Túrabeszámolók


KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)

leseleuxTúra éve: 20122012.10.23 14:52:56


Második élménybeszámolóm szóljon a túrák doyenjérõl. Sokat kotlottam rajta, és elfoglaltságaim miatt is kevés idõt tudtam rászánni, ezért a késõi beszámoló. Én egy sajátos módon próbálom bemutatni a Kinizsit. Az elsõ és az utolsó teljesítésemet párhuzamba állítva érdekes azonosságokra és különbségekre figyelhetünk fel. E miatt elég hosszú lett a szöveg, remélem lesz valakinek türelme végigolvasni. A 12 évvel ezelõtti emlékeimet leporolva lehet, hogy elsikkadt néhány dolog, de valószínûleg az ideiben is vannak vakfoltok.


Elõzmények:


2000. május 27-28. Az elsõ teljesítésem


Hét évig a Gerecse 50-es túrán kívül másikról nem is hallottam, mivel ilyen mélységében nem érdekelt a túrázás. Amikor elõször szereztem tudomást a Kinizsirõl, lehetetlen küldetésnek tartottam. Persze, ahogy kezdtem elmerülni a témában, és egyre nagyobb gyakorlatra tettem szert, már úgy éreztem, meg tudnám csinálni. Mikor szüleimmel és barátaimmal közöltem a szándékomat, hogy szeretnék ezen a túrán indulni a szokásos negatív reakciókat kaptam: Édes fiam, le fogsz nyomorodni. Úgysem fog sikerülni, túl sok az neked. Ezekkel persze inkább csak belelovaltak a dologba. Azt én is sejtettem, hogy nem lesz egy könnyû menet, ezért jól felkészültem rá. Edzésként körbejártam a Balaton keleti medencéjét, ami majdnem 80 kilométer, nagyrészt betonút. Ennek élményei megérnének egy külön beszámolót, de itt most nem húzom ezzel az idõt. Az elsõ alkalommal, mit szépítsük, depóztam. Két barátom, akik egy házaspár, kísértek végig. Ahol lehetett kocsival vártak, Péliföldszentkereszttõl Koldusszállásig Marika gyalogolt velem, onnan Józsi tartotta bennem a lelket.


2012. május 19-20. A nyolcadik teljesítésem


Mire is jó többek között egy teljesítménytúra? Például barátságokat lehet kötni. 100 kilométer együttes legyûrése összekovácsoló erõ. 2010-ben egy földimet, Zolit csábítottam el a nagy megmérettetésre. Egy ismerõsüknél Tatabányán aludtunk és hajnalban, a „kinizsis” vonattal utaztunk Pestre. A peronon, nem messze tõlünk, egy srác állt magányosan, túrázós cuccban, és úgy alakult, hogy a rajtnál is egymás mellé keveredtünk. Mivel õ is emlékezett ránk és azt hitte, hogy tatabányaiak vagyunk, megszólított minket (Roland néven mutatkozott be), jöhetne-e velünk egy darabig. Nem láttuk akadályát ennek, s mivel a tempója egybeesett a miénkkel sikeresen együtt maradt kis csapatunk a célig. Bágyadt kézfogások, okleveles-jelvényes fotók elkészítése, és e-mail címek cserélgetése után kisétáltunk a buszmegállóhoz, ahonnan még együtt utaztunk át Tatabányára, ahol a kocsim várt. Aztán gondoltuk, ennyivel véget is ért közös történetünk Rolanddal, fõleg, hogy a következõre már nem jött el. De úgy látszik mély nyomot hagyhattunk benne, mert idén megkeresett minket, hogy mit szólnánk hozzá, ha megint együtt tennénk meg azt az ominózus 100 kilométert. Sajnos Zoli barátomnak az utóbbi idõben rengeteg dolga akadt és az egészségi állapota sem túl jó, így szerény személyemmel kellett beérnie. Egy laza Gerecse ötvenessel edzettünk a Túrára, és az újabb közös élmény elmélyítette a barátságunkat. Gondolom, a 31 év alatt sok ilyen túra-barátság köttetett a Kinizsin és egyéb túrákon. Természetesen a földrajzi távolságok miatt ezek csak laza kapcsolatok, de jó érzés, hogy az országban szétszórva sok hasonló gondolkodású ember az ismerõsünk, akiknek ez a furcsa hobbyjuk van.


Rajt:


2000. 


A csillaghegyi strand kerthelyiségében gyülekezünk. Szétszórva elhelyezkedõ, napernyõs sörpadoknál lehet nevezni. Odamegyek az egyikhez, ahol nem áll senki. Leszurkolom a 600 forintos nevezési díjat. Nem veszem elõ az orvosi igazolásom, de nem is kéri senki. Ezért fölösleges volt fél napot elvesztegetni az orvosnál. A 201-es rajtszám boldog birtokosaként beállok az idõrajt sorába. Nem kell sokat várnom, a mintegy 20 méteres sor hamar elfogy. 6.40-kor megkapom a pecsétet és elindulok.  Természetesen nagyon izgatott vagyok. A tét nagy. Túl magabiztos kijelentéseket tettem otthon. Végiggondolom, hogy mi vár rám ma. Te jó ég, még éjszaka is menni fogok. Ha elég lassú leszek, rám is hajnalodik. Bírni fogom én ezt? Beleférek a 24 órába?  Józsi egy darabon elkísér az utcákban és megbeszéljük, hogy legközelebb Dorogon várnak a kocsival.


2012.


