Piros 85 - 2012.11.03-04; Táv: 88,66 km; Szintem: 3205 m; Szintidõ: 22 óra
Kiss Pistivel és Jámborral szerencsésen elérjük a 05:26-os HÉV-et a Szentlélek téri megállóban. Nyolc perc múlva már nagyot köszönünk a Rómaifürdõ megállóban serénykedõ rendezõknek. - Korán jöttetek - köszön vissza Geri. - Inkább ti jöttetek késõn, de ez csak nézõpont kérdése. Ha egy HÉV-vel késõbb jövünk, nem tudunk elindulni a legkorábbi idõpontban. Ez nem létfontosságú, de szeretünk minél korábban rajtolni. Különben is kell egy kis idõ reggelizni és néhány szót szólni a túratársakhoz a Nagy Menet elõtt. Amíg Pisti megveszi a nevlapokat, addig én ezt mûvelem. Itt van Gyöngyi Bélával, és Olsen is felbukkan. 06:00-kor az utolsó korty kakaóval leöblítem a reggeli utolsó falatját, és Pistivel elindítjuk magunkat. Gyöngyiék még várnak egy HÉV-et, hátha rajta lesz Gali. Pisti jó tempót diktál; túl jót. Az Õ szempontjából ez érthetõ, mert minél hamarabb ér célba, annál többet tud aludni, ugyanis vasárnap dolgozni (!) megy. Ja, azt nem is mondtam, hogy mindketten a 85-öt tûztük a zászlónkra. Olyan gyors a tempó, hogy a vacogás semmi perc alatt elmúlik, és Csillaghegyen, a Rókamászó utcában meg kell álljunk vetkõzni. Megtömjük ruhával a hátizsákokat, és irány a Róka-hegy. A kék nyomóskút utáni korhadt lépcsõkön fölfelé megpróbálom kitalálni, hogy mekkora sárra számíthatunk a túra alatt. Tegnap ugyan nem esett, de a levegõ magas páratartalma miatt semmit nem tudott száradni a talaj. A fennsíkon még jól járható az út, de amikor a telkek mellé kéne kimenni, akkor ott autók által kijárt sármedencét látok, és visszafordulok, hogy a lókarámok mellett folytassam az utat az Üröm-Budakalász mûút felé. Többen követnek, de van aki a sárosabb megoldást választja. A lovak egykedvûen állnak a villanypásztor kijelölte területükön. Az egyik paci mellett fél pár gumicsizma hever. Lehet, hogy úgy felrúgott valakit a patás, hogy az kiröpült valamelyik csizmájából. A mûutat keresztezve nem csak körülnézünk, hanem körülfülelünk, nehogy a ködbõl hirtelen ott teremjen egy géperejû jármû. A sorompó utáni, vályús, durva köves emelkedõ vidáman megvan, annak ellenére, hogy Pisti egy csepp lazaságot sem enged. Az Ezüst-Kevély után beszorulunk egy család mögé. Pistinek ekkor fogy el a cérnája; visszakapcsol, elõz, és ettõl kezdve már csak telefonon tartjuk a kapcsolatot. Én szándékosan nem elõzök; elhatároztam, hogy nem szaggatom szét az istrángot, hanem afféle régebben fiatal, de még fürge ürge tempóban próbálok végigmenni. Nini, kisütött a nap - örülök meg a sárguló falevelekrõl visszaverõdõ, gyenge napsugárnak, és azt gondolom, hogy ez már így is marad késõ délutánig. Amikor sziklalépcsõvé szélesedik az ösvény, akkor azért én is elhúzok a család mellett. Odafönt menet közben lenézek a mélybe. Pilisborosjenõre tejfölt öntöttek, csak a távolabbi csúcsokat lehet látni. Pár lépés még, és a ponton vagyok.
1. ellenõrzõpont, Nagy-Kevély.
A pontõrök a néhai fatákolmány csonkjain ülve fogadnak. Nem idõzök többet, mint amennyit az adminisztráció megkövetel. Fokozott óvatossággal indulok lefelé, mert a kopott mészkövek nagyon csúszósak ebben a párás idõben. Ahol megoldható, ott nem lépek rájuk. A nyeregben egy gyors cipõfûzést tartok, mert a lábfejemet dörzsöli valami. Itt már sejtem, hogy a másik lábammal, lesz kellemetlenségem, mert - hülye módon - este egy régebbi vízhólyagból visszamaradt bõrkeményedést vágtam le ollóval a talpamról, és ennek a pereme kezd most nyomni. Ez van, gyerünk tovább! Éles jobbos, és megkezdem a kanyargós úton az ereszkedést. Nagyobb sárra számítottam ezen a szakaszon, ezzel szemben néhol bele is tudok kocogni anélkül, hogy elcsúszástól kéne tartani. Még így egyedül is hamar leérek Csobánka magasabban fekvõ részére, ahol jobbra térek egy mûútra. Súlyba viszem a botokat, amikor hátulról csattogást hallok. Mezeiék elõznek és üdvözölnek. Laci kérdezi, hogy melyiken vagyok. - Ne sértegessé'! - válaszolom. (Aquila non captat muscas.) - Akkor mi ez a lassúság? - tromfol Klári. - Hajnalban, a rajtban 22 óra hosszára köhögtem ki a nevezési díjat - kiabálom utánuk, mialatt ezek ketten rohamosan parányi ponttá zsugorodnak. A Berda-pihenõnél megint fûzõt kell kötögetnem. Cudar világ jön, ha ezt ilyen gyakran kell ismételni. A hely szellemének megfelelõen egy pillanatra a természetjáró Berda Józsefre gondolok. (...) Az alábbi - róla szóló - cikkrészletet a Villanynarancsból ollóztam:
Idézet: ...legnagyobb képessége ahhoz volt, hogy a szemétbõl, és a szó szoros ételmében a sz@rból is költészetet varázsoljon, és mindezt megspékelje valami furcsa, szociális érzékenységgel, a gyomor osztályharcával. Talán ezért egyik legkomolyabb verse a Különös idill. Indulása egyszerû: a költõ kénytelen lekuporodni az erdõben, ám egy elegáns szánban arra sikló társaság kiröhögi, mikor meglátják feltápászkodása közben. Idáig csak egy féltrágár jelenet, de a fordulat drámai: Vidám csiripeléssel a "fagyban oly sokat koplaló árva verebek" lepik el a még frissen gõzölgõ emberlepényt. "Örvendeztek és verekedtek e komoly bõség láttán!" Az ürülék körül így jár körtáncot gazdag és szegény, kivert költõ és vagyonos társaság, ember és állat, a rakás sz@r a teljes élet metaforájává tisztul. Idézet vége.
