Thury György Emléktúra 30
A nem is túl korai ébredés után szeretnék egy kicsit még szundítani utazás közben, de az út nem hagyja, minden kátyúnál és minden felfagyásnál nagyot koppan a fejem az autó C oszlopa mellett. Kerek repkény édesapja vezeti a teljes mértékben kihasznált jármûvet, és ha még akarná, sem tudná mindenütt kikerülni az aszfalt hiányosságait. Nem is nagyon próbálkozik vele. Az utasokat Kerek repkény, Dóri, Dani és én képviseljük, ez a létszám a Suzuki számára komoly terhelési kihívást jelent. Átgördülünk Nován, Zalatárnokon, Bakon, ahol az egyik kétszámjegyû fõutat a másikra cseréljük, és a 74-esen robogunk Zalaszentbalázs felé. A faluból csoffadt mellékúton vágunk át a völgyön Gelsére, meglepõen korán érkezünk a rajtba. Benevezünk, nagyon gyorsan, megkapjuk a szokásos, kétlapos itinert: egy lapon útleírás és helyek bélyegzéseknek, a másik lapon térkép és adatok távról, szintrõl, menetrendekrõl. Nem kell sokáig vizsgálni egyiket sem, s bár a változatosság gyönyörködtet, ezúttal éppen az állandóság az, ami miatt a Thury 30 egy tökéletesen kiszámítható túra lett számomra. Feltûnik a rajtszámokból, hogy a rajtidõ elsõ harmadának végén még négyõnkkel sem lépi meg a tízet az indulók száma ezen a távon.
Enyhén szitáló esõben sétálunk ki Gelsérõl, kíváncsi vagyok az út egyes szakaszainak az állapotára, mivel az ide rendszeresített bakancsom talpa félig már levált. Szerencsére sár elvétve és enyhén lesz csak egész nap, így a jól szellõzõ lábbeli sem jelent különösebb kényelmetlenséget. Még a falu szélén utolérjük és le is hagyjuk Repkényék apját, aki a 20-as távon indult el. Elhagyjuk a szõlõhegyi aszfaltutat, a jelzés sûrû, a ködtõl-párától sejtelmes erdõbe vezet. Gyorsan megállapítom, hogy most sokkal hangulatosabb, mint napsütötte idõben. Kisétálunk az erdõbõl, virágzó gyümölcsfánál térünk a dombtetõ felé vezetõ emelkedõre. Fent kilátás nincs sok, viszont kapunk csokitojást, fejenként egy szemet. Köszönöm ezúton is, jólesik. Mivel a panoráma helyett legfeljebb a völgyön ülõ szürkeségben lehet gyönyörködni, gyorsan továbbállunk. Meredek, a sártól kissé csúszós földúton döcögünk a következõ völgybe. Kerecseny széle most csendes, sehol egy lélek, mindenki bent kuksol a szobában. Bizonytalan, esõre álló idõ van, mitagadás – de legalább nincs hideg. Olyannyira, hogy amire felsétálunk a falu fõutcájára, már kigombolt kabátban sétálgatok, késõbb a kabát a mai nap célszerû, de fölösleges ruhadarabjává avanzsál. Danival elõrehúzunk, Repkény és Dóri nem sokkal mögöttünk igyekeznek tartani a sebességet. Kerecsenyt Orosztony követi, ellenõrzõponttal a kocsma elõtt. Nem térünk be egy körre sem, a megállást a Postás-kulcsosházra szeretnénk idõzíteni.
A dombtetõ óta követett piros sávot most zöldre váltjuk, dél felé sietünk, mellettünk a tavaly már leírt, tanösvénnyel ellátott udvar terül el. Valószínûleg használják is, nem csak egyszeri fellángolás volt. Odébb egy portánál szúrós szemû néni köszön vissza morcosan, majd, mivel nem tudja tûrtõztetni kíváncsiságát, még megkérdezi: „Aztán hová mennek maguk?” Gelse, mint úticél nem tûnik számára megnyugtatónak, de azért óvón hozzáteszi, hogy majd megnézhetjük magunkat, akkora sár van. Szerencsére nem lesz igaza. Elhagyjuk a települést, a szélsõ kertnél tábla figyelmeztet a „birtok” (sic!) bekamerázott voltára. Lesétálunk a dûlõúton a Harc-földi-vízfolyáshoz, a híd elõtt kopjafa és leromlott állapotú kõkereszt ácsorog a mezõn. A hídon két túratárs nézegeti a térképet, majd továbbmennek, mielõtt odaérnénk melléjük. Szerencsére a gépek által nyomvályúsra járt földutat nem kell sokáig követni, fehérre festett fatábla invitál az Öröm-hegy és így a Postás-kulcsosház felé. Felsétálunk, itt a jelzés színe piros, alakja háromszög. Mélyút vezet egy mély völgy mentén, vén fák szegélyezik. Nemsokára felérünk. Feltûnik, hogy meglepõen kevés túrázóval találkoztunk eddig, és valóban, a kulcsosháznál egyedüliként ülünk le. Amíg az adminisztrációt intézik nekünk, addig legurítok egy kávé+kóla kombinációt. A többiek nem kísérleteznek, vagy kávét, vagy üdítõt isznak. A hely árai láttán eszembe jut, hogy a pénztárcabarát szó itt egy enyhe kifejezés. Kíváncsi vagyok, meddig vállalják ezt az altruizmust, mint a régi turistavilág egyik mementóját. Elhessegetem a közgazdasági és társadalomtudományi gondolatcsírákat. Továbbmegyünk.
