl Miklós által tervezett, pazar Károlyi-kastélytól, ami Parádsasvár szélén bûvöli el az arra járókat. Hamarosan a település másik végén álló, 1708-ban alapított, híres üveggyárnál járunk, ami viszont szívszorítóan szomorú látványt nyújt omladozó épületeivel. Innen teszünk egy kis kitérõt a Remete-forráshoz, majd az Áldozóvár nevû e.p. után az Áldozó-kút felé vesszük az irányt. Megyünk vagy harmincan a széles úton, amikor találkozunk az egyik rendezõvel, aki megütközve kérdezi, hogy mit keresünk itt, hiszen rég le kellett volna térnünk errõl az útról. Javasolja, hogy most már menjünk le azon az úton, amin ide vissza kell majd térnünk, így is teszünk. Amíg a forráshoz érünk, egy ember jön szembe, és az e.p.nál még kettõt látunk jönni a kijelölt úton, ám amikor visszaérünk oda , ahol kilyukadtunk, újabb 15 fõs csoport érkezik, õk se vették észre a letérést jelzõ szalagot, tehát három ember 45-tel szemben.. Biztos volt szalag, de a jelölés nem volt tökéletes.


Eszembe jut egy tanmese, ami arról szól, miért kell törekednünk a tökéletességre.Tegyük fel, hogy a Képzõmûvészeti Egyetemen tanuló szobrászoknak egy tintahalat kell mintázniuk. Egyikük ragyogóan oldja meg a feladatot, igen élethûre sikerül a lábasfejû, ám 10 helyett csak kilenc lábat lehet jól kivehetõen látni rajta. Igaz, van ott még egy lábszerûség, de a többi úgy eltakarja, hogy alig lehet észrevenni. Nehezen képzelhetõ el, hogy a kritikára a megbírált alkotó azt válaszolja, hogy egy kiállítóteremben a látogatók 85 %-a nem akad fenn ezen, a maradék 15 % meg figyeljen jobban, és akkor észreveszi a 10. lábat is. Az elvárható válasz az lenne, hogy a következõ tintahal készítésénél igyekszem az összes végtagot egyértelmûen láthatóvá tenni.


Nagy baj nem történt, nem volt egy nagy kitérõ, a pont neve okán hozhatunk ennyi áldozatot a sikerért. Fényespusztán útba ejtjük a frissítõ állomást, majd a Gyula-forrást, aztán a mûút után kicsit közelebb megyünk a felettünk úszkáló felhõkhöz. Lepillantva, nyugodtan szemlélem a fák között kéken felcsillanó Köszörûs-völgyi víztárolót, bezzeg kánikulában szidnám magam, hogy mit keresek a hegyek között, mikor fürödhetnék is egy jót. Gyönyörû ez a völgy, egy bükkfa 45 fokos szögben elõredõlve áll a patakmeder felett, jól látni a földbõl kiálló gyökereit is, olyan, mint egy öngyilkos, aki a mélybe akart ugrani, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és most rémülten kapaszkodik az életéért.


Parádóhutára már egyedül érkezem,elérem a Tót-berki csevicét, majd a pecsét begyûjtése után a vizet  takaró fakalapot leemelve, iszom a kellemes ízû folyadékból. Kis idõ múlva már a Klarissza csevicénél találom magam, itt a kód felírása után nyomban megyek tovább, mert ki a Tót-berki vizét issza, nem kell annak a Klarissza.(Pardon)


Egy rövid emelkedõ után könnyû, futható terep következik, egy idõ után két gyöngyösi sráccal "száguldunk"lefelé a nekik már célt jelentõ Szent István-csevice felé. Tavaly óta járnak teljesítménytúrákra, most beérik a 20 km-rel, aztán két hét múlva jöhet a Hanák Kolos. Az e.p. -on terülj-terülj asztalkám, eszem két kolbászkrémes kenyeret jelentõs mennyiségû lilahagymával, fokhagymával, savanyú káposztával. Hívogatóan sorakoznak a házi lekvárok is, de ellenállok, nem szeretnék elnehezülni a sok kajától.


Az Ilona-völgyben haladok az Ilona-vízesés felé. Szép táj, szép név, Kosztolányi szelleme lebeg felettem és az õ Ilonáról írt verse:" Minthogyha a fülem szellõket hallana, sellõket, lelkeket lengeni, Ilona." Itt még valóban szellõket hallok, de majd Recsktõl Bodonyig a viharos erejû szembeszél méheket megszégyenítõ beporzást végez rajtam. No, de hol vagyok még ettõl! Elérem a vízesést, ami most--a régóta tartó szárazság miatt--meglehetõsen karcsú, ami a hölgyeknek kifejezetten elõnyös, ám egy vízesés jobban mutat teltebben. Nem baj, kicsit keskeny, kicsit alacsony, de a miénk. Rövid, meredek kaptató után poroszkálok a Csiklósd-kút felé. Két muflon szalad át elõttem, az egyik mintha nõstény lenne, õt talán helyesebb lenne mufflonnak nevezni...