Hátrahagyva a pihenõt, nemsokára jobbra rövid erdõrészlet következik. Na mi van az örökzöld témával, a fedetlen aknával? Megvan. Most néhány rõzseszál fekszik a nyíláson keresztbe. Egy balra nyíló ösvényen lelátok a mûútra, erre vezet a régi [P-]. Volt aki le is ment erre, mert amikor a frankón megyek le a mûútra, a Margitliget megálló közelében, akkor hátulról már jönnek páran. Nincs fagy, nem kellett csúszkálni a becsatlakozásnál. Egyik túratárs rövidnadrágban nyomja. - Ennyire optimista vagy az idõjárást tekintve? - szólítom meg köszönésképpen. Kimegyünk a Pomáz-Dobogókõ mûútra, és balra fordulunk. Hamar elérünk egy a túloldalon levõ buszmegálló magasságába. Átmegyünk, és jobbra fordulunk. Tudom, hogy itt lesz egy frissítõpont, pavlovi reflexként bõ nyálelválasztás indul meg a nyelvem alatt.
I. ellenõrzõ- és frissítõhely, Csikóváraljai menedékház bekötõ útja.
A kis hölgy - mialatt lebélyegzi az itinerem elõlapját - közli pontõrtársával, hogy bizony õ is enne már. Elsütöm az éppen idepasszoló mondást, hogy aszongya: "Nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját." Zavartan mosolyog, nem hiszem, hogy ismerné a szólást. Pecsét az itiner elõlapjára, majd falatozás az aszalt gyümölcsbõl, nápolyiból, almagerezdbõl. Hartmann Misi érkezik, és reklamál a pontõrségnél, hogy nem fogadják kitörõ ovációval. - Majd ha a négyszeresét fizeted a mostani nevezési díjadnak - reflektálok a felvetésére. (50/A-t csinálja.) Gyöngyi, Béla és Olsen érkeznek, majd Gali is ideér. Hamar végeznek a frissítéssel, nem úgy én. Hosszú az út Dömösig, kell a kalória és a folyadék. Végül én is beállok az elhúzott túratársak nyomába, balra tér a jelzés a bekötõútról. Hullámvasutazás a fák között, majd jön a Holdvilág-árok info táblája. Itt megtévesztõ módon van felfestve a jel; azt sugallja, mintha jobbra, az árok felé kéne továbbmenni. Nekem nem lenne szabad megtévedni, mert hatszázszor jártam már erre, de három lépés erejéig mégis megtévedek. Már fordulnék is vissza, amikor utánam szólnak. Blamázs. Az így megelõzõ társaság után folytatom. Erõsödõ emelkedõn érünk fel egy szélesebb útra. Pár száz méter múlva gyönyörû kilátás tárul. A favágók gondoskodtak a látókör kiszélesítésérõl. Tényleg messze ellátni a távolabbi hegyek felé. Van aki meg is áll fényképezni. Jobbra a Salabasina-forrást kihámozták a dzsindzsa álcájából. Ez legalább egy pozitívum.
2. ellenõrzõpont, Tölgyikrek.
Ernõ pecsételi le az itineremet. Amikor körülnézek, látom, hogy Gyöngyiék éppen cihelõdnek az induláshoz. Itt úgyse szoktam megállni, velük tartok. Késõbb Misi is utolér, úgyhogy most már vidámabban megyünk tovább. Leérünk a Sikárosi-rétre. Elõtte voltak sarak az úton, így azt hittem, hogy itt majd bokáig fogunk gázolni a belvízben, de nem. Száraz lábbal megyünk át rajta. Nem úgy a Király-kút felé vezetõ- és az utána levõ szakaszon. Azért túl nagy gyalázat nincs, kis trükközéssel minden sarat ki lehet kerülni. Gyöngyivel és Bélával távolról követjük "túravezetõnket" Misit. Olsen bõdül utánunk, hogy balra kellett volna tartanunk egy útvillában. Nagy riadalom támad, mert követõink is voltak, ezek röpgyûlést követõen vissza is szaladnak. Nem kell a pánik, most már kimegyünk addig a keskeny erdészeti mûútig, és balra elsétálunk a Szõke-forrás-völgyéhez vezetõ letérésig. Aha, már látom is jobbra a [P-] jelzést. Meredeken leszaladunk az erdei ösvényre. Az avarral takart csapás egyre lejjebb visz a völgybe. Elkezdenek zuhogni a futók. Igyekszünk a bal oldalon maradni, de van, aki oda is kiabálja, hogy "Balra húzódj!" Oké, oké, el van intézve. Egy darabon szélesebb szekérúton andalgunk, most alig jön egy-egy futó. Amikor balra leszaladok a kényelmes útról az árok felé, RushBoy üdvözöl elfuttában. - Szia Dani, rég láttalak... Felkerülünk egy borotvaéles peremre; balra a völgy felé szakad a part, jobb felé a tényleg mélyút tátong. Hátra szólok a bot nélküli Gyöngyiéknek, hogy nagyon koncentráljanak. Szerencsésen leérünk a kis kõhídhoz, ahol Jámbor és Nagyondinnye várakoznak. ND ül, a térdét fájdítja. Remélem pihenés után tovább tud majd jönni. Rövid darabon megint élvezhetjük a kényelmes szekérutat, de nemsokára le kell mennünk a patakmederbe, hogy balról jobbra, majd jobbról balra, és így tovább átugráljuk. Bemutatjuk a dömösi patakugrós néptáncot. Így érünk el a Rám-szakadékhoz vezetõ [Z-] jelzéshez. Innen már nyugisabb az út. Megjön a Lukács-árok felé vezetõ [S-] is, és jobbra látok egy budi sort, amit igénybe is veszek, mert mindjárt lakott területre érünk. Egy perc alatt ezek annyira elhúztak, hogy csak a következõ állomásnál érem utol õket.