Békásmegyeren leszállunk a HÉV-rõl. A rajt felé haladva, Rolanddal és egy ismerõsével, Kálmánnal elvegyülünk a túrázók tömegében. Már itt megindul egy pozíciós harc a SOR-ban való minél kedvezõbb elhelyezkedésért. Mi türelmesen beállunk a végére és úgy tippeljük, körülbelül 150 méterre lehetünk az iskola bejáratától. Imponálóan gyorsan halad a sor. Én is szervezek egy túrát, és hát nem tudom, mi hogyan birkóznánk meg ekkora tömeggel. Érkezik egy újabb HÉV, újabb rakat túrázóval és a helyezkedés második felvonását tekinthetjük meg. A már sorban állókhoz furakodnak be néhányan, szerencsére nem olyan sokan, hogy tömeghisztéria legyen belõle. Türelmes nép ez a kinizsis. A várakozás alatt elintézem ügyes-bajos dolgaimat (reggeli, naptej-kenegetés), és észre sem vesszük, már be is jutottunk az épületbe. Külön sorban vannak a 100-as asztalok és egy másikban a rövidebb távok nevezési helyei. Az elõttem nevezõ srác orvosi igazolását bírálják el éppen. Nem igazán jó a megszövegezése. Valahol a honlapjuk egy eldugott részén van leírva, minek is kellene benne szerepelnie. Az én háziorvosom sem ezek alapján töltötte ki az igazolást, bele is kötnek egy kicsit. Kezd bennem fölmenni a pumpa. A jóember szakértõen szemügyre vesz, és megállapítja, hogy fizikális teljesítõképességem teljes birtokában vagyok, valószínûleg nem fogok szívrohamot kapni, és a túra teljesítésére alkalmas vagyok. Megkegyelmez nekem, úgyhogy kifizethetem a bagatell 3000 forintos nevezési díjat és megajándékoz a 443-as számú igazolólappal, majd utamra bocsát. Rolanddal nem kukacoskodtak, pedig az õ igazolása sem volt mintaszerû. Rengetegen panaszkodnak az igazolás miatt, de szerintem a rendezõség már annyira befeszült ebben a témában, hogy már csak azért sem változtatnak a bevett gyakorlaton. Így, hogy aláíratnak velünk egy nevezési lapot, amiben nem vállalnak semmilyen felelõsséget, nem kéne annyira tartaniuk a jogi következményektõl. Én biztos nem õket fogom hibáztatni, ha valami bajom esik. Miután kijutunk, még pár utcán elsétálva be kell állni az idõrajtba. Most nem olyan hosszú ez a sor, mint tavaly, csak 50 méter nagyjából. Lehúzzák az idén debütáló vonalkódot, lapomra a 7.05 perces rajtidõ kerül.


Hosszúhegyig:


2000.


Nézem az elszánt arcokat, a profi felszereléseket, és kezdem azt hinni, hogy egyedül én vagyok itt elsõ alkalommal. Lábamon egy Diadora márkájú edzõcipõ van normál utcai zoknival. Hirtelen ötlettõl vezérelve jöttem ebben, túrán még nem próbáltam ki, de azért be van járatva. Eszméletlen tempót diktál a tömeg, szinte sodor magával. Nem ehhez vagyok szokva. Elég korán meredekre vált az út, még nem melegedtem be. A Róka-hegyre felszuszlatva, csak úgy kapkodom a levegõt. Egy deci víz már el is párolgott úgy, hogy alig értünk ki a városból. Nagy-Kevélyig végig fölfelé kell menni, különbözõ meredekséggel. Sok a keskeny ösvény, nagy a tülekedés, elõzgetés. A csúcshoz közelítve, itt-ott gyönyörû panoráma kandikál ki a fák közül, de nincs idõ különösebben nézelõdni. Fölérve muszáj megállnom pár percre, mert be kell döntenem vagy egy liter vizet. A meleget leszámítva jól érzem magam. A taktikám az, hogy beosztom a távot több szakaszra, és csak a szakasz végét nézem, a túra legvégére nem is gondolok. Aztán majd csak elfogy a 100 kilométer. Tehát még két ilyen pukli Dorogig. Menni fog ez kérem szépen. Lefelé mindenki fut, ezért én is ezt teszem. Mint tudjuk, ez kiváló módszer izomlazításra. Hosszúhegy nagyjából 13 kilométernél van. A Gerecsén ez már a harmadik állomás lenne. Kezdek fogalmat alkotni a túra léptékeirõl.


2012.


Elképesztõ látvány az utcákban kanyargó gigászi tömeg, végeláthatatlan embercsorda. Rolanddal folytatjuk a Gerecse 50-en megkezdett tevékenységünket, azaz a nõi hátsók és lábak osztályozását. Azt mindjárt gondoltuk, hogy nem indulnak olyan mennyiségben a fehérnépek, mint ott, de azért itt is akad néhány példány a szebbik nembõl. Kálmánt is bevonjuk az elemezgetésbe, ezzel kitûnõen telik az idõ, hipp-hopp, felérünk a Kevélyre. Fölfelé menet az egyik ösvényen két filmes srácot érünk utol, akik egy idõsebb urat interjúvolnak, menet közben. A kamerás felemelt kézzel, hátrafelé tartja a komoly gépezetet, ami nem lebecsülendõ tornamutatvány, nagy kitartás kell hozzá. Az alany éppen a mai és a régi lábbelik közötti különbségeket boncolgatja. A téma roppant érdekes, de majd megnézzük a filmet. Gondolom, nem a házi tékába készül, valahol majdcsak levetítik. Az elsõ adandó alkalommal kitesszük az irányjelzõt és beelõzünk. A csúcs festõi szikláin készítünk pár fotót, mert Kálmán még nem járt itt, sõt ez élete elsõ túrája. Elõrelátóan most csak a negyvenes távot választotta, mert nem tudja, mit bír. Mivel a bakancs nem igazán alkalmas futásra (a jó öreg, szétfocizott Diadorámat már lecseréltem egy Meindl bakelóra), vissza kell fognom a lendületet. Kálmánnak már itt elkezd görcsölni a vádlija, úgyhogy bölcs döntés volt a rövidebb távon indulni. Most mutatkozik meg, hogy az edzõteremben kigyúrt izmoknak itt nem lehet hasznát venni. Bezzeg a mi pálcika lábaink sokkal jobban bírják a kisebb, de monoton terhelést. Hiába az elfogyasztott drága kalóriabombák, semmit sem használnak. Csobánkai mûút felé haladva a jobbra látható fenséges látványról figyelmünket egy még szebb tereli el. A balról elhúzó kerek popsit egyöntetûen 10 pontosnak értékeljük. Próbáljuk felvenni a párduc testû ifjú hölgy tempóját, de csak pár száz méteren tudjuk követni, aztán leszakadunk. A jelenés tanulmányozása miatt nem tudom bemutatni a környezõ pazar, sziklás hegyeket, de a többiek nem panaszkodnak. A pecséthely elõtt hosszú sor torlódik fel. Különösebben nem idegeskedünk, mert ide egy nagyjából 10 perces pihenõt terveztem, így a sorban állva ezt is letudjuk.


