Túrabeszámolók

 

Amikor Tamás és Csabi barátom elõször linkelte be a Mátra 115-öt még tavaly és megláttam, hogy 124 km, 6374m szint, azt mondtam, hogy erre kizárt, hogy én valaha is elmenjek, hiszen nekem már a K100 is szinte elérhetetlen célnak tûnt a maga több, mint 2700m-es szintjével. A 124 km még csak-csak, na de 6400 szint? Még a 95-ön is 4800 van, embertelen.

Aztán telt az idõ, némi szenvedéssel tavaly meg lett elsõ százasként a Kinizsi, idén pedig beneveztünk a Mátra kupára, melyben lassacskán teljesítgettük a naptár túráinak leghosszabb távjait. Tamás és Csabi továbbra is idei legfõbb céljukként tekintettek a M115/M88-ra, én azonban még mindig nem mertem rá gondolni, mert egyszerûen nem vagyok nagy hegymenõ, az emelkedõk mindig rosszul mennek, márpedig ezen a túrán van belõle néhány. Tamás próbált csábítani, meggyõzni, hogy ne legyek kishitû és legalább a 88-as távot próbáljam meg, de én nem hittem magamban Úgy gondoltam, hogy a Mátrabérctõl teszem majd függõvé, hogy indulok-e.

A Mátrabérc nem ment rosszul, végig egyedül haladva, dacolva a rossz idõjárással végülis 12:20 alatt csináltam meg. A célban nem éreztem magam fizikailag lenullázva, de ott és akkor kijelentettem, hogy én biztos nem megyek a M88/M115-re, mert nekem egyszerûen nem kell ez a fajta szenvedés 25-30 órán keresztül. Aztán az emlékek megszépültek, és kezdtem eljátszogatni a M88 gondolatával. Tamás a térdsérülése, Csabi pedig egyéb okokból kifolyólag végül nem tudott benevezni, én viszont  hosszas tipródás után, szembe menve a józan ész parancsával, végül mégis elõneveztem, de csak a 88-ra, mert továbbra is úgy éreztem, hogy egyedül a 115 túl komoly próbatétel nekem, hiszen addig még 2775m-nél több szintet egy alkalommal sem mentem, nemhogy 6000-et. Próbáltam a túrára nem csak fizikailag, de fejben is felkészülni: beszámolókat olvastam, videokat nézegettem.

Szombat reggel hét órakor aztán eldördült Medveczky Gyuri starthangja és a 160 részt vevõ egyszerre indult neki a távnak. Hamar feljutottunk a jagusi feltételes EP-ig, majd az Oroszlánvár ijesztõ kiemelkedéséig, mely már ismerõs volt a Mátrabércrõl. Itt a jól ismert kék jelzésen haladtunk a Kékesig. Ezt az útvonalat idén már háromszor megtettem, úgyhogy mivel ismerõs volt jól haladtam. A kékesi EP-n szembesültem vele elõször, hogy a M115/88 ellátásáról terjedõ hírek semmi túlzást nem tartalmaznak. Olyan szinvonalú terülj-terülj asztalkám volt a síházban, amit elképzelni sem lehet. A teljesség igénye nélkül: vajas, zsíros, lekváros kenyér. Kolbász, szalámi, sajt, uborka, paradicsom, paprika, hagyma, olívabogyó. Aszalt gyümölcs, sós mogyoró, alma, cseresznye(!), banán. Tea, limonádé, izó, víz. Csak azért ettem a a saját szendvicsemet, mert láttam, hogy ilyen ellátás mellett a késõbbiekben nem lesz rá szükségem, de akkor meg minek cipeljem. Azért kétpofára tömtem magamba a sós paradicsomot és a sajtot. Testileg lelkileg feltöltõdve indultam tovább a hírhedt sombokori ereszkedõ felé.

Parádsasváron összefutottunk Vincz Attilával és ifjú barátjával, akiknek nagyon megörültem, mert társaságban jobban szeretek menni és akikkel aztán végig együtt haladtunk. Sasváron újabb kiváló ellátás, hogy legyen erõnk felkapaszkodni a barátságosnak nem mondható piros kereszten egészen a galyatetõi Gertrúd presszóig, ahol megint habzsi-dõzsi: leves, sütemény, gyümölcs, innivaló (sör!!!). Külön szimpatikus volt, hogy a húsleves hozzávalói (tészta, hús, zöldségek) külön voltak kitéve, így mindenki gusztusa szerint állíthatta össze az ebédjét.