II. ellenõrzõhely, Kaincz-forrás.
- A ringlispílt is fényképezd le! - szólok oda Olsennek, a kör alapterületû, faragásokkal díszített szaletlire célozva. Nagyon kikupálták a környéket, még amerikai virsli árus is van. Egy kirándulócsoport nagy fába vágta a fejszéjét, a [P3] jelzésen indulnak fölfelé a Prédikálószék irányába. Ha felérnek garantáltan gyönyörû látványban lesz részük. - Nem, Olsen! Nem megyünk ki a mûútra; szépen felmegyünk a Szentfa kápolna oldalába, és ott megyünk az ösvényen, egészen a hídig. Amikor elfogy a lábunk alól a talaj, akkor megyünk csak ki a mûútra. Egy társaság egyik férfi tagja - látván a sietségünket - mosolyogva megkérdezi Gyöngyitõl, hogy milyen hosszú lesz a túra. Már a 65 hallatára is lefagy a mosoly az arcáról, nekem már nem is kell rálicitálnom.
3. ellenõrzõpont, Dömös.
Jó idõben vagyunk, háromnegyed dél van, nyugodtan lehet ebédelni. Van is mit. Ideér Spot is, a kocsma elõtti padra ülünk. Egy most összelapátolt szendvics után megnézem a talpamat, mert végig csípett egy ponton. Nem látok rajta vízhólyag kezdeményt, ezért nem bíbelõdök a leragasztásával. Megyek még néhány falatért. L. Szilvike az olajbogyót keresi. - Éppen most fogyott el - tájékoztatom a szomorú tényrõl. - Persze, mert megették a túrázók, pedig mi (futók) többet fizetünk - így a futó hölgy. (Nahát, fránya túrázók, hogy ott jöjjön ki nekik, ahol bement! [Engem kivéve.]) Az érkezõ futóknak folyamatos "hajrá, hajrá" kiabálás is jár egy rendezõ hölgy torkából. Az egyik futó térdérõl a nadrággal együtt a klazúr is lejött, õ elsõsegélynyújtásban részesül. Jól megpakolt parizeres szendót készítek és visszaülök a padra. Nagyondinnye - aki közben szerencsésen ideért - meg is jegyzi, hogy milyen jól tartom magam. Igazából nem is vagyok éhes, de tapasztalatból tudom, hogy Dobogókõig kiég minden fûtõanyag. A kólaöntõ pontõrhöz megyek. Szegény Vinatti hiába kínálja a meleg teáját, a zöm a kólára bukik. A dög túrázók ezt is elisszák a szegény futók elõl. A többiek már elindultak, de én még benyomok egy pár Nutellás kekszet, és néhány gerezd almát. Búcsúzok Spottól, aki még a zoknijával vacakol, és átfagyva, dideregve indulok tovább. Csak a temetõbõl való sikeres kimászás után kezd alábbhagyni a vacogás. A kanyarodó, meredeken emelkedõ mélyútban Galit pillantom meg. Egyedül van, és úgy vélem, hogy kissé bizonytalan a járása. Mellé érve megkérdezem, hogy jól van e. Azt mondja, hogy nincs semmi baj, csak túl sok információt kapott a rá váró emelkedõkrõl. Jól van, akkor én fújtatok tovább a saját tempómban. A néhai Lajos híd árka elõtt kicsit enyhül az emelkedõ. Itt megelõz egy szikár, nálam idõsebb ember, és útközben megjegyzi, hogy kemény volt ez az emelkedõ, majd leereszkedik az imént említett árokba. Én is ezt teszem, majd kimászok a másik oldalon. Elengedek egy futó hölgyet, majd a másik néhai híd, a Károly árkába ereszkedek le. Kimászva döbbenek rá, hogy milyen sokat idõztem Dömösön, mert megint Jámborral és Nagyondinnyével találkozok. Sajnos nem maradunk együtt sokáig, mert ND-nek megint pihennie kell a térde miatt. Körtvélyespusztán alkalom nyílik egy kis menet közbeni pihenésre. Eddig elképzelni sem tudtam, hogy miért fenyeget az itiner egy itteni feltételes ellenõrzõhellyel, de az egyik túratárs - akivel most találkoztam - elmondja, hogy a Lukács-árok felé lehetne rövidíteni. Hát, jó, hogy ezt megtudtam, mert egyedül sose jöttem volna rá. A kényelmes, széles útról balra letérünk, majd egy mezõ szélérõl bemegyünk az erdõbe. Közvetlenül, mielõtt kiérnénk a keskeny, aszfaltos útra, és kereszteznénk azt, balra pillantok a druszám kopjafájára. Ahányszor erre járok ez mindig odavonzza a tekintetemet. Combos emelkedõ kezdõdik a néhány éve leirtott hegyoldalban. Fontolva haladó stílusban taposom egyre feljebb magam. Elém kerül egy villanypásztor mászókával. Határeset. Talán még át lehetne terpeszteni fölötte, de nem merem megkockáztatni, hogy esetleg pörkölt mogyorókkal kelljen továbbmenjek, ezért inkább kelletlenül átmászok a létrán. A következõ mûútkeresztezés után már a Szakó-nyereg felé vezetõ meredek emelkedõ következik. Egy biciklis tolja fölfelé gépét apró léptekkel. Egy szintén a nyereg felé tartó túratárssal megállapítjuk, hogy ez ideális terep a bringázásra, csak azt nem értjük, hogy miért nem pattan nyeregbe emberünk. Dalra fakadok, és buzdításul jó hangosan elénekelek néhány taktust az "Áj vant tú rájd máj bájszikól" kezdetû nótából. (Freddy forog a sírjában.) Balról bejön a [Z-], és nemsokára már fent lihegek a pecsétért.
4. ellenõrzõpont, Szakó-nyereg.
A Dömösrõl elõre sietettek éppen itt tollászkodnak; együtt mászunk tovább az Ilona pihenõ felé, ami más néven valami Szent Izé lett. Még feljebb mászunk. A Tost-szikla pihenõjében egy fiatalember terített meg magának, és most jóízûen falatozik. Olsen jó étvágyat kíván, utána sorban mi is. Szegénynek éppen elege lehet, ha csak minden harmadik ember kíván jó étvágyat. Olsen húzza a vonatot az alig emelkedõn a Dobogókõ irányába. A friss levegõn úgy látszik mindenki éhes, mert a Hegedûs Lajos obeliszk közeli pihenõben is esz egy vidám társaság. Olsen - baromi udvarias ember lévén - ezeknek is nagyon jó étvágyat kíván, amit hangosan meg is köszönnek: Mmh-nyamm-nyamm-böff. Egyre több kirándulót kell kicselezni; a Rezsõ kilátót lekispistázzuk, annyian sertepertélnek a környékén. Víztorony, adótorony, teniszpálya, turistamúzeum, Pinkert Laci banánnal.