Hosszúhegy - Pilis-nyereg:


2000.


Kedvemre való hely ez a Hosszú-hegy. Kellemes dõlésszögben ereszkedünk alá. Kiérve egy széles erdészeti útra a fák szétnyíló lombkoronái közül félelmetes látvány tárul elém: a Pilis hatalmas tömbje. Megkérdezek egy járókelõt: ezt most megkerüljük, vagy föl kell rá menni? De föl ám, szedd össze magad, mert durva lesz. Félelmeim beigazolódnak, nem túlzott a megszólított srác. A legnehezebb a hegy „szoknyáján” feljutni. Nehéz elég érzékletesen leírni azt a küzdelmet, ami egy ilyen mászással jár. Agyam szép lassan kiürül, csak a fejemben ötszörös sebességgel dobogó szívem ritmusára tudok figyelni. Monoton rakom egymás után a lábaimat. A következõ kanyarban már csak felérünk, gondolom én, de természetesen csalódnom kell. Jönnek azok a gondolatok, amik minden túrázót legalább egyszer elérnek az életben: mit keresek én itt, kell ez nekem? (Ezekre a kérdésekre a választ a túra végén kapjuk meg.) Aztán végül elfogynak az emelkedõk, mert egy túrán ez a dolguk. Szakad rólam a víz, fáradt minden tagom, de kárpótol a nagyszerû panoráma a szerpentinen. Látni szinte az egész útvonalat mindkét irányban. A nyeregig eseménytelen „hullámvasutazás” következik. Pecsételés után leomlok egy padra. Meg kéne ebédelni.


2012.


Kálmán már szinte folyamatosan tolja magába az energia szeleteket és banánokat. Nem akarnak oldódni a görcsök, tempója lassul. Erdõirtások miatt messzebbrõl látszik a Pilis félelmetes fala. Mutatom neki, hova fogunk fölmenni. Az álla lejjebb kerül öt centivel, de mivel neki ez lesz az utolsó hegymenete, nem ijed meg különösebben. A húzósabb részeken leszakadnak Rolanddal, így a saját tempómban érek fel a kilátópontig, ahol megvárom õket. A két filmes mögött tûnnek fel, akik egész jól haladnak így, hogy közben forgatnak is. Egy óra alatt szépen elballagunk az ellenõrzõpontra, itt 20 perces kajaszünetet engedélyezek magunknak. A zsúfolt helyszínen minden pad foglalt, kénytelenek vagyunk az avarban ledõlni. Mindannyian viszonylag jó fizikális és kedélyállapotban vészeltük túl az eddigi megpróbáltatásokat.


Pilis-nyereg – Nagy-Gete


2000.


Meg kell mondjam, jó választás volt ez a cipõ. A Pilisrõl való meredek lejövetelnél sem érzek semmi melegedést, dörzsölést a talpamon. Kesztölc után szóba elegyedek egy hármas csoporttal. Harmadik teljesítésük ez, nem titkolt céljuk legjobb idejük túlszárnyalása. Szívesen mennék velük, de Józsiék már fel is tûnnek a dorogi sorompónál. Az árnyékban parkoló kocsiban bekapok pár falatot, és élménybeszámolót tartok az eddig tapasztaltakról. Pilis térképemet kicserélem Gerecsére, és ez roppant jó érzéssel tölt el. Megkezdem a Getére induló expedíciót. Ez hasonlóan kegyetlen, mint a Pilis, de a sorozatterhelés miatt már sokkal fárasztóbb. A terep nagyon nyitott, a déli órákban erõsen tûz a Nap. Egy örökkévalóság után érek fel a kereszthez, ahol a laptopon kipipálhatják végre a számomat. 


2012.


Pilisrõl lefelé Rolandot eléri minden túrázó rémálma: vízhólyagokat érez a talpán. Hú, cimbora, ez nagyon korai. Ilyenkor azonnal meg kell állni, és lekezelni, nem szabad a következõ állomásig hagyni, hogy rosszabb legyen. Ne sajnáljuk rá az idõt. Én kifejezetten szeretem a Kesztölc és Dorog közötti akácosban húzódó homokos ösvényt. Nyugis szakasz Pilis után, Gete elõtt. Lehet haladni. Dorogon bemegyünk egy boltba készletet feltölteni. Az erõsen leszakadó Kálmánt megvárjuk és bekísérjük a 40-esek céljába. Nem is bírt volna többet, pedig úgy volt, hogy esetleg Mogyorósbányáig elkísér minket. Elválnak útjaink, könnyes a búcsú. Már csak azért is, mert sok szép lánynak is itt ért véget a móka. Jól esett a plusz pihenõ a nagy melegben, de valami gusztustalan dolgot érzek a talpamon. Csak nem vízhólyag? Jól kidolgozott elméletemet semmibe véve, nem törõdöm vele, csak a zoknimon rántok egyet. Majd odafönt megvizsgáljuk. Szerencsére fölfelé menetben nem jön elõ. Viszont kezd elhagyni az erõm. A pihenõk alatt sem tudok kellõ energiát összegyûjteni. Általában lassabb tempóban egy húzásra föl szoktam menni, de most többször is meg kell állnom. Szédelgek, kapkodom a levegõt. Hiába, a Kõszikla mellett ez a másik mumusom. Mindig megszenvedek vele. A csúcson leheveredve intenzív ragasztásba kezdünk. Roland kipróbál egy új technikát. Cérnát fûz a tûbe, és belevarrja a hólyagba. Azt mondják, ez magába szívja a vizet. Majd meglátjuk, mûködik-e.


Nagy-Gete – Mogyorósbánya


2000.