Egy térképek fölé görnyedõ bringás társaságot elhagyva, közeledek a Rabok kútja felé. A valaha megbélyegzett emberekrõl elnevezett kútnál a papírom is megbélyegzetté válik Bori és Gyõri Peti jóvoltából. Kisvártatva a recski táborhoz érek, ahol egy másik forrástúra villan fel elõttem.Valamikor olvastam Faludi György recski "élményeit", ebben megemlítette, mekkora öröm volt, amikor vargányát talált a tábor területén, és azt úgy, nyersen azonnal megette, hogy valamennyi fehérjéhez jusson.. Nos, a börzsönyi forrástúrán elhagytam az ennivalómat, és amikor Királyházáról mentem a Csóványosra, már nagyon éhes voltam. Ekkor találtam két hatalmas galambgombát, ezeket én is nyersen befaltam, ez elég erõt adott a célig. Térjünk vissza a táborhoz, ahol pont az ellenkezõjét érzem annak, mint Parádsasváron az üveggyár esetében: milyen jó, hogy ez megszûnt létezni!


A Szegediek kútjához tartok, töröm a fejem, miért ez a neve. Talán csípõs a vize, mint a szegedi paprika? Megkóstolva, ezt a lehetõséget kizárom, nyilván a forrás foglalása fûzõdik szegediekhez. Elõtte már a Csiklósd- kút esetében is gondolkodtam az elnevezés eredetén, eszembe is jutott egy-két pajzán megfejtés...


A Csurgó-kút következik, aztán a csurgó veríték, mivel a legkeményebb emelkedõhöz érek. Ezt leküzdve, kb. 5 percnyire a Jóidõ-kúttól, kisüt a nap, ami elvárható egy ilyen név esetében, de mire odaérek, beborul ismét, lelõve ezzel a poént. Leszaladok a Rusznyák-forráshoz, itt leülök a billegõ padra, megeszem a szendvicsemet, majd futásnak eredek, hogy behozzam ezt a kiesõ idõt. A Recski csevicéhez már Bell Sanyival megyek, aztán a településen átvágva meglepve olvasom az itinerben, hogy a kivezetõ úton azért nem tettek ki szalagot, mert a helyiek úgyis leszednék.Aztán a faluvégi "villa/negra/negyedhez" érve igazat adok a rendezõknek.


Az utolsó kemény erõpróba következik, a Kanázsvár megmászása. Feljutva se lehet még ünnepelni, a lejtmenet talán még nehezebb. Lehajtott fejjel elfutok Mátraderecskéig, nem mintha szomorú lnnék, de a már említett szél küldi a port folyamatosan a szemem felé. Bell Sanyi már eltûnt, alighanem engedett Recsken a szomjoltást lehetõvé tevõ valamelyik intézmény csábításának .Én ezt Bodonyra tervezem, de azért iszom a derecskei csevice vízébõl is, ami kénes, én viszont nem vagyok kényes, szeretem a büdös sajtokat és a büdös vizet is.


Bodonyban a Vidróczky Sörözõben ezek a betyárok nem tartanak csapolt sört, ezért kénytelen vagyok kólát inni,ám ez túl édes, ezért higítom egy kis rummal. Itt tudom meg egy túratárstól, hogy a GPS szerint bõven 60 km felett lesz a túra hossza, ettõl megnyugszom, így már nem is olyan rossz az idõeredményem. Le is lazsálom az utolsó 4.5 km-t.


A célban a túra jelvényén kívül, megkapom az 5. tûzzománcjelvényemet is az Évezrednyitóban való részvételemért. Tamics Gabi volt olyan rendes, hogy az egyéni kívánságomat is figyelembe vette, innen is köszönöm neki! Megtudtam azt is, hogy 3 GPS is 62.4 km-t mért, engem nem zavar a dolog, a parádsasvári szállásomra még világosban odaérek, és jó kis edzés volt ez a Mátrabércre. Zolinak azért kicsit más volt a véleménye, így nem érte el Pesten a tatabányai csatlakozást, kénytelen volt Zsoltéknál aludni Fóton. Ezzel együtt ismét egy jól szervezett túrán voltunk, a legközelebbi szép túrán talán a szépia 10. lába is jól észlelhetõ lesz mindenki számára.