5. ellenõrzõpont, Dobogókõ.
Itt is sokan vannak, és itt is mindenki mohón esz. Olsen NEM megy oda mindenkihez jó étvágyat kívánni. Amíg a többiek restaurálnak, technikáznak, addig én leülök egy félreesõ padra és leragasztom a fájó pontot a talpamon. Továbbra is fáj, de úgy vélem, hogy legalább le van rögzítve a bõr, nem lesz megint vízhólyag. Amikor végzek a szerelvényigazítással, akkor a banánt csócsálva várok a többiekre. Hamarosan elõ is kerülnek, és megindulunk lefelé. Azt már nem írom le, hogy mit csinálnak az emberek a Matyi büfé környékén, úgy is kitaláljátok. Jó tempóban sietünk az egyre meredekebb lejtõn, hova tovább - kevésbé köves szakaszokon - futunk is. Az ám! A Fagyos katona elõtt azonban óvatosan megyünk le az "aszfaltra kiesõs" meredeken. Jó, hogy Dobogókõn nem vettem kabátot, mert most már megint melegem van. Tovább futunk, egészen Pilisszentkereszt lejtõs utcájáig, ahol hogyha nem vigyáz az ember, könnyen bekanyarodik a Lépcsõs kocsmába. Mi vigyázunk. Ma már másodszor keresztezzük a Pomáz-Dobogókõ mûutat. Kortyintok fél pohár vizet a kékkútból, és vidáman csujogatva megyünk tovább a temetõ irányába. A cukrászdából sorba jönnek kifele a testes helybéliek; mindenki nagyméretû, selyempapírral fedett pakkot hordoz a tenyerén. A buszmegálló után balra kanyarodunk temetõ elõtt, az út vonalvezetését követve, majd késõbb a kõkerítése mellett, jobbra felvágunk a Vörös-földek felé. Odafent a Magas-hegyi-nyereg útcsomópontjában tûvé tesszük a környéket, ellenõrzõhely után kutatva, még a bokrok mögé is benézünk. Sehol semmi. - Olsen, léci fényképezz! - Nem aktot akarok állni, hanem alibi fotót szeretnék. Nagy a tét. Lefelé kocogunk a kanyargós mélyútban. Jaj, de hosszú, semmi kedvem már fékezve futni. Az aljában kiderül, hogy mégse tûnt el a pont.
III. ellenõrzõhely, Magas-hegyi-nyereg helyett Pilisszentkereszt-Pilisszántó mûút mellett.
Kólát kérek az egyik pontõrtõl. Önt fél pohárral, de megjegyzi, hogy az a futóknak van. Szerintem amelyik futó még nem futott át itt, az inkább egy sötét gyalog. Kikanyarodunk jobbra a mûútra, és párszáz métert megyünk Szántó irányába. Nem megyünk le a településre, hanem egy szekérúton jobbra fordulunk. A kõbányánál belenézek a kerekes kútba, de még mindig csak a poshadt esõvíz és kövek láthatók benne. Sunyi emelkedõn megyünk egy sárga gázjelzõ oszlopig, ahol is balra, meredeken lemegyünk. Amikor már látjuk Szántó házainak tetejét, akkor jobbra fordulunk. Én már zsigerbõl megyek ezen a vidéken, újaknak nagyon kell figyelni, mert semmi kis ösvények között kell itt váltogatni. Tehát a jobbrafordulás után szintben haladunk egy másik sárga oszlopig ahol balra ereszkedünk megint, aztán jobbra beállunk egy földútra, ami pocsolyákkal tarkítva elkanyarog velünk a következõ pontig.
6. ellenõrzõpont, Csévi-nyereg.
Ez egy biztos pont. Évek óta mindig Andrew posztol itt. Most kiegészült Emeséékkel. A kicsi lány fontossága tudatában, precízen nyomja a bélyegzõlenyomatot az itinerekre. Némi kis rágcsát itt is kicsippentünk a dobozkából, majd továbbállunk. A táloki-erdõ nem okoz semmi meglepetést, esemény nélkül megyünk végig az útján, ami hirtelen jobbos meredekkel ér véget. Balra kimegyünk egy gázpásztára. A többieknek mutatom, hogy néhány éve még ott kellett menni a kerítés melletti dzsindzsásba, de áthatolhatatlan dzsungel lett belõle (hál' Istennek), és most már a pásztán vezet a hivatalos útvonal. Szalag mutatja, hogy hol kell jobbra letérni a sorompó felé. Köves szekérúton emelkedünk szótlanul. A Klotild-barlanghoz vezetõ letérésnél a Piliscsabai Negyvenesek Extráról mesélek a többieknek, ahol az "Extra" barlangok és sziklaalakzatok felkeresését jelentette, kiváló fotótémákat biztosítva. Jobbkéz felõl mellõzzük az Iluska-forrást, majd nemsokára balra fordulunk. A kerítésnél - ahol jobbra kéne felvágni - egy tag hezitál. - Arra kell menni? - kérdezi. - Igen, itt fel a kerítés mentén. - De a többiek továbbmentek - mondja válaszképpen. - Há, monnyuk akkó híd vissza õköt! (...) A kerítés felsõ sarkánál balra, majd jobbra be a sötét erdõbe. Következik a hírhedt Fehér-hegy megmászása. Most én húzom egy kicsit a többieket. Mindenki zokszó nélkül jön fölfele. A csúcskõ láttára lehet csak igazán fellélegezni. Nagyon katonás, egy menetben megoldottuk. Átmegyünk a Vörös-hegyre, ami most egyre feketébb. Olvasom a fára tûzött A4-eseket, hogy Magyar Vándor, meg, hogy Piros XX, és már megyek is lefelé a [S-] jelzésen Pilisvörösvár irányába. - Na jó, azért nem kell annyira hörögni - mondom a többieknek, két lépés után már észrevettem én is. Átszaladunk egy újabb gázpászta vályúján, és kanyargunk a fenyõfák között, miközben a Bunkócskát énekeljük. A refrén "Segíts most!" részénél mindig lehullik néhány rászáradt toboz. Egyéb régi mozgalmi és kevésbé mozgalmi dal is elõkerül Olsen interpretációjában. Õ egy HAMIS(ítatlan) nótafa. Már meg kéne gyújtani a lámpákat, de még halogatjuk. Na, jó, most már nem érdemes kockáztatni egy kõbe rúgást, vagy földre hullást, elõ a lámpákkal. A meglepetés erejével hat - amikor bekapcsolom a fejlámpámat -, hogy világítás mellett rosszabbul látni, mint anélkül, köszönhetõen a sûrû ködnek. Hozzá kell szokni, hogy nem pont arra kell világítani, mint amerre nézek. Gyöngyit is megvicceli a 10-es motorzaja - mint ahogy régebben engem is -, ami azt sugallja, hogy közel a következõ pont. Még hosszú percekig forgolódunk a rengeteg kanyarban, mire a 10-es mellé érünk, és a kis fahídon átmenve látjuk, hogy milyen nagy és sivár a Kopár parkolója, és a másik végében van a pont.