A meredek lejtõn lefelé haladva átkeresztelem a hegyet. Ez is Nagy-Ge-vel kezdõdik. Olyan izmaimat is égni érzem, amelyekrõl eddig nem is tudtam, hogy léteznek. Bokortól-bokorig ereszkedünk, kapaszkodunk az ágakba. Ha nem lennének, lehet, le sem mernék menni. Amikor azt hiszed leértél, egy kisebb kaptató után újabb lejtõ, kellemetlen köves, vízmosásos terepen. A Tokodra vivõ útra leérve jelzést váltunk. A fehér alapba egyelõre semmilyen jel sincs befestve. Brutális emelkedõn kell felmenni, egy homokos vájatban. Fönt szántóföld szélén kanyargunk, majd egy gerincen haladunk. A tûzõ napon mindhárom facsemete árnyéka foglalt. A pincéknél egy kerekes kútnál vizet húzunk. Nagyon jól esik lemosni az arcomat. Fetrengek egyet a következõ mászás elõtt. A Kõszikla egy kegyetlen hegy. Utálom. Többször is megállok erõt gyûjteni. Mögöttem iszonyatos nyögésekkel egy idõsebb úr a fiával repeszt felfelé. Fújtat, mint egy gõzgép, szemei öt centire kidüllednek, arcszíne a bíbor egyik sötétebb árnyalata. Nagy megkönnyebbülés fölérni, ahonnan már csak egy kellemes lejtõn kell beereszkedni Mogyorósbányára. Rávetem magam a nyomóskútra, és lemosom a mászás közben keletkezett vastag sóréteget az arcomról. Negyed öt van. Féltáv, ez a vízválasztó. Innen már könnyebb a terep. Fizikálisan jól érzem magam, vízhólyag egy szál se, idõm, mint a tenger. Most elõször kezdem érezni, hogy meg fogom csinálni a túrát.


2012.


Megyünk le a Nagy-Ge-rõl. Sziszegések, jajgatások, csendes szitkozódások. Néhányan próbálnak elõzni. Nincs kedvem egy becsúszó szereléshez, vagy, hogy a hátamba álljon egy túrabot. Elõreengedem a fiatalságot. Fölvánszorgunk a meredek kaptatón, ami most már kék kereszt jelzéssel van ellátva. Hegyes-kõnél is van egy erõs, de rövid emelkedõ. Mélyen bedõlök, orrom szinte a talajt szántja. Mint sztalaktitról a víz, csurog róla az izzadság. Roland oldalba bök. Fölnézek, pont bele egy kamerába, amit tõlem vagy három méterre irányoznak, éppen rám. Régi ismerõseink Spielberg és Scorsese urak. Hangulatos vágóképeket készítenek a nagy küzdelemrõl. Úgy látszik, passzolok az elképzeléseikhez. Lefelé menet ránézek az órámra, és majd hanyatt esek. Fél hat már elmúlt, nem állunk valami jól idõvel. Még hátra van a Kõszikla, és Mogyorósbányán nagyobb pihenõt terveztem, legalább fél órásat. Legkésõbb hétkor el kell onnan indulnunk. Roland elõreszalad a pincékig, mert igazítania kell a ragasztásain. Kiderül, hogy itt rejtett állomás van. Sehol sem látom kitáblázva, Roland szól, hogy bélyegezzek. (A célban hallottuk, hogy páran ezt benézték, és nem fogadták el a teljesítést. Szívás.) Kapunk egy ereklyét is, ami egy mûanyag bögre kinizsis felirattal, és logóval. Idõ szûke miatt nem tétovázunk sokat, pedig jó lenne egy kicsit fetrengeni. Természetesen a mocsok hegy megint nehezen adja meg magát. Vagy hatszor is meg kell állnom menet közben. Végül fél hétre elérjük a Kakukk vendéglõt. Miközben a tapaszokat cseréljük, pont a filmezõk huppannak le mellénk. Kihasználom az alkalmat és kikérdezem õket. Az Indexnek készítik a filmet. Õk is végig szeretnék járni a túrát, így mintegy testközelbõl tudják bemutatni azt. Körülbelül négyórányi anyagot vesznek fel, és abból egy fél órás filmet vágnak össze (Végül negyed órás lett.). Próbálják kihalászni a tömegbõl a többszörös teljesítõket, vagy az érdekes arcokat, sztorikat. Minket nem kérdeznek.


Mogyorósbánya – Bányahegy


2000.


Nem idõzöm sokat Mogyorósbányán, mert Józsiék Péliföldön várnak. Két hullámos dombon átkelve le is küzdöm a három kilométert a kék kereszten. (Akkor még erre ment az útvonal.) Elég erõt érzek magamban, hogy fölsétáljak a templomhoz, ahol az autó van. Innen Marika lesz a társaságom. Péliföldszentkeresztrõl kifelé haladva a betonút szélén a túrázók hozzátartozói biztatják hangosan Marit, hogy csak így tovább. Nem is sejtik, hogy még csak nagyjából 300 méter van a lábaiban. Õ meg szerényen mosolyog. Azért jobban telik az idõ így, hogy közben van kivel beszélgetni. A terep is elég változatos itt. Sok az irányváltás, letérõ, az emelkedõk pedig nem vészesek. Nincsenek már több kilométeres felfelé menetek, inkább csak rövidebb kaptatók és lejtõk váltakoznak sûrûen. Pusztamaróton pecsételni kell. Kondérban finom, forró tea fõ, kifejezetten jólesik, pedig még elég meleg van. Bányahegy elõtt, ahol elválik a kék sáv és kék kereszt jelzés, döbbenten veszem észre, hogy Mari sehol sincs. Valahol lemaradt. Muszáj megvárnom, nehogy lemenjen Tardosra. Jó öt perc múlva tûnik fel, kiderül, a zokniját igazította meg. Kicsit ingerült vagyok. Közel az állomás, az idõközben robotpilótára váltott agyam vitt volna felé. Nehéz az egyhelyben álldogálás. Pár száz méterrel arrébb Józsi jön elénk gyalog. Úgy volt, hogy Koldusszállásnál vár minket, de meglepetésszerûen följött a Bányahegyre. (Akkor még megtûrték itt a kocsikat.) Bányahegyre nyolc órakor érek fel, még bõven világosban. Az egyik sátornál lehet jegyet váltani a gulyáshoz. Nincsenek sokan. Állítólag egy kisebb tömeg már elhaladt, a zömét késõbbre várják. Én a kettõ között érkeztem. Simán le tudok ülni az egyik padhoz. Evés közben veszem észre a három srácot, akikkel Dorog elõtt találkoztam. Akivel a legtöbbet beszélgettem, erõsen sántít. Már a teljesítés is kérdéses, nemhogy a rekorddöntés. Én abszolút jól érzem magam, lábamon a bõr továbbra sem melegedett be. A cipõt mintha a lábamra öntötték volna. Na jó, talán a combjaim külsõ felén kezd fájni valamelyik izmom, nem tudom melyik, eddig még nem volt rájuk szükségem.


