Ember a gáton 40, 2012. IX. 15-16.
Tekintve, hogy Szegedre költöztem, kézenfekvõ volt, hogy elõbb-utóbb részt veszek egy szeged környéki teljesítménytúrán. A jég megtörésére az Ember a gáton kiválóan alkalmasnak bizonyult, hiszen kényszerkényeztetésre ítélt szervezetem epedve kívánta már a mozgást, a hõn áhított Õszi Mátra azonban elmaradt. Így hát maradt az a lehetõség, hogy nem utazom haza Gödöllõre a családhoz, hanem szegedi otthonomból indulok el szombat délután Mártélyra, majd onnét hazasétálok.
A túra annyi újdonságot jelentett, hogy ez volt az elsõ olyan túrám, amely szabályosan 0 m szintemelkedést ígért. Arra számítottam, hogy különféle síkvidékeken fogok bolyongani, azonban az útvonal ennél egyszerûbbnek bizonyult: csak a Tisza töltését kellett követni déli irányban. Az itiner ennek megfelelõen alakult, mindössze egy bekezdésbõl állt, amely kicsit bõvebben fejtette ki az egyszerû utasítást, miszerint "kövesd a töltést!"
Nos, kereken 18:15 perckor, az egy szál, szokatlanul tömött kocsiból álló vonatról leszállva neki is láttam teljesíteni a feladatot. A szalagozásnak hála hamar meglett a töltés, amelyen Mártélyt elhagyva egészen Szegedig haladni kellett.
A falut elhagyva hosszas, monoton bandukolás következett, melynek során szép lassan rám sötétedett. A jobb kéz felé esõ, erdõs rész felõl olykor-olykor ijesztõ neszezés hallatszott, az alkony beálltával pedig megjelentek a denevére, sõt, késõ szürkületkor még egy bagoly sziluettje is elröpült a folyó irányába. A csillagok fokozatos felragyogásával kétféle végtelenség jelenléte érzõdött: a vízszintesen minden irányba elnyúló síkvidéké, valamint a határtalan égbolté, melyet szerencsére csak korlátozott mértékben takartak a felhõk.
Az elsõ ellenõrzõpont igazán nehezen akart eljönni, de ezt annyira nem is bántam, hiszen utána annyival kevesebb maradt hátra az útból. Az algyõi hídfeljárónál kaptunk csokit, fejenként két almát, valamint egy-egy pohár finom teát. A csokira egybõl rávetõdtem, a teát nagy örömmel elköltöttem, majd számottevõ vízfogysztás, valamint a cipõm belsejének kavicsoktól való megtisztítása után tovalendültem.
A hídon átkelve balra kellett fordulni, ezután egy hosszú szakaszon jobb felõl a közeli település (gondolom, Algyõ) fényei, balról az egymáshoz préselõdõ fák szegélyezték az utat. Különös hatást keltettek ezek a fák, ahogy elnéztem a sötétbe nyúló sorukat, olyannak tûntek, mint megannyi zord, hatalmas bálványarc, melyek ridegen mustrálják a környékükön szaladgáló halandókat. Busa lombkoronájuk alatt, a törzsek között sûrû sötétség ácsingózott, mely mintha el akarta volna nyelni az arra tévedõ gyanútlan utazókat. Nem bolt itt nagy kedve leszaladni az embernek elvégezni a dolgát... A fasort ráadásul még ihesztõbbé tette, hogy mélyebben volt, mint maga a töltésenhúzódó út. A leereszkedés újabb negatív asszociációt eredményezett, hiszen "lefelé" kellett haladni, mintha csak az ember az alvilágba tartana.
Az égbolt több-kevésbé tiszta volt, teljes mértékben sosem borult meg. Méh néhány hullócsillagot is sikerült megfigyelnem, amellyel "jobb kéõ, mint soha"-alapont átéltem az év számomra elsõ hullócsillag-élményét. Azért a növényzet felõl olykor-kolykor felhangzó neszezés továbbra sem nyugtatta a kedélyeimet. Biztató jelnek számított, hogy messze-messze már látszottak a szegedi Dóm kivilágított tornyai.
A második ellenõrzõpont a Szeged melletti autópálya-hídnál helyezkedett el. Ellátás itt nem járt, kompenzációként egy kellemes információ várta a megfáradt turistát: 7 km a cél. Nem tudom, az ismeret kinek milyen motivációt kölcsönzött, én azért egész biztosan örültem neki, hogy az ellenõrzõponti étkezésemet követõen már 10 km sincs hátra a vágyott célig. A természetbõl fokozatosan érkeztünk a civilizávcióba. A töltés alatt szombati házibuliktól zsongó külvárosi terület húzódott, majd ahogy a földút átcsapott aszfaltozott utcába, egybõl fel is bukkant a furmányos módon megközelíthetõ cél. A meleg ételre és teára hiénaként vetõdtem, jólesett az energiapótlás. A táplálkozást, az oklevél átvételét, valamint a kellemes társalgást követõen elindultam haza, Szeged túlsó végére. Útközben sok-sok részeg fiatalt láttam, ekkor furcsálkodva konstatáltam, hogy számomra a 40 km-es battyogás jelentette a "bulit". Hazafelé még vásároltam két hideg Staroprament, melyeket aztán otthon békésen elköltöttem, azután pedig álomba merültem.
A túra útvonalán szerencsére aránylag kevés volt az asztfalt, bár a rajt és az elsõ ellenõrzõpont között volt egy hosszabb aszfaltozott rész, ez eléggé bosszantott. Ugyanakkor zseblámpát alig kellett használnom az út folyamán, részben a szemem is alkalmazkodott a sötéthez, részben pedig mindig akadt annyi fényforrás, hogy legalább annyi derengést juttason, amennyi az út megkülönböztetéséhez elegendõ.
Szép kis túra volt ez, örülök, hogy eljöttem. Elolvatam életem a 40 km-es túrákhoz valaha fûzött legtömörebb itinerszöveget, valamint végre életet vihettem elkényelmesedett végtagjaimba. Ezúton is köszönöm a szervezést. |