7. ellenõrzõpont, Kopár csárda (MELLETTI pihenõ).
Jávor Zoli a dohos katonai sátor parancsnoka hamar végez a tranzitosok igazolásával. Bell Sanyi a sátor vendége irigykedve mondja nekem, hogy nem enged tovább. Nem baj, mi akkor is feltartóztathatatlanul nyomulunk a gulyáságyú felé. A legtöbben kevesebbet kérnek, mint a fejadag. Én élbõl egy emberes adagot kérek, hogy ne kelljen repetáért jönni. Nagyon rendesek a túratársak, mert nem akarják itt fecsérelni a drága idõt; evés után hamar felkerekedünk és kiállunk a 10-es szélére. Elég sokáig kell itt strichelnünk, mire át tudunk szaladni a túlpartra. A buszmegálló elõtt megtaláljuk a balos beugrót. Ez a mutatvány nem lenne olyan egyszerû, ha nem ismernénk a járást, ugyanis a sötétség és a köd keveréke itt is rontja a tájékozódást. Feszülten figyeljük a jelzéseket, meg azt, hogy mikor kell balra felmenni a meredek domboldalon. Rendben! Ott lógnak a szalagok. Nekigyürkõzünk a rövid, de húzós emelkedõnek. A dõlésszöget is jól kell megválasztani, nehogy visszahullva letaroljuk a többieket. Na, ez is megvan, megyünk egy pár lépést a rövid gerincen.
8. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy.
Geriék fogadnak vidáman. Én is vidám vagyok, de nem szeretnék a nagy ködben ellenkezõleg elindulni. Itt már akkora a köd, hogy minden fát megy kell vizsgálni, jelzés után kutatva. Végül a domb is elfogy, lejövünk róla, és Pilisszentiván-külsõ egyik utcáján jobbra megindulunk a lakottabb régió felé. Késõbb szilárdburkolatú lesz az utca, és nagyobbak lesznek a házak. A cuki amerikai divatnak megfelelõen a legtöbb kertes ház tornácán ott figyel egy kivájt sárga tökfej. Nem vétjük el a jobbos utcát, amely végérõl már látszik a focipálya, onnan meg a Villa Negra. Ketten állnak is a teraszán, és kérdezés nélkül mutatják az irányt a parkoló átellenes sarkába. Fényvisszaverõ szalagok is csillognak a mutatott irányban. Egy jobbra ágazó villába vezetem a csapatot, mert a nagy köd miatt (magyarázom a bizonyítványom) úgy vélem, hogy a szalagok azt az irányt mutatják. További jelzések hiányában hamar rájövünk, hogy Nutella helyett gyalázat van a palacsintában. Olsen átvágást javasol a GPS-ét nézegetve, de mi megriadunk a dzsindzsától és inkább visszafordulunk. Egyáltalán nem nagy a gáz, összevissza ha nyolc percet veszítettünk. A pecatónál a köd ellenére is jól eltájékozódok, megtalálom a peremre vezetõ lépcsõt, és Olsen folyamatos kételkedése ellenére gyorsan elvezetem a társaságot a várva várt kerítéshez, ahol balra fordulunk merõlegesen. A nedvesség hatására most nem olyan mély a lovak felkapálta homok. Olsen telefont kap. Elújságolja a hívó félnek, hogy (szerinte) a csapat megvonta tõlem a bizalmat. A kerítés következõ bal kanyarjánál megkérdezi, hogy jó irányban haladunk é. - Én nem válaszolhatok, mert éppen most vontad meg tõlem a bizalmat. A hétvégi házak elõtt elhaladva balra kanyarodik az út, de nekünk egy bokros résznél egyenesen be kell mennünk az erdõbe a kerítéssel együtt. Bár megvonták tõlem a bizalmat, szólok a bokorbejárat elõtt habozó Olsennek, hogy nyugodtan menjen be a sürejébe. Nemsokára megpillantjuk a két szélén teamécsesekkel szegélyezett ösvényt. A látványtól dalra fakadok, és lalalázva elõadom az Aidából a bevonulást.
9. ellenõrzõpont, Hosszú-árok elõtt.
Nagy sikert aratok vele a két díszletezõnél, Egonnál és Évánál. Itt azért megállunk néhány másodperc rágcsálásra, majd a következõ KFT nótával búcsúzunk: "Ha meguntam, hogy mindig itt legyek, majd utazgatok, mert utazni élvezet." Kimegyünk a forgóajtón, és a fonódó [P-] / [S-] jelzéssel elmegyünk egy info tábláig, ahol jobbra kanyarodunk a Hosszú-árok felé vezetõ útra. Az igazi élvezet akkor jön el, amikor az árok mellé érünk, mert akkor kezd durvulni az emelkedõ. Olsen igazán jól oldja meg a vonat húzását, lihegve bár, de törve nem, érkezünk meg a [K+] csomóponthoz. Itt azzal a kellemes tudattal fordulunk élesen balra, hogy az emelkedõ kb. fele már alattunk van. Pár méteres szintbeli pihenõ után megint elõredõlünk. Elénk horgad Dömötör és Amanda a két poénpóló. Nem ijedünk meg tõlük, de tudjuk, hogy a pontig az utolsó, igen kajakos emelkedõt jelzik elõre. Amikor végre balra fordulhatunk a keskeny, szintben haladó ösvényre, megkönnyebbülten fújunk nagyot, és nézünk le a most felkapaszkodó lámpásokra. Becélozzuk a piros-kéken villogó biciklilámpát.