2012.


Szóval akkor csak a fele idõnk van a táv második felére. Ez új helyzet. Még sosem fordult elõ, hogy az idõtényezõre kellene figyelnem. Elvileg a terep könnyebb, de már sok kilométeren és hegymászáson vagyunk túl. Hamarabb elfáradunk, többször meg kell majd állnunk, pihenni, valamint a sérülések is lelassítanak. És tessék, Roland már eléggé sántít, nem csak a vízhólyagok miatt, hanem mert a kelleténél erõteljesebben vágta le a körmeit a lábáról, és az egyik begyulladt. Úgy néz ki a cérnaszálas technika sem váltja be a hozzá fûzött reményeket. Szenvedés lesz ez a túra innentõl. Amióta ki kell menni az Öreg-kõig, még egyszer sem láttam ellenõrzõ pontot itt, pedig nagy a kísértés a levágásra. Nem vagyok benne biztos, hogy néhány jól informált túratárs nem választja-e inkább a sokkal rövidebb kék kereszt jelzésû utat. A Bika-völgybe való ereszkedésnél Rolandnak meg kell állnia. Kihúzza a cérnaszálat és inkább kifakasztja a hólyagot. Miután kiürült a magma kamra és egy ragtapasz lepi jótékonyan a félig levált bõrfelületet, végre elindulhatunk. Újabb értékes 10 perc telt el. Ettõl függetlenül nagyon jól halad, kemény gyerek ez. Mint egy spártai. A völgyben már elõ kell venni a lámpákat, kilenc felé jár. A Pusztamarót elõtti unalmas „tevepúpokon” magamban lekottázom a hátralevõ útvonalat. Mikor hova kellene érkezni, és ott mennyit idõzhetünk. Egy, a túra ezen szakaszán már ritkán látható egyedet érünk utol: egy nõt. Fejlámpáink keresõfénye összetalálkozik a kellemes domborulatokon. Halk kérdés a sötétbõl: nyolc? Ilyen fáradtan a libidóm már inkább a nullához hajlik. Azért örülök, hogy a nagy szenvedés közepette, még erre is tudsz figyelni, gondolom magamban. Úgy döntök, beszüntetem mára ezt a fajta tevékenységemet, és inkább azt gyakorlom, amit ilyenkor szoktam. Ez pedig nem más, mint az „elsõ bálozók” istápolása. Többszörös teljesítéssel a tarsolyomban már nem valószínû, hogy eltévedek, és elég jól meg tudom saccolni, hogy mi merre, hány méter. A riadt szemû elsõsök ezt nagyon szokták értékelni. És már itt is van az elsõ versenyzõ: Gábor. Valahol a vaskapui nagy kanyarnál csapódik hozzánk. Rolanddal beszélget, és hamar kiderül, hogy ez az elsõ próbálkozása. A sûrûn jelentkezõ hullámvölgyek egyikében leledzik. Jó az, ha valaki tudja az utat, és mire lehet számítani a következõkben. Na, gyere ide a papához! Mi a probléma? Hogy milyen messze van Pusztamarót? Ez már az utolsó hegy, negyed óra múlva ott vagyunk. Valahogy úgy jön ki a lépés, hogy egyikünk sem akar pihenni ezen a helyen, és azzal a lendülettel tovább is megyünk, hogy aztán a kitartóan emelkedõ út szélén lerogyjunk egy farakásnál. Senki sem tiltakozik. Muszáj ennem, lement a vércukrom, és a neheze még csak most jön. A negyed órás pauza után sem érzem magam elég erõsnek, de szorít az idõ, menni kell. Fölvánszorgunk a kastélyig, majd megkerülve a Gerecse tömbjét eljutunk Bányahegyre. Itt a szokásos, bizarr kép fogad. Bányahegy, by night: mint egy csatatéren, szanaszét fetrengõ emberek, néhány sátor és egy „céllövölde”. Most sem sikerült idõben felérni, mindent lelõttek a pálcákról. Sebaj, a mutatványosoktól veszek egy gulyás jegyet. A nagy tömegben esélyünk sincs valamelyik padhoz leülni, így marad a vizes fû. Magam alá terítem a pulóveremet. A kivilágított téren végre szemügyre vesszük egymást, kivel is mentünk mi itt a sötétben. Mellettünk egy lány feszíti le az izmait, majd átcseréli a nadrágját. Néhány perc erejéig férfierõnk visszatér. Csendben falatozunk, nézelõdünk.


Bányahegy – Koldusszállás


2000.


Indulás elõtt iszom egy teát, ami közben eszembe jut, hogy még nem pecsételtem. Gyorsan pótoljuk a hiányosságot. Kellemes lankákon ereszkedünk, majd egy keresztezõ útnál akadályba botlunk. Az erdõrész lekerítve, kapuja zárva. Jöhet a létramászás. Még elég világos van ahhoz, hogy észrevegyük, a túloldali létra egyik foka el van korhadva. A sötétben érkezõknek kellemetlen élményük lesz, ha nem figyelnek. Vértestolnai mûút elõtti bokros rét szélén gondolkodóba esünk, jobbra, vagy balra menjünk? A Gerecse 50-en ezt általában légvonalban, a tömeg után menve szoktuk megoldani, amíg ki nem derült, hogy a kék nem is arra halad. Dilemmánkat hamar eldönti egy csapat vaddisznó. Röfögésük jobbról hallatszik, tehát nekünk a baloldali a helyes irány. Meg amúgy is. A Nap már egy ideje sznúker állásban tartózkodik, és az ég színe sötétkékrõl feketébe vált. Zsákjaink mélyébõl elõkotorjuk kézilámpáinkat. Csöndben megyünk a fénysugár által kivágott folyosóban. A sötétben, csak a lépteink, és a fáknak koppanó rovarok zaja hallatszik. Ezen a könnyû szakaszon kifejezetten gyorsan lehet haladni, csak úgy fogynak a kilométerek. Menet közben hívnak az otthoni szkeptikusok. Nagyon feldobott állapotban vagyok, biztos vagyok benne, hogy meglesz a teljesítés. Már csak huszonöt van vissza. Míg ecsetelem a nap történéseit Koldusszállás elõtt elfogy a térerõ. Az állomáshoz közelítve egy kicsit megzavarodunk, mert a Gerecse 50-es ponthoz képest kicsit messzebb található a hely. A vadászház után van a letérõ, ahova a pontot telepítették. Páran üldögélnek az út szélén. Egy padnál Józsi szórakoztatja a pontõr hölgyeket. Még át sem öltözött túraruhába. A robotpilótát most sem kapcsoltam ki, állnék már tovább. Topogva várom, hogy felhúzza a cipõit.


