Eger csillaga 50
2003. 09. 28.
Hajnal. Sötét a Falu. Semmi nesz, még kutyaugatás sem. Motoszkálás, villanykapcsolás, ajtócsapódás. Léptek a járdán. Újra útnak indul a Vándor. Kihalt a falu, csak az állomáson van némi élet. Kakaós csiga, elsõ vonat. Üres fülke, meleg, sötét, pihenés. Majd világos; hol is vagyok? Kisbolt, baracklé, másik vonat, de csak két megálló. Ismerõs arcok a ködbõl. Asztal, nevezés. Fizetek, megyek. Még mindig reggel van.
Visz az út a hegyek felé. Fogynak a házak, eltûnik a civilizáció. Öregek jönnek szembe kerékpárt tolva. Köszönök, õk fogadják. Vidéken vagyunk. Vár a Bükk, a Várhegy fölött fel föl a Nap, oszlanak a felhõk, minden kicsit vidámabb lesz, de nem örül mindenki kacagva: az Õsz letagadhatatlanul megtámadta az erdõt. A fák belesárgulnak az irigységbe: miért nem lehetnek zöldek mindig, mint a fenyõk ott fenn, a magasban. Reggeli csönd, nedves fû. Eligazító tábla, kis vadászlak, õrzés és ellenõrzés. Szõlõ, szilva/pálinka, kinek-kinek vérmérséklete szerint. A Vándor csak szódát iszik, s halad tovább. Kis csapatok tûnnek el és fel, de legtöbb a magányos farkas. Ez a nap a magányos túrázóké, magányos küzdelem a szintidõvel, a vonattal, a hegyekkel vagy magunkkal; mindegy, kivel, de ma küzdeni kell. Kis falu, mely télen sosem lát napfényt - gépek rohannak az aszfalton, sokként ér az erdõ nyugalma után. Fel a Várba, kinyílik a táj dél felé. A vándor nem idõz sokat, ismét halad tovább. Marasztal a gépi világ, de fokozatosan rázom le magamról. Eltûnnek az gépek, a házak, majd a kemény út is, elhagy a sistergõ villanyvezeték, s a legelõ. Újra egyedül.
Monoton menetelés, bámulás, bámészkodás, sietés, majd beszélgetés az Õrrel. Szõlõk között, kemény úton lefelé, zsibbad a láb, a talp, korog a gyomor. Elnyel a város gyomra. Mentõállomás, benzinkút - az erdõben haszontalan dolgok. Történelem. Rég elmúlt emberek emlékei, a nyomok, amiket itt hagytak, hogy emlékezzünk rájuk. Idegenek a nagyváros dzsungelében. Tiszta ruha között piszkos, friss között fáradt, Vándorok a Városlakók között. Szõlõevés a Torony lábánál, egy zsemlye, egy csoki. Pihenés állva, menni kell tovább. Macskakõ, várfal, ajándékbolt. Hátrahagyom, mert az erdõben nem kell kerámiaplakett. Már nehezebben enged a Város, mutat vasutat, majd temetõt és palotát, szõlõskertet, kövesutat. Már azt hiszem, elengedett, amikor utamat állja: Óriás szörnyeteg az út közepén, fagyilkos: sikítoznak a fák, vérük csorog a földre. Túljutok rajtuk. Útkeresés, közösen, ismeretlen ismerõssel. Kaptárkövek, újabb rejtvény: hogyan keletkeztek? Tovább, mert messze a tó...
Nyírfaliget, alatta csalánerdõ, az ösvény alig látszik, ez igen, ez már maga a Kaland. Hamar véget ér. Kis forrás, a szomjas Vándorok észre sem veszik, s elmennek mellette, hiába csobogja a Víz vidáman: 'Igyál meg', nem hallják, a forrás meg szomorú lesz. Most egy évig megint egyedül várakozhat az erdõ mélyén. Lassan közeledik a kis üdülõtelep, megpihenek. Aztán be a völgybe, fel a Házhoz - meleg tea, hagyma, kenyér, zsír. Innen hullámvasút, immár társaságban, végestelen - végig, fel a Hegyre. A Vastorony a tetején nem enged, csak a második emeletig. Azt nyikorogja a palló, hogy hagyjam békén, vagy leráz magáról.
Innen megint egyedül. Már látszik újra a Város, immár harmadszor, s a Vándor tudja, érzi, ezúttal nem menekül. Magához ragadja, s mosolyog, elringat, hogy a Vándor örökre a foglya maradjon. Szilva, szõlõ, víz. Kis vonat, nagy vonat. Mégis megmenekültem. Eljutottam a Faluba. Vár az otthon. Én is várom. Fáradtság, éhség - vacsora, pihenés. De belül érzem, tudom, vár az új kaland. És a Falu elenged, mert tudja, hogy megint visszatérek. |