10. ellenõrzõpont, Nagy-Szénás, Emlékfal, pihenõ.
- Itt vagyunk! - kiabál a pihenõbõl Péter és Borika akikre évek óta lehet számítani ezen a ponton. Ledobom a seggem a padra, de ugyanazzal a tempóval fel is ugrok, mert a ködtõl nyirkos, korhadó rönk nem tetszik az alfelemnek. Nagyon nem is lehet idõzni, mert boldog túratársaim már nagyon célbaérõs hangulatban vannak, éppen, hogy csak nem ugrálnak függõlegesen. Péter azonban nem enged el falat nélkül. Azt mondja, hogy a mazsolába merített mûanyag kanalat még nem nyalta le senki, azért van ott, hogy segítségével merjünk mazsolát a tenyerünkbe, és már adagolja is az aszalt gyümölcsöt a kinyújtott mancsokba. Köszönve a szíveslátást elindulunk a négy lépcsõ felé. - Oké, köszi - veszem Borika figyelmeztetését, és NEM esek át a feketén tátongó tûzrakó helyen. - Van képetek szóvá tenni ezt a kis emelkedõt itt a Nagy-Szénás oldalában? Ti nemsokára végeztek. Mit szóljak én? Tudom, tudom: semmit... Még a falnál csatlakozott hozzánk egy túratárs Laci, aki kora nyáron a Bükkben segített ki minket a gyéren felfestett [P-] jelzések okán. Azt mondta, hogy õ már negyven éve járja a Bükköt, nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Mit ad Isten? Most azt mondja, hogy kiszáll Nagykovácsiban, mert nem annyira ismerõs neki ez a terep, és fél hogy a nagy köd miatt éjszaka eltéved. Ezen ne múljon a világbéke! Felajánlom neki, ha megfelel a tempóm, akkor tartson velem, mert én meg ezen a kies tájékon cirkulálok ezerkilencszáz csinnadratta óta, és befogott orral is rátalálok a helyes útra. Közben azt veszem észre, hogy már le is értünk a temetõ mellé. De mi az a biciklivillogó ott a sarkon?
IV ellenõrzõhely, Nagykovácsi, temetõ sarka.
Áh! Elrontották ezt a jó kis játékot. Tavaly ugyanis ez az ellenõrzõhely a sarkon túl, az Antónia utcában volt. Aki nem kerülte meg elõírásszerûen a tömböt, hanem lefalcolt a kis sikátoron, azt szépen visszaküldték a plébániáról. Lehetett kárörvendezni. Most meg nyílt sisakkal itt pecsétel a pontõr, hogy mindenki lássa. A lenyomat begyûjtése után Gyöngyi azért bedobja a tagnak, hogy akkor már nem is kell megkerülni a tömböt. Persze megkerüljük, és úgy megyünk ki a fõútra. Még itt is akkora köd van, hogy hirtelen nem is tudom, hogy mennyire vagyunk még a plébániától. Lévén hétvége nagy élet folyik a szórakozóhelyek környékén. Az egyik presszó ajtaja elõtt, kint spangliznak a helyi kiválóságok, laza félkörben állva el az utat. A keskeny járdán kerülgetjük õket. Letérünk a [P-] jelrõl, és a kivilágított templom felé irányulunk. Az azt követõ földszintes házba irányít be a bója.
11. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, plébánia.
Nem szoktam itt kávézni, de most megkérem "Lacit a Bükkbõl", hogy kérjen nekem is egy tejeskávét Katától. Kelleni fog az újraindítózásnál. Nincs gusztusom a parizeres kenyérre, inkább banánt és almaszeleteket eszek. Jólesik a meleg tejeskávé. Cihelõdni kéne, nehogy lemacskásodjunk a hosszú pihenõ alatt. A buszvégállomásnál búcsúzunk Gyöngyitõl, Bélától és Olsentól. Demoralizál a tudat, hogy õk hazamennek, hátat mosnak, én pedig megmászhatom a Vörös-pocsolyás-hátat. Ha innen kéne tovább nevezni, akkor azt hiszem ez nem menne. Visszatérve a [P-] jelzésre az erdõ felé emelkedõ meredek utcán kaptatunk. Teljesen spontán módon Lacival Halimához és kétfõs csapatához csapódunk. János húzza most a vonatot, a nyálkás, mészköves úton gyakran döccennek a kocsik. Felelevenítjük nyári emlékeinket, amikor ugyancsak egy teljesítménytúra alkalmával, dettó ezen a szakaszon, Halima erejét nem kímélve hajolt le, és dobott félre minden öngyilkosjelölt cincért az útról. Bántotta a hiúságomat, hogy még cincértakarítással is gyorsabban haladt, mint én, de legalábbis nehezen tudtam követni. A meleg napfény és a cincérek már történelem, most a nagy udvarral körülkerített Hold dereng balról a fák közül. Szépen haladunk a Petneházi-rét felé, mert éppen most mentünk el a [P+] leágazása mellett. Ezúttal nem kapunk Sport szeletet, mint a Budai 50-en, ugyanitt. Valaki megkérdezi, hogy hol a vörös pocsolya. - Azt (azokat) még nappal is nehéz észrevenni, mert ki vannak száradva, de már úgyis túlvagyunk rajtuk. Két oldalról közelítenek a cserjék, és az ösvény is megint kövesedik. Nem baj, nemsokára lejövünk róla és balra becsatlakozunk egy kevésbé köves útba. Elhagyjuk a rom vadkerítést és mászókája maradványait. Halima rosszul lép egy oldalra lejtõs, agyagos ösvényrészleten, és balfelére esik. Még valami elnézés félét is mond, de én rögtön azt nézem, hogy nem tiporta e maga alá a bokáját. Jól van, rögtön felugrik, nincs baj. Nem vígasztalom azzal, hogy lejjebb, a [P3] becsatlakozásánál én is jól elestem (hanyatt) egy esõs, tavaszi túra alkalmával. A lényeg, hogy megtaláljuk a jobbra kiágazó útvillát, amit a hivatalos jelzés - fa hiányában - nem mutat. Ó, remek, ki van szalagozva tisztességesen. Most már csak azért drukkolok, hogy Sistergõ ne túrázzon, hanem a most következõ etetõponton biztosítsa a magas színvonalú ellátást. Leereszkedünk a mûútra.