2012.


Nem élvezhetjük túl sokáig a legendás bányahegyi hangulatot. Úgy veszem észre, hogy valahol az utolsó nagyobb rakatban vagyunk, mert már kezd kiürülni a tér. Innen már csak a legkeményebbek indulnak el. Nos, akkor mi is tápászkodjunk fel! Próbálgatjuk a futómûveket. Kicsit elmerevedtek, kell nekik pár száz méter, hogy bemelegedjenek. Elmenõben még utoljára látjuk a két filmest. Eléggé csoffadt állapotban vannak. Mondjuk nekik, érdemes lenne kimenniük reggel Kelenföldre, ahol élethûebb zombi-filmet tudnának forgatni, mint Romero mester. Megköszönik a tippet, de mint késõbb kiderült, még ha egy kis idõtúllépéssel is, de végigcsinálták a túrát. Megkeressük a megfelelõ bejáratot az erdõbe, és megkezdjük az utolsó harminc kilométert. Gábor le- leszakadozik, de tartja az iramot. Adagolom az információkat, hogy éppen minek kell következni, így elviselhetõbbnek tûnik ez az unalmas szakasz. Idén már sehol sem kell létrát mászni, végre nem kell sort állni, hogy átjuthassunk. Egy helyen lebontott kerítés húzódik az ösvény mellett. Belóg néhány drót, csak úgy guvad a szemünk a nagy figyeléstõl. Rolandnak már a másik lábán is kialakulnak vízhólyagok. Kicsit panaszkodik, de a tempóján ez nem látszik meg. Csak csodálni tudom, én nem tudom, hogy viselném. Ilyen szinten nem volt még vízhólyagom. A hátralévõ szakaszon ecsetelem neki a megfelelõ lábbeli választás elõnyeit. Az állomást a kék és a sárga sáv találkozásánál érjük el.


Koldusszállás – Somlyó-hegy 2000.


Józsi nagyon komolyan veszi a feladatát. A bizonytalan helyeken elõremegy, keresi a jelzéseket, és végig szóval tart, hogy kizökkentsen a monotóniából. Éppen egy hosszabb értekezést tart az izomláz folyamatáról. Nem nagyon tudom figyelni, mert hirtelen a semmibõl elér egy hullámvölgy. Kifárasztott a Tornyópuszta felé emelkedõ út és az elágazásban le kell ülnöm, pihenni. Kell néhány perc, hogy helyrejöjjek. Megfigyelem, hogy mennyire széthúzódott a tömeg. Eltelik pár perc, hogy elhaladjon egy-egy ember, vagy csoport. Tovább haladva egy sorompónál szembe jön egy ember biciklit tolva. Nem csak a csomagtartóján lévõ nagy zsák imbolyog. Mivel már egy ideje bizonytalankodunk, hol kell letérni a Somlyó-hegy felé, megszólítjuk, és a következõ roppant érdekes beszélgetés hangzik el: Elnézést, meg tudná mondani, melyik út visz a Somlyóra? Bicske arra van, ezt meg itten épp most lopom a fõnöktõl. Erre nem tudunk mit mondani. Megköszönjük az értékes információkat és továbbállunk. Számomra újra bebizonyosodik a szabály, hogy helyit sosem szabad megkérdezni. Végül is megtaláljuk a letérõt, méghozzá szag alapján, mert a térképen is jelölt szénégetõknél érzõdõ füst jó támpontot nyújt. A kulcsos házhoz vivõ kaptató már nem is olyan vészes.


Koldusszállás – Puszta-templom (Baji vadászház) 2012.


A hely próbálja hangulatban felvenni a versenyt Bányaheggyel, kevés sikerrel. Az elõzõ 10-11 monoton kilométer kikészített mindenkit, és a ránk váró hosszú emelkedés is baljóslatú érzésekkel tölti el az embereket. Mindenki próbálja összeszedni maradék energiatartalékait az utolsó mászás elõtt. Itt is kezd fogyni a jónép, úgyhogy felkelünk a poros út szélérõl. A nagy kérdés az, ki vigye el a kiürült mûanyag poharakat a szemetes zsákokhoz. Roland vállalja magára a plusz kalandot, pedig õ szenved a legjobban közülünk. Jól jöttünk eddig, javítottunk az idõeredményünkön. Ezzel talán már nem lesz gond, bár ki tudja mi várható még itt fölfelé. Gábornak újabb instrukciókat adok: három jól elkülöníthetõ szakaszra osztható az emelkedõs rész. Az elsõ a kisréti vadászházig tart, a következõ a sárga és a piros sáv találkozásáig, és az utolsó, onnan a tetõig, mindegyik között rövid vízszintes rész. Mindezek után a vége már csak séta. Nagyon fáradtak vagyunk, és halálosan unjuk az egészet, de itt nem nagyon tudnánk feladni. Nincs hova menni már, csak a célba. Az út eleje még kíméletesen vízszintes. Két srác próbál hozzánk csapódni. Õk is elsõ teljesítõk. Egyikük nagyon a végét járja, és rettenetesen fél a következõ résztõl. Próbálok erõt önteni belé. Elmondom nekik is azt, amit az elõbb Gábornak. Beosztás elvtársak, beosztás. Aztán az út szép lassan emelkedni kezd, és én egy nagy sóhaj kíséretében bejelentem: na, kezdõdik. Talán más formában kellett volna ezt közölnöm, mert a srác, öklendezõ hangok kíséretében leszédeleg az út szélére. Kénytelenek vagyunk a sérülteket hátra hagyni, a küldetés most fontosabb. Agyunkat kikapcsoljuk, ráállunk a tempónkra. Gábor lemarad, el is köszön tõlünk, nem akar lassítani minket. Amúgy is van fél óra elõnye, mert késõbb indult, mint mi. Kitartást kívánunk neki. Síri csöndben vánszorog a sor. Senkinek sincs kedve beszélgetni. Rolandnak már mindene fáj, vízhólyag, begyulladt köröm, izmok, minden. Még a hátát is kidörzsölte a zsák alja. Nem volt annyi tapaszunk, hogy befedjük. De jön rendíthetetlenül. Nekem a bevált taktikával nem okoz olyan nagy gondot elérni az utolsó ellenõrzõ pontot, amúgy is szeretek éjszaka menni. Talpamon a dörzsölõdés minimális kínt okoz, idõben leragasztottam. Mentális állapotom már más téma. Avatárnak érzem magam, akinek valódi teste egy kapszulában fekszik, valahol, innen nagyon messze. Õ adja az utasítást lábaimnak a mozgásra. Felérve a fennsíkra alant feltûnnek Tata (a cél) fényei. Közben pirkad. A Gerecse 50-rõl ismert kanyarok után felbotladozunk a templom-romhoz, és leborulunk a szent helyen.


