Vértesi-barangolások 2012.
avagy TOPorgók a vörös földön
A hagyomány
2012 nyara, s immáron nyolcadik alkalommal jöttek össze a túrázás és a Vértes szerelmesei, hogy mint mindig Gántról indulva, az augusztusi napsütésben bebarangolják a hegység emelkedõit, völgyeit. Népszerû ez a rendezvény, sokan jöttek az ország minden részébõl. A hagyományokhoz híven kis csapatunk is, immáron a Pázmándi TOPorgó Természetjáró Egyesület színeiben újra Gántra tartott. A törzs gárdából Judit, Rita és az elmaradhatatlan Brúnó kutya, valamint jó magam kiegészült Henivel, Imivel, Sipos és Torma Csabikkal. Jócskán akadtak ismerõs arcok, de jó volt látni az újakat is. A rutinosok a kötelezõ adminisztráció elvégezte után csak egy futó pillantást vetettek a térképsegédletre, s már indultak is, még az „elsõ bálozók” szorgosan tanulmányozták az útvonal leírást, és általában egy magabiztosnak tûnõ csoport után vetették magukat. Gánt, az egykori bányász település, most csendes kis falu, de ezen a reggelen hátizsákosok hada lepte el az iskola környékét, és a fõ utcát. Amerre a szem ellátott mindenhol, már gyalogló vándorokat, vagy épp az autójuknál az útra készülõdõket lehetett látni. A faluból kivezetõ néhány száz méteren folyamatos volt a sokadalom. Aztán letérve az aszfalt útról bejelentkezett az elsõ emelkedõ, s ez elkezdte rostálni a társaságot. Az út folyamatosan emelkedett a Kitelepítési emlékmûig. Gántot a világháború elõtt fõként németek lakták, s õket sem kerülte el a negyvenes évek „lakosságtisztító” õrülete. Erre emlékeztet a falu feletti kis hegyen emelt beton kereszt, amely tövébõl szép kilátás nyílik a tájra. Itt szinte mindenki megállt egy pillanatra, ki a történelmi visszatekintés, mások a panoráma végett. Készültek is jócskán a fényképek. Kis fennsík követezett, s elértük a felhagyott külszíni fejtéseket.
Bizarr, utópisztikus táj. Ha egy ismeretlent itt bekötött szemmel kitennének, miután levette szemérõl a kendõt, nem tudná hol van. Minden vörös, s a fák és cserjék alkotta kis zöld szigetek földöntúli tájat varázsoltak a szemünk elé, mert a talaj sötét vöröse, a növények zöldje és a nyárreggeli ég kékje misztikus színvarázst alkotott. Leginkább fantasztikus filmek díszletére emlékeztetett a táj, mint ha a Marson jártunk volna. Aztán a rajttól számított harmadik kilométernél elértük az elsõ ellenõrzõ pontot Anger-rétnél. A talaj még mindig vöröslött a bauxittól, de itt már a növények zöldje dominált. Ez a pont vízválasztó volt, ugyanis itt kettévált a túra, az öt és a tíz kilométeresek elindultak vissza Gánt irányába, az ötvenesek és a huszonötösök pedig bevetették magukat az erdõbe, a második pont felé.
Monoton maraton
Viszonylag eseménytelen három és fél kilométer következett. Néhány perc gyaloglás után kereszteztük a székesfehérvári mûutat, s a bányászati múzeum parkolóján keresztül folytattuk az utunkat a Gránás-hegy felé. A sárga turista jelzés a hegy aljánál egy szekérútba torkollott, mely végtelennek tûnõ egyenese egészen a Martburg-keresztig vezet. Azonban e napon nem a kereszt volt a cél, így jó kilométernyi séta után a jelzéssel együtt elhagytuk a földutat, és hamarosan elértük az ellenõrzõ pontot, a Mária-képes fát. Ez egy évszázados fa, melynek törzsére zöldre festett fából kis szentkép tartót erõsítetek, benne Szûz Máriát és a Kis Jézust ábrázoló képpel. A helyen nem volt pecsételés, a fára helyezett kódszámot kellett az ellenõrzõ lapra beírni. Hat és fél kilométer volt mögöttünk. A sárga sávon folytattuk az utat, elhaladtunk a Bagoly-hegy alatt és a Széles-földi dûlõ látóhatárba veszõ egyenese követezett. A túra leghosszabb, majd hét kilométeres etapja volt ez, a harmadik ellenõrzõ pontig. A Gánti-barlang közelében elértük az országos kék jelzést, s ezen haladtunk tovább. A Juh-völgynél jelzést váltottunk, s immár a kék keresztet követve, mély vízmosásos emelkedõn baktattunk felfelé. A terep folyamatosan emelkedett, hol lankásabban, hol jobban megviselve az izmokat. Aztán a tizenharmadik kilométert is elhagyva elértük Géza-pihenõt, a következõ állomást. A térkép szép kilátást jelölt, nem is kellett csalódni. Ismét kód felírás következett, s egy újabb szétválás. Az ötvenesek egy hosszú lejtõre térve, Csákberény felé indultak, mi huszonötösök a hegyen maradva haladtunk tovább. Rövid, bõ másfél kilométeres szakasz következett, alig valami szintemelkedéssel. Így a Juh-völgy kaptatója után az izmok szépen megpihenhettek.