V. ellenõrzõhely, Petneházy-rét és Julianna major közötti mûút.
Nem Sistergõ van a ponton, de majdnem olyan, mintha õ lenne. A pontõrök fogyasztásra ösztönöznek, hogy minél kevesebbet kelljen visszacuccolni. Csipegetünk egy kicsit, aztán folytatjuk a mûútról balra letérve, vissza az átvágós mezõ felé. Egy helyütt kettéválik az út. Két lány áll tanácstalanul a villánál, és kérdezik, hogy melyik a jó ág. - Amelyik tetszik, mert ezek pár méter múlva megint összefutnak. Amikor elérjük azt a szintet, amirõl lementünk az ellenõrzõhely miatt, a keresztezõdésben - szokás szerint - balra, az átvágós mezõ irányába nézek. Nincs onnan jövõ kispistázót jelzõ fényforrás. Már biztos mindenki betéve tudja, hogy odalent pecsételés van. Jobbra fordulunk a lovas tanya irányába. A lókarám üres. Keresztezzük a Feketefej utcát, és támadjuk magát a Fekete-fejet. Halima készséggel maga elé engedne, de nekem sem áll szándékomban itt megszakadni, úgyhogy marad az eredeti felállás. Szépen, tapasztalt teljesítménytúrázóhoz illõen gyûrjük le ezt a samponról elnevezett hegyecskét.
12. ellenõrzõpont, Fekete-fej.
Vinatti fogad a bélyegzõjével. Toplak Józsi már behúzódott a csúcs közelében felállított sátorba. - Mi van Józsikám, te már elvermelted magad? - Csak most jöttem be a sátorba - válaszol Józsi. - Persze, én is azt mondanám - évõdök vele tovább, tudva, hogy mindketten sorompóban álltak egész nap. Brr! Következik az a rész, amitõl már Nagykovácsi óta majrézok: Lefelé botorkálni a nyúlnyálas, mészköves meredeken. Két bottal is gáz itt lejönni. A Vörös-pocsolyás-hát óta csodálom "Lacit a Bükkbõl", hogy a legtechnikásabb részeket is megússza, pedig egy szál bot sincs nála, és valljuk be férfiasan, hogy már õ sem egészen fiatal (...). Baj nélkül lecsúszkálunk egy kevésbé meredek útra, és célba vesszük a Halál utat (alias Szépjuhászné út). Halima bekapcsolja a hátizsákján figyelõ, fényvisszaverõ szmájlit. Pirosan villog a szeme. Mármint a szmájlinak. Alakzatba tömörülve sietünk végig a még mindig forgalmas úton. A balos letérésnél szoktak ipszilonban megfordulni az autók, ezért ott mindig bokáig érõ sár van. Szólok a többieknek, nehogy belelépjenek. Na, akkor mos menjünk (másszunk) fel a Hárs-hegyi körútra. Ez se sokkal alacsonyabb, mint a Fekete-fej, de türelemmel és kitartással megcsináljuk.
VI. ellenõrzõhely, Hárs-hegyi körút, erdei pihenõ- és tûzrakó hely.
Itt is megjátszom azt, amit a Siratófal pihenõjében. Leülök a nyirkos padra, majd rögtön felugrok. Halimát nem érdekli a diszkomfort érzés, leül arra a huszonhárom másodpercre, ameddig itt tartózkodunk. Jó hangulatban megyünk a körúton a Szépjuhászné felé. Kérdezem Halimát, hogy volt e a Monoton Maratonon. Azt mondja, hogy õt nem érdekli az ilyen jellegû buli, amit kissé furcsállok, mert azt hallottam, hogy õ szeretne rendezni egy hasonlót a perbáli gombagyár körül. Az ötlet az idei nyári Turulon pattant ki Halima fejébõl. Az ihletet a gyár kerítése mellett felhalmozott penetráns szagú trágyahalom adta. Nem tudom, hogy egyáltalán találna e balekokat a pontõrök szerepére. Lassan le is érünk a Szépjuhásznéhoz. A vasútátkelésnél nem nézünk körül. Rég elment az utolsó járat, a "Szökevény vonat" pedig nem erre jár. Miután a kékkútnál ittak a szomjasak, átmegyünk a neonfényes Budakeszi úton, és a János-hegyi kilátó meglátogatásra indulunk. Valahogy ingerem támad egy kis húzásra, és a csapat elejére állok. Felkanyargunk a mûút elsõ keresztezéséig, majd a Pozsonyi-hegy platóján baktatva pihenünk egy kicsit. "Gyors" egymásutánban még kétszer keresztezzük a mûutat, és rátérünk a kilátó lábáig vezetõ szerpentinre. Elég volt abból, hogy sose tudom, hány fordulója van ennek az útkígyónak, most veszem a fáradságot és megszámolom. Kérem szépen 8, azaz nyolc falépcsõs fordulóval kell annak számolnia, aki itt jön fel. Magasabb lépcsõfokra már csak rugaszkodva tudok fellépni.
13. ellenõrzõpont, Erzsébet kilátó.
A pontõrség édesdeden alszik a kocsiban. Megvárom, míg közelebb érnek a túratársak, és csak akkor koccintom finoman az itiner sarkát az oldalablakhoz. Rohadtul metszõ szél fú idefent, de legalább a pad száraz. Alig tudunk csipegetni a csemegékbõl, a szél leordít a pontról. A kilátó mögé indulok az egyenetlen lépcsõsor felé. Laci elbámészkodhatott egy kicsit, mert nem tudja merre mentem; utánam kiabál. - Gyere csak erre, lecsattogunk ezen a lépcsõn. Nagyon kellemetlenül érint a lefelé menés, mert a ragasztás ellenére valószínûleg mégis nõtt egy vízhólyag a talpamon, ami minden lépésnél csíp. Nem baj, csak ennél nagyobb gond ne legyen hazáig. A lépcsõzés után van még pár méter a gumijárdán, ezt ki is használom. A parkolóban áll egy kocsi. Oda nézek, ami azt jelenti, hogy automatikusan oda is világítok. Bocs!... - Most igyon, aki szomjas, mert ezután már nem lesz több közkút az utunkban! Lejtõzünk a kisvasút Jánoshegy állomása felé. Iszonyat hosszú ez a lejtõ, és még mennyi van belõle az állomás után is; a Pokol kapujához nem kell ennyire lemenni. Felháborító, de Lacinak tetszik a lefelé lazázás. A talpamnak kevésbé. Valószerûtlenül hosszas csattogás után érkezünk meg a Virág-völgybe. Elõször még jólesik, amikor kifelé kapaszkodunk belõle a rövid szerpentinen, aztán már ez a kis emelkedési szög is megerõltetõnek tûnik. Lehet, hogy az utolsó ellenõrzõpont közelsége okozza azt az érzést, hogy mára már elég a jóból. Innen úgy tûnik, hogy Makkosmáriára lemenni is fölfelé kell, csak a rétet korlátozó sorompó elõtt kevéssel gyorsul be az út.