Somlyó-hegy – Szárliget 2000.


Mivel a túra elõtti hétvégén elutaztunk Szárligetre és fordított irányban bejártuk az utolsó szakaszt, teljesen nyugodtan vágunk neki. A célig az országos kéken megyünk. Nincs is semmi gond, emlékszünk minden letérõre. A nagyegyházi tavak után egy tanyánál lekanyarodunk balra és a falun át eljutunk az utolsó hegy alá. (Ezzel az a probléma, hogy a kék valójában tovább halad egyenesen, és a falu mögött még felmegy egy hegyre. Mi ezt nagy ártatlanul kikerültük. Az elõzetes bejárás alkalmával a kék régi útvonalán mentünk, és nem gondoltuk, hogy át van terelve egy újra. Minderre a túra után vagy fél évvel jöttem rá, amikor nosztalgiából elõvettem a túra itinerét.) Letérve a betonútról az út hamarosan kettéválik. A jelzések nem nagyon látszanak, én elmegyek a bal oldali ágon, Józsi a jobbon. Egy bokorhoz érve hangos röfögésre leszek figyelmes. Nagyon kába vagyok már, a fáradságtól megijedni sem tudok. Egy fa mögé bújok, és lámpámmal tehetetlenül befénykardozok a bokorba, hogy elzavarjam a vaddisznókat. Hangos morgás után elszelelnek. Félelem helyett, inkább ingerültséget érzek. Józsi, találd már meg a jeleket! Végre megleli õket, és átkiabál, hogy vágjak át hozzá. Az utolsó kaptató következik, mögötte már Szárliget van. Józsi itt töltötte gyermekkorát, elvileg jól ismeri a terepet. Ahogy lenni szokott, a cél elõtt nagyon nyûgös vagyok. Mikor érünk már oda? Már csak egy kanyar és kiérünk az erdõbõl. Ezt mondja a negyedik után is, de miután látja rajtam, hogy ezzel még rosszabb állapotba kerülök, inkább nem mond semmit. Aztán egyszer csak feltûnik egy utcai lámpa fénye, és hihetetlen megkönnyebbülés járja át lelkemet. Az állomás peronján haladva már eltûnik a fáradtság, a hiszti. Peckesen sétálok be az iskola ajtaján az indulástól számított 20 órával és 10 perccel késõbb. Nem érzek semmit, csak tompultságot. A rendezõktõl kapok egy frissiben kinyomtatott oklevelet, melyen egy betûvel elírják a nevemet, de nincs kedvem reklamálni. Adnak egy kitûzõt, valamint egy ebédjegyet, ami feljogosít egy adag Jókai bableves elfogyasztására. A gyomrom jelen állapotában semmit sem képes befogadni, úgyhogy ezt most kihagyom. Lezuttyanok a lépcsõre, mert minden széken és asztalon alszik valaki. Nem sokáig bírom elviselni az oroszlánszagot, úgyhogy bevágódunk a kocsiba és hazahajtunk. Az autó hátuljában kényelmes fekhelyet alakítottak ki Józsiék. Elalvás elõtt arra gondolok: milyen nagyképû leszek én holnap. Pontosan 24 órával azután hogy kiléptem házam kapuján, hazaérkezem. Éppen kezd pirkadni.


Puszta-templom – Tata 2012.


Míg fetrengünk, frissen, üdén berobog Gáborunk. Mintha most kezdte volna a túrát. Nem is pihen, halad tovább. Újból elköszönünk tõle. Mi még elleszünk itt egy darabig. Van még két óránk a hét kilométerre. Roland teljesen kész van. Nagyon nehezen tud már lábra állni, de összeszorítja a fogait. Még egy kicsit pakolászik, én nem tudom kivárni ezt, szép lassan elindulok. Nekem is kell pár száz méter, hogy mozgásom elérje az üzemi szintet. A kálvárián lefelé haladva hátranézek, Roland sehol. Nem megyek gyorsan, gondolom, majdcsak utolér. A durvább részeknél hátulról hatalmas, elnyújtott üvöltést hallok, utána cirkalmas káromkodás. Egy srác vágtázik lefelé önkívületi állapotban. Jobbnak látom kitérni az útjából. Akkor is fáj, ha lassan megy, meg akkor is, ha gyorsan. Inkább essek túl rajta hamar, hörgi. A baji pincéknél hangosan danolászók rázzák fel a megfáradt túrázók hangulatát. Nem csak mi voltunk fenn hajnalig. Innen eseménytelenül telik az araszolás a betonon. Mindenki nagyon várja már a Tata feliratú táblát és a sorompót. Utána még jön az újabb értelmetlen kitérõ, amit a túrázók 98 százaléka kihagy, de én most erre megyek, hogy a kiírásnak megfelelõen teljesítsek. Eddigi legrosszabb idõmet hozom: 23 óra 20 perc. Már átvettem a jutalmakat, amikor beérkezik Roland is. Mérgében földhöz vágja a zsákját, és fogadkozik, hogy többet nem jön el erre a túrára. (Másnap a telefonban, már a bakancsvásárlásról kérdezett.) Megkapja õ is a relikviákat, mivel negyed órával a kitûzött idõ elõtt érkezett, majd elsétálunk az étterembe, ahol elfogyasztjuk a gulyást. Egy ismerõsét hívja, és kivisznek engem a vasútállomásra. A vonaton egy sorstárs ül le mellém. A szerelvény zsongító, langymeleg belsejében hamar elnyomja az álom, és azt veszem észre, hogy a feje a vállamon pihen. Nincs szívem felébreszteni, inkább el-elbóbiskolva bámulom az elsuhanó tájat. Nehezítésként Kelenföldön át kell szállni egy másik vonatra, ami öt vágánnyal arrébb található, és van három percünk átszállni. Zombik futás közben, nem semmi látvány. Metróval még két megálló, ahol a kocsimat hagytam, majd újabb izgalmas kaland vár rám: hazavezetni Siófokra.