Hogy ne legyen maradéktalan az örömünk, az idõ kezdett rosszra fordulni, beborult, feltámadt a szél, szemerkélni kezdett az esõ, nagyon lehûlt a levegõ. A Galyavár négykézlábmászós emelkedõjének tetején már fel kellett vennem a kabátot, mert nagyon fújt a szél, és mire visszaértünk a Gertrúd presszóhoz már rendesen csorgott az égbõl, amely aztán jócskán kísért bennünket és csak Lajosházán vehettük le az esõkabátot.

Mátraszentimrén újabb meleg levessel és limondával kényeztettek bennünket. Eddig egészen jól haladtam, semmilyen panaszom nem volt, Vincze Attilával és Molnár Ádámmal kb. ugyanazt a tempót mentük, így itt elõször kimondtam azt, ami már az esõ elállása óta foglalkoztatott, lehet, hogy átnevezek a hosszú távra. Nagyon tartottam a Havastól, a M88-hoz képest +1500 méter szinttõl, az éjszakától, de fõleg a hírhedt Muzslától, mely már a Mátrabércen is megmutatta magát, de ahogy vinatti fogalmazott, nagyon nem mindegy, hogy a nyeregbõl vagy a Zám-patak völgyébõl kell a oda felkapaszkodni.

Szorospatakig még fejlámpa nélkül haladtunk, de aztán leszállt a sötétség. Az ágasvári turistaháznál leesett az állam: akkor hozták ki a friss, meleg sajtos, szalonnás, gombás omlettet. Mivel úgy gondoltuk, hogy ezt csak az érdemli meg, aki megmássza az Ágasvárat (igazából ekkor még nem nagyon volt étvágyunk), úgy döntöttük, hogy csak az Ágasvárról lefelé jövet esszük meg. Így viszont fennált a veszélye, hogy akik éppen most jönnek le, azok megeszik elõlünk. Ezért gyorsan felosztottuk a tojást és a turistaház zugaiban eldugtuk. Fél órával késõbb, nmár az Ágasvárral a lábunkban nagyon jól esett az omlett és a limonádé.

10 km-rel késõbb, fél kettõ elõtt tíz perccel értünk a Hidegkúti th.-hoz, ahol dönteni kellett az átnevezést illetõen, ami nem egy egyszerû kérdés. El kellett dönteni, hogy még 12 km gyaloglás és vége a szenvedésnek, alhatok egyet reggelig, vagy bevállalom a 42km távot, 1800 m szinttel, ami önmagában is egy tisztes középtávú teljesítménytúra, hát még úgy, hogy ekkor 82 km, 4500 m szint és 18 óra gyaloglás volt mögöttem. Fáradt voltam, fájt a térdem és a lábfejfeszítõ izmom, de - hála az új zoknimnak - 82 km után sem volt vízhólyagom, ami azért érdekes, mert tavaly a Kinizsin már Dorogon ragasztanom kellett. Attila bíztatott, hogy idõben vagyunk, bõven van még idõnk, így döntöttem: átnevezek a hosszú távra. 

Mátra 115:

Richtofitos, önmasszírozós generál és egy kis erõleves után indultunk neki a mátrai hegyek (egyik) leghírhedtebbjének a Muzslának. Ez a rész azért volt különösen szivatós, mert a Zám-patak völgyébõl a zöld háromszögön kell felmenni a hegyoldalban. Itt azonban az ösvény csak a fákon van kijelölve, így az avarban megbúvó sziklákon, köveken fadarabokon botladozva kell felmászni. Gyötrelmes. A nyeregre felérve (ahonnan azért még mindig volt egy kis szint) autópályának tûnt az egyszerû kis erdei ösvény, a zöld háromszöghöz képest, szinte boldogan meneteletem rajta. A muzslai EP-n vígaszként banánt, mûzliszeletet és innivalót kaptunk. Ekkor már a lejtõk is kényelmetlenek voltak a térdeim miatt, úgyhogy a Diós-patakhoz is fájdalmasan ereszkedtem le a reggeli elsõ fényekben.