14. ellenõrzõpont, Makkosmária.
Az esõházban székelõ pontõrök is az ágynyugalmat áhítják már. Az apa az asztalra borulva, horpaszt, a fiú pecsétel. Hajnalig nekik még egy örökkévalóság fog eltelni. Átvágunk a réten a nagyméretû KRESZ tábla felé. Keresés nélkül rátalálunk a Végvári-szikla felé vezetõ útra. Ez jó tempóban visz az említett természeti képzõdmény felé. Balra fordulva haladunk el elõtte, és rögvest visszakapcsolunk egyesbe. János - a húzóember - elnevezi ezt a hátralevõ szívások közül az egyes számúnak. Késõbb már minden kis buckára rámondjuk, hogy szívás, ezért már felhagyunk a számozással, és megállapítjuk, hogy "Totál szívás" az egész. Lényegében, ami szintet veszítettünk a szikla felé menet, azt most vissza kell nyerni a [S-] becsatlakozásához visszakapaszkodva. Itt egy pici könnyebbség adódik, amíg keresztezzük a KFKI felé vezetõ mûutat. Újabb szívás, amíg felérünk a [SC] táblához. Na, innentõl már nem lesz több emelkedõ, de szívás az még lesz homlokhorpadásig. A köves lejtõn ápoljuk tovább a talpainkat, és térdeinket, valamint egész önmagunkat, ami esetemben egy nyílt idegvégzõdéssel egyenlõ. Elhagy a [SC], nemsokára balra fordulhatunk, mert a mélyút mint [P+] megy tovább. A keskeny, köves ösvény kivisz egy szélesebb útra egy távvezeték alá. Néhány méternél többet ezen nem mehetünk, mert jobbra be kell menni a fák közé egy olyan ösvényre, ami így, ahogy van akadálypályaként is megállná a helyét. A bevezetõ szakaszán van egy kabalám. Egy kihajított mosógép, amit az évek alatt egyre jobban esz a rozsda. (Tempus fugit.) Ereszkedni kezdünk a vályúban, ügyelve a gördülõ kövekre. Néhol kõ nélkül is jól meg lehet csúszni. Megint csak azon csodálkozok, hogy Laci bot nélkül meg tudja oldani, anélkül, hogy zakózna. Néha az egyes megcsúszások- és vízhólyagos talpamat ért atrocitások miatt önkéntelenül is felnyekkenek. A különféle hanghatásokkal sikerem van Halimánál. Majdnem egy kilométer ez a szenvedõs förmedvény. Keresztezünk egy keskeny mûutat, és kezdetét veszi a szívás numero x. Ez már egy fokkal enyhébb, mert "csak" a nyálkás mészkövek között kell leszlalomozni úgy, hogy lehetõleg állva maradj. Jó, hogy nem akar rohanni senki, így szépen lejutunk az akadálypálya végét jelentõ igazi utcalámpáig. Fáj az aszfalt? Kit érdekel. Most már a belünket magunk után húzva is simán besétálunk a célba, ha mégoly messze van is. A fõút felé haladtunkban egy szórakozóhely elõtt megyünk el. Az elõtte álló fát egy hullasápadt fiatalember öleli szorosan; láthatóan nem bírja elengedni, mert akkor megfordulna vele a világ. Szórakozás. Tág fogalom. Egyesek csapágyasra hajtják-, mások pedig agyilag zoknira tudatmódosítják magukat. Lényeg, hogy mindenki jól érezze magát. Fõ út, körforgalom, mindjárt itt az iskola. A mécsesekkel szegélyezett beton szalagon megyünk fel (!) a suli bejáratához. Semmi nyüzsgés, az "árhullám" már levonult. Az órámra nézek. Majdnem hatvan percet rontottam a tavalyihoz képest. Nem mintha számítana bármit is, de ennyi a különbség a száraz, illetve nedves idõben megtett azonos túra között. A virsliztetõben sincs igazán klub hangulat. Az a szándékom, hogy a tornateremben vészelem át az idõt a BKV éledéséig. Éjszakai járattal nem akarok menni, mert ott már láttam néhány durva dolgot. A folyósón egy magas, szõke sráctól érdeklõdök a mosdó felõl, de csak néz. Késõbb egy másik sráccal beszél - lengyelül. Felmegyek a tornaterembe, de amikor benyitok hidegebb van odabent, mint a folyósón. Vissza megyek, és a folyósón ülök le egy székre. Jó, hogy ülök, mert Gali lép be az ajtón. - Hát, te hogy kerültél ide? - kérdezem meglepetten. Úgy, hogy tovább neveztem - válaszolja. - Hatalmasan gratulálok! Õszintén szólva a Dömös utáni tempódat látva még azért sem adtam volna egy lyukas kétfillérest, hogy az eredeti távodat teljesíted... Megint szerencsém van a Pirosból való hazafelé logisztikával. Dia érkezik, aztán kisvártatva Gábor, aki négyünket elszállít. (Dia, Gali, Sistergõ, Csekélységem.) Sistergõ, aki nem etetett, hanem teljesített, nemrég hanyattfeküdt a folyósón felállított tornapadon. Most nem tudja, hogyan keljen fel. Felülni nem tud, pedig Gábor indulna már. Nincs más választása, lehengeredik a padról, majd négykézláb állásból lassan erektálja magát álló helyzetbe. Felejthetetlen produkció. Zolinak, Máténak, és a jelen levõ rendezõknek megköszönjük a rendezést, és Gábor jóvoltából megindulunk a meleg zuhany és a paplanos ágy felé.
Ottorino
|