Hegyen-völgyön gyalogút
Hallhattuk volna a harangszót, ha nem a vadon közepén lettünk volna, mivel épp délben tudtuk le a tizenötödik kilométert, és értük el Pátrácost, a negyedik ellenõrzõ pontot. Itt újra pontõrök fogadtak minket, s ha már dél, egy kis energiapótlásul müzli szeletekkel kínáltak. Viszonylag nagy forgalom volt a ponton, s a délidõ miatt is, no meg mert újra kisütött a nap, mindenfelé békésen eszegetõ emberek hevertek a fûben. Újfent összefutottunk néhány ismerõssel. Ez a pont ismét közös volt a leghosszabb távval, csak hogy míg nekünk nem került két kilométerünkbe Géza-pihenõtöl idáig jutni, az ötveneseknek valamivel több, mint huszonhárom kilométert és két plusz ellenõrzõ pontot kellett maguk mögött hagyni, hogy elérjék Pátrácost. Aztán útjaink, ha csak rövid idõre is, de újra szétváltak. Mi a pontot elhagyva a Mária Zarándokút jelzéseit követve mentünk tovább néhányszáz métert, hogy aztán becsatlakozva a zöld jelzésbe immár véglegesen egyesüljön a két táv. A találkozási pont eléréséhez a hosszúzóknak még egy plusz két kilométeres hurkot kellett megtenniük. Újabb öt kilométer állt elõttünk, a Mária úttal egyesült zöld jelzésen. Kisebb lejtõ, majd lankás rövid emelkedés következett. Minden a szokásos menetrend szerint haladt, mely alól kis kivételt az eleredõ esõ jelentett. Délben Pátrácosnál még sütött a nap, s egy óra múlva elõkerültek az esõpelerinek. A pár perces égi áldás csak ara volt jó, hogy kicsit elverte az út porát. Elhagytuk a Szentgyörgyvár erdészházat, s immáron a kék négyzeten, s egy elnyújtott lejtõn haladtunk Rakodó irányába. Már csupán egyetlen ellenõrzõ pont volt elõttünk, amit kis emelkedés után, a huszadik kilométernél el is értünk, Mindszentpusztánál.
A pontõrök még renoválták bázisukat – váratlanul érte õket a rövidke esõ -, mikor odaértünk. Kicsit várni kellett a pecsételésre. A néhány percet egyesek azzal töltötték, hogy lepecsételték az országos kék füzetüket, a szemközti kerítés oszlopon található bélyegzõvel, mások elrakták a már feleslegessé vált esõkabátokat. Aztán az igazolás beszerzése után nekivágtunk az utolsó, bõ hat kilométeres etapnak, vissza Gántra. A kéken folytattuk az utat egy kisebb emelkedéssel. Aztán a Pap-völgyet elérve, csaknem a célig vezetõ enyhe lejtõ következett. Miután elhagytuk a Leányfej-sziklát, átléptük Komárom-Esztergom és Fejér megye határát, s ezzel tulajdonképpen ismét hazai földön voltunk. Monoton gyaloglás az egyre szélesedõ tájon. Gánt elõtt közvetlenül rétes területen vezetett át a kocsiút, amit jó ideje követtünk, s nemsokára fel is tûntek a falu szélsõ házai. Menet közben fokozatosan javult az idõ, így újra napsütés fogadott bennünket a célban.
Miután lepecsételtettük az igazoló lapokat, átvehettük a az emléklapot, és a túra pajzs formájú, kis bronz emlékjelvényét. Aztán következhetett a szokásos és elmaradhatatlan zsíros kenyér parti, aminek még Brúnó kutya sem tudott ellenállni. Jó idõben, szép környezetben, jól megszervezett túra volt, de a székesfehérvári Gyöngyvirágosoktól ez már megszokott. Köszönet érte!
Egy jó tanács
Szeretném végezetül felhívni az Országos Kéken túrázók figyelmét, hogy minden írásos anyaggal ellentétben, az OKT pecsét nem a Gránás Turistaházban van, bár a kapun a felirat is ezt mutatja, hanem a templom túl oldalán található Mary néni vendéglõjében, ahol a túrázással és a környékkel kapcsolatos több pecsét is beszerezhetõ és akár térképet is vehetünk.
A túrán készült képek az alábbi linken megtekinthetõk :
http://eeonline.gportal.hu/gindex.php?pg=30305343&gid=2874286
|