Az élmények leírása után álljon itt néhány gondolat, vélemény magáról a túráról.


Többekkel ellentétben én kifejezetten szeretem az olyan túrákat, ahol sokan vannak, mondhatni zsúfoltak. Sok ember: sok élmény, jobb hangulat. A Kinizsi ilyen. Tehát népszerû, gondolnánk. Akkor vajon miért nincs benne sosem a legjobb 20 túrában, amit ugye a túrázók szavaznak meg? Menjünk vissza 1981-ig. Az országban elsõként megrendezik a hosszú távú Kinizsit, amit sokáig csak közép- vagy rövidtávúak követtek. Az évek folyamán kialakult egy túra elit, melynek egyedüli alternatívaként csak ez kínálkozott. Mivel egy idõ után ezt „kinõtték”, néhányan elkezdtek nehezebben teljesíthetõ túrákat rendezni. Egyre csak srófolták fölfelé a kilométereket és a szinteket. Jöttek az olyan túraszörnyek, mint a BEAC Maxi 110, vagy a Rockenbauer 130, de ide sorolnám még a Mátrabércet is, brutális szintjeivel. A Kinizsi végül uncsi lett. Napjainkban legalább 10-15 olyan túrát lehet felsorolni, amelyek durvábbak nála. Hosszú távú túrák közül az elit nagy része inkább ezeket látogatja. A szavazatokat márpedig fõleg õk adják, és a voksuk többet taksál egy „mezei” túrázóénál. Sokan bírálják közülük a Kinizsit, de megfeledkeznek arról, hogy az utat ez a túra törte, megilleti ezért a tisztelet. Akkor, hogy lehet mégis az, hogy ilyen népszerû még mindig? Ha létezik olyan, hogy túra elit, akkor kell lennie túra plebsznek is. Alkalmanként túrázók, rövid, vagy középtávú túrák látogatói, akik közül egyre többen szeretnék kipróbálni magukat. Legtöbbjük nem is hallott más túráról csak a legendás Kinizsirõl. Jönnek mindenféle emberek: olyanok, akik fokozatosan kitolva korlátaikat, felkészülten vágnak bele; olyanok, akiknek a barátja, rokona, szomszédja szólt, hogy ez milyen jó buli, és még életükben nem vettek részt túrán; meg néhány kevésbé finnyás a klubból. Valamint azok a fanatikus sokszoros teljesítõk, akiknek már kényszeresen muszáj eljönniük, hogy a vitrinjükben levõ jelvény trófeák újabb becses darabbal bõvüljenek. Sok idejük nincs túrázni, rendszeresen csak pár rendezvényt látogatnak. Amúgy ez utóbbiak közé tartozom én is. Képes vagyok vállalni érte a macerát, ami vele jár. Kivárni a sort a rendelõben, hogy megkapjam azt a nyavalyás igazolást. Közben mindig összefutok egy ismerõssel, aki megkérdezi, hogy mi a bajom, amire én azt válaszolom, hogy semmi, csak egy 100 kilométeres túrát szeretnék teljesíteni, és ahhoz kell orvosi vizsgálat. A váróban meg mindenki szánakozva néz. Nehéz eldönteni, hogy büszke legyek, vagy szégyenkezzek. A nevezési díj is kezdi a tûréshatárokat feszegetni. Ilyenkor mindig Márkus Lászlónak az a jelenete jut eszembe, amikor szétszed egy fotelt, hogy megállapítsa, mi került azon olyan sokba. A Kinizsi reneszánszát éli, és a rendezõség nagyon jó érzékkel lovagolja meg ezt a sikert (õrületet). Ha egyszer úgy döntenének, hogy abbahagyják, én szívesen átvenném a rendezést. Eléggé vegyesek az érzelmeim ezzel a túrával kapcsolatban, de tulajdonképpen nagyon szeretem. Rengeteg élményem fûzõdik hozzá, sok embert ismertem meg általa. A rendezés abszolút profi. A nívó magas, a teljesítéseket másodpercre komolyan veszik. Technikai felszereltségük irigylésre méltó. A pontõrök és egyéb segítõk kedvesek, feltûnésmentesen végzik munkájukat. Ennyi nevezõ figyelemmel kísérése és ellátása nem kis feladat. Kiemelném az útvonal megválasztását. Gyönyörû tájakon vezet keresztül. Nagyon jó a szintelosztása is, de ez már kiderült a beszámolóból. Nincs agyonvariálva, az itinerben leírás sincs róla, de nem is kell, elég a táblázat. Napjainkra kulturált helyre került a rajt és a cél, amitõl kisebb a tumultus. Nálam még mindig a Kinizsi az etalon, amihez a többi túrát mérem. Sajnálni fogom, ha majd egyszer azt kell mondanom, erre már nem vagyok képes, abbahagyom.


Ui.: Ha ezt egy rendezõ olvassa, kérem üzenje meg valahogy, mikor kerülnek ki már végre a képek a honlapjukra? Nagyon kíváncsi lennék a 80-as, 90-es években készültekre.