A Rockenbauer-kopjafánál érjük el a DDK útvonalát, amelyet a Gesztenyeházig követünk. Még mindig felhõs az ég, csak néha villan fel némi napsütés. Széles utunk egy helyen kettéágazik, elengedjük a kék sávot, mi Nagybakónak felé térünk el. Nyílt dombhátra érkezünk, a távolban távvezeték oszlopsora húzódik egy dombháton, ezektõl dél felé adótorony, vagy kilátó emelkedik, a párás idõben nem látszik tisztán, a térkép meg most nincs a közelemben. A szõlõhegy elérésekor visszanézek, és már majdnem megállapítom, hogy közel s távol nincs egy túrázó sem, amikor felbukkan elõször egy narancsszínû felsõs, majd egy feketébe öltözött alak. Besétálunk a haranglábhoz, itt almával kínálnak a pontõrök, megszemlélem a nordic walking-útvonal jelzõtábláját. Amíg a bélyegzés köti le a figyelmünket, megérkezik -Dilen- és Maci, az imént feketébe öltözött és narancsszínû felsõs személyekként írtam le õket. A következõ ellenõrzõpontig együtt haladunk, Macival beszélgetek. Átsétálunk Nagybakónakon, a haranglábnál látott nordic walkingos táblák fel-felbukkannak. Kényelmes emelkedõn hagyjuk el a falut, virágzó gyümölcsfák állnak mindenütt a szõlõsorok végén. A tetõn kõkereszt, a kõkereszttõl száz méterre északra ellenõrzõpont. A ponton szalámis szendvics és tea és lelkes pontõrök. -Dilen-ék ellépnek, amíg a pontõrökkel társalgok, addig majdnem a Repkény-testvériség is továbbáll, mondván, hogy majd utolérem õket – rosszfelé. Már épp indulnék, amikor jönnek vissza, nem is próbálom leplezni a kárörvendõ vigyort. :P
A helyes út persze nem az adótoronyhoz vezet, hanem a szántás szélén, majd az erdõben. Mély vízmosás mellett ereszkedünk le a Csibiti-tóhoz, az esõház csoffadt állapotban árválkodik a part felett. Odébb egy tarvágás utolsó, tereprendezõ munkáit végzik ketten, egyikük kezeli a rakodógépet, a másikuk szakszerûen nézi õt. Most éppen. Utolérünk egy családot, kisgyerek sírdogál a hátihordóban, pedig mindkét szülõ igyekszik, hogy változtasson ezen az állapoton. Meredek emelkedõ következik, gyümölcsösök, szõlõk közé érkezünk. Visszanézve úgy tûnik, mintha már órák óta jöttünk volna ez a TV-toronytól, alig látszik a párában. Elsétálunk a hétvégi házak, borospincék, apró telkek között, mindenütt virágok, zöldellõ természet. Még a Nap is kisüt pár tucat percig. Elkirándulgatunk, ezúttal Repkénnyel sétálok együtt, Dóri és Dani valahol mögöttünk baktatnak. Balra néhol ki lehet látni Gelsére és a völgyre, amelyben fekszik, és a dombokra is ki lehetne a völgy túlsó felén, de ott már láthatóan szakad az esõ. Tompa, távoli morgást hallok, ezért aztán jól kilépünk, ha eddig megúsztuk a vihart, ne az utolsó párszáz méteren érjen el. Lesietünk a falu szélére, elsétálunk a strand mellett. Az iskolában megkapjuk a díjazást, a harmadik színt választom, megint (tavaly ugyanilyet választottam, most a kitûzõkészlet így áll: egy régi stílusú elsõ teljesítõs, egy új stílusú második teljesítõs és kettõ új stílusú harmadik teljesítõs – így jár, aki nem tartja számon a saját dolgait :)). Legalább szinkronba kerülök Repkénnyel, aki nem tavaly, hanem idén volt itt tizedjére, és most õ is a harmadik teljesítésre járó kitûzõt választja. Köszönöm a túrát a rendezõknek, köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, Dórinak, -Dilen-nek, Macinak és Daninak. Elbúcsúzunk a rendezõktõl, Repkény édesapja, mivel ránk várva elkortyolt pár sört a kocsmában, átadja a kormányt. Ugyanazon az úton, mint amerre jöttünk, visszaporoszkálunk Lentibe. Közhelyszerû, meg úgyis majdnem mindig ezt írom: szép túra volt, jó túra volt. Ide is szeretek visszajönni.
-Kékdroid-
-Képdroid- |