102 kilométerrel a lábában talán érthetõ módon már nem olyan nagy lelkesedéssel veti bele magát  az ember fia a Havas nem túl meredek, de igen hosszú, 600m szintet leküzdõ kaptatójába, úgyhogy itt már szenvedve, néhol pár másodpercet belepihenve, lassacskán értem fel a csúcsára azzal a tudattal, hogy innen már - M115 szemmel mért - komoly emelkedõ nem lesz. Így is volt, egészen jó tempót tudtam menni, bár a térdeim miatt nem olyan jót, mint egyébként. A Tót-hegyes szivatós, sziklás kacskaringója és a Világos-hegy kopasz bérce már valóban nem volt olyan "komoly", hiszen már hajtott elõre a sikeres teljesítés reményének lendülete. Ekkor még nem tudtam, hogy a Havas utáni utolsó 20 km leggyötrelmesebb szakasza éppen a Világos-hegytõl a célig terjedõ, utolsó 7 km. Egyrészt a Világos-hegyrõl leóvakodni a megfáradt térdekkel maga a pokol, ahogy vinatti fogalmazott, meg kell állni pihenni, mint az emelkedõn. Ezt követõen pedig hosszú és unalmas lejtõk és egyenesek, most ráadásul még tûzõ napon is. Borzalmas volt. Az egész túrán egyszer sem, de itt megfordult a fejemben, hogy kiszállok :)

29 óra és 14 perc után beérni a célba felmelõ érzés. Borzasztó büszkeséggel töltött el, amikor a beérkezve tapssal fogadtak a szervezõk és a már beért túrázók. Dagadó mellel vettem át az oklevelet és választottam ki egy követ. Természetesen azonnal vettem egy teljesítõi pólót is. Elégedetten kanalaztam a levest és ittam sörömet, miközben arra gondoltam, hogy milyen igaz, hogy egy ilyen túra elsõsorban fejben dõl el és a teljesítéshez nekem csak magamat és a kishitûségemet kellett legyõznöm.

Tegnap a Világos-hegyen úgy búcsúztam el a pontõröktõl, hogy idén kétszer voltam ezen a túrán: elõször és utoljára. Ma már nem tudnám ezt ilyen határozottsággal kijelenteni. Nagyon kemény, sokszor gyötrelmes, szenvedõs túra volt, de mostmár kezdek csak a szépre emlékezni.

Külön szeretném méltatni a túra szervezõit. Nagyon sok munka állhat a rendezés mögött, de azt gondolom (bízom benne), hogy a befektetett energia megtérült a túrázók elégedettségében. Sokan mondták már, és ezt én is megerõsítem, hogy ennek a nehéz túrának a teljesítését nagyban segíti a kiváló ellátás. Lenyûgözõ volt a választék, amit már fennebb részleteztem, de most kitérnék olyan tt-n eddig általam nem tapasztalt különlegességekre is, mint a sör, bor, kóla, Sió gyümölcslevek, izó, kávé (!), aszalt szilva, barack, friss zöldségek (mintha még salátát is láttam volna), palacsinta (bár ebbõl nekünk nem jutott), omlett.

Külön köszönet azért, hogy a legtöbb ponton volt valami ellátás, ha más nem, víz mindenképpen. Olyan extrém pontokra is felcipekedtek a szervezõk, mint a Jagus, Oroszlánvár, Muzsla, Havas, Tót-hegyes, Világos-hegy. Ez szerintem nem megszokott.

A pontõrök mindenhol kedvesek, gondosak voltak és - bár nem várom el - nagyon jól esett a törõdés. Nem egyszer volt, hogy nem kellett állva kivárnom a levest, hanem hellyel kínáltak és kihozták nekem. Ez szerintem olyan apró figyelmesség, amelyet senki nem vár el, de borzasztó jól esik.

Az élõ közvetítés ugyan néhol akadozott, de alapvetõen mûködött olyannyira, hogy a feleségem akkor hívott fel gratulálni, amikor még a teljesítõi követ válogattam.

Az itiner utolsó néhány mondatát idézném:

Ez a mondat is tükrözi azt, amit egyébként is tapasztaltam. Jelesül, hogy a szervezõk tényleg éreztetik velünk, hogy nem az a lényeg, hogy futó vagy-e vagy túrázó, hogy mennyi idõ alatt teljesíted a távot, csak az számít, hogy végicsináltad és hogy erre büszke lehetsz.

Köszönöm Vincze Attilának a mentális segítéget és gratulálok neki a harmadik teljesítéshez, gratulálok Sperka Tamásnak a hihetetlen pályacsúcshoz, és végül, de nem utolsó gratulálok és köszönöm a szervezõknek.