Téli Sóút 33
"Sírt, sírt. És lassan minden könnyebb lett. Szelídebb, szomorúbb. Mint amikor a vihar villámai elpihennek, tovanyargal a dörgés, és csak az esõ esik. Esik és esik, csöndesen és szomorúan, és már nem ijesztõ és nem rettenetes, csak bánatosan szelíd, és a szelídsége mögött, valahol messze, már derengeni kezd a vigasztalás."
Wass Albert
Úgy döntöttünk, február elsõ szombatját feláldozzuk az Alföld "oltárán". Mindig is rajongtam ezért a tájért, rengeteg csodálatos emlékkép kavarog bennem, ha csak a szóra gondolok: a Puszta.
Már korán reggel vettük az adást az égiektõl... ajjaj, ez nem lesz jó! Csendesen szemerkélt az esõ, és bár tavaly nem voltunk ezen a túrán, mégis óhatatlanul össze kellett hasonlítanom az idõjárást az elõzõ évivel aminek az lett a következménye, hogy vagy jó félóráig zakatolt a fejemben egy idézet: "A hó csak annyit jelent, hogy túl hideg van ahhoz, hogy esõ essen." Na. Most nem volt túl hideg.
A településen tempósan trappolva hamar ráébredtünk, hogy az esõ mellé jókora szelet is kapunk. A határba érve elénk tárult a megvalósult álom. Végre kipróbálhatjuk, hogyan birkózunk meg a "nincs mese itt elsüllyedsz, elcsúszol, átázol és megfagysz" jellegû tereppel! Egyszóval: iszonyatos sártenger fogadott. De ez nem szegte kedvünk. Tempósan (és akkor még optimistán) kerülgettük a hatalmas tócsákat, és hamar elértük az elsõ ellenõrzõ pontot majd a Pokoltanyát, ahol végre lerázhattuk magunkról az út...vizét. Kisebb pihenõ után indultunk is tovább. Az aszfaltos út üdítõen szilárd és megrendítõen szeles volt. Minden facsoport, kisebb bozót de még a nádas is áldással csökkentette a szélerõsséget így facsoporttól facsoportig rohangáltunk. A sültszalonnás vidámponton remek volt a hangulat és a kiszolgálás, de maradni itt sem tudtunk, kergetett az átnedvesedett ruha és cipõ.
És újra. Sár. De nem akármelyik fajtából! Hogy rövidre fogjam, itt már elveszett minden ártatlanságunk és vadul cuppantunk a lehetõségekbe egészen a csúcspontig, ahol is viháncolva fotóztuk bokáig süllyedt lábainkat. Fótózás kipipálva.
Megcsodáltuk a pléhkrisztust, majd integettünk a Máriácskának. Az abonyi úti sorompónál a túró rudival igyekeztünk lefojtani a feltörni készülõ ujjongást: már nem lesz sok sár!! (Itt most nem térnék ki részletekbe menõen az ezután következõ szakasz Km/káromkodás értékére...) És mikor már nem volt több kifejezés a tarsolyomban, kiértünk a téesz betonútra.
- Hát vége - gondoltam rezignáltan és szinte szomorú voltam. De már jött is a cél, a virslivel, forralt borral/teéval és Lipák Pista "bácsi" utolérhetetlen sürgölõdésével. És csendben, észrevétlenül az esõ is elállt.
Szolnokról visszavonat Szelére, ahol az autó és újabb zuhogó esõ várt. Az állomásról a szakadó esõben caflatva, épp hagyott volna el a jókedv, mikor Lipák Úr satufékkel megállt mellettünk s meginvitált autójába. Még csak félig huppantam be, (az ajtó még nyitva, túrabotom kívül) mikor érkezik elõröl kérdés: - Mehetünk? Válaszunk: - Neeem! Mire Õ: - Oké, akkor megyünk! ... Nos, valahogy így nézhet ki egy nyitott ajtós kocsikázás kilógó túrabottal Tápiószelén. :)
Mindezek után azt gondolom, elmondhatjuk, a szervezés kitûnõ, a hangulat csillagos ötös és idén biztosan minden túrán ott leszünk!
Köszönjük!!
|
