Túrabeszámolók


Burgenland Extrem Tour Oggau 120km (Fertő-tó)

TonnakilométerTúra éve: 20132013.02.26 20:53:36

Ha valami nagyon távol van egymástól - akár a szó szoros-, akár átvitt értelmében-, akkor a szólás úgy tartja, hogy „messze van, mint Makó Jeruzsálemtõl”. Nos, akinek a szájából ez elhangzott, az aligha járta körbe gyalogszerrel a Fertõ-tavat. Mert ha megtette volna, akkor sokkal inkább így hangzana: Messze van, mint Oggau Oggautól.



A múlt pénteken sokadmagammal részt vettem a „24h Burgenland Extrem Tour 2013 - Oggau 120km (Fertõ-tó)” elnevezésû teljesítménytúrán. Már az elnevezés sem rövid… A túra az ausztriai Oggau településrõl indul és oda is érkezik vissza. Gyakorlatilag egy tókerülõ túra. Csak ez a Fertõ-tó nem is olyan kicsi. Hogy mégis mekkora? Hát elmesélem Nektek, ha kíváncsiak vagytok rá.


Mivel a rajt pénteken hajnali 4:30-ra volt meghirdetve, kézenfekvõ volt a gondolat, hogy már elõzõ este közelítsük meg a rajt helyszínét. Végül négyen vettünk ki egy szobát egy soproni panzióban. Csütörtök délután egymás után vettem fel túratársaimat, Editet, Csillát és Áront. A panziónak nagyszerû konyhája is volt, így aztán logikus volt, hogy ott meg is vacsorázunk. Egy könnyû vacsora és fejenként egy pohár bor elfogyasztása után hamar nyugovóra tértünk.


Nagyon izgultam a másnapi túra miatt, így nem sokat tudtam aludni (a horkolásra érzékeny szobatársaim szerint viszont túlságosan is sokat). Hajnali háromkor riasztott a telefon, s szûk fél óra alatt mindenki útrakész állapotban volt. Bepattantunk az autóba és a legrövidebb útvonalon megközelítettük a rajtnak helyet adó burgenlandi települést. A pici falu utcái tele voltak autóval. Sokat forgolódtunk, mire találtunk szabad helyet. Egy véletlen folytán betévedtünk a községháza udvarára, aminél közelebb aligha lehetett volna parkolót találni (ennek a közelségnek a túra után mindnyájan nagyon örültünk).


Azt írták a túra honlapján, hogy reggel átvehetjük a „startcsomagokat” és lesz lehetõség reggelizésre is. Nagyon talányosnak tûnt, de amit ott találtunk az minden várakozásunkat felülmúlta. El sem tudjátok képzelni. A startcsomagban volt két komplett turista térkép a régió turista- és kerékpárút hálózatáról. Egy dinamós kézilámpa, fejpánt, csõsál, banán, édesség, stb. S a reggeli, hmm... Kávé, tea, ásványvíz, friss gyümölcs, gyümölcslé, barna kenyér, fantasztikus pástétomok, lekvár, vaj, kalács, sokféle édesség és még ki tudja mi minden finomság. A többi túratárshoz hasonlóan én is kulturáltan fogyasztottam a roskadozó asztalokról.


Nagy volt a nyüzsgés, csupa „elvetemült” túrázó, futó várta a rajt perceit. A regionális televízió is kint forgatott. Képzeljétek, még riportot is készítettek velem. Bevallom meglehetõsen ügyetlenül raktam egymás után a mondatokat, de mentségemre legyen mondva nincs gyakorlatom ebben. Meg aztán eléggé izgatott is voltam a túra miatt, mint ahogy azt hiszem a jelenlévõk többsége is így érzett. Amíg várakoztunk sok magyar szót is elcsípni véltem, s összefutottam jó pár honfitársammal is. Jókedvûen üdvözöltük egymást.


Aztán felsorakoztunk a képzeletbeli rajtvonalon. A túra szervezõi köszöntötték a résztvevõket, s pár perccel hajnali 4:30 után elindították a mezõnyt. Áron inkább átpártolt a sebességben hozzá jobban illõ Popeye-hez. A mi hármasunk a mezõny végén várta, amíg lassan, döcögõsen elindul a tömeg. Eleinte a teljes utcaszélességet elfoglalták a túrázók hosszan kígyózó sora. Aztán ahogy kiértünk a településrõl ez a sor egyre keskenyebb, s egyre hosszabb lett. Majd 300 induló, majd 300 sportember vágott neki a közel 120 km-es távnak. Voltak közöttük fiatalok és idõsek, férfiak és nõk, de mindegyik szemében ott csillogott az a bizonyos tûz.


Csilla, Edit és én elhatároztuk, hogy végig együtt maradunk. A többi – általunk is jól ismert- magyar induló Orsipanka, Rudi, Popeye, Áron, Widi és a többiek nálunk mind gyorsabbak, hadd menjenek. Tudtuk nem szabad elrohannunk az elejét, mert késõbb visszaüthet. Persze kellett önuralom is, hogy ne ragadjon el bennünket a lelkesedés.


Még sötét volt, s a fejlámpák folyama, hosszú kilométereken át mutatta, hogy merre is tart a mezõny. A hó is elkezdett esni, csodaszép mesebeli hangulatot adva ennek az õrült küldetésnek. Elõször csak tessék-lássék, késõbb egyre nagyobb pelyhekben.


Aztán, ahogy kezdtünk bemelegedni, felvettük a számunkra kellemes 5,5-6,0-os utazósebességet. Szép lassan kezdtek lemaradozni a túratársak. Mire Fertõrákosnál átléptük a magyar határt meg is virradt. A település még csak most kezdett ébredezni. Az emberek munkába igyekeztek, vagy éppen a járdáról lapátolták a frissen esett havat és csodálkoztak, hogy honnan jön és hová tart ez a színes sokadalom.


Mi pedig csak mentünk és mentünk egyenesen az orrunk után. Fertõrákos és Balf között csatlakozott hozzánk a túra magyar társrendezõje Norbert, aki szintén teljesíteni kívánta a túrát. Nagyon jól elbeszélgettünk így négyesben. Mindig volt, aki vitte a szót, s a többiek hallgatták. De volt, amikor a hallgatás esett jobban (a túra vége felé ez utóbbiból sokkal több jutott).


Amennyire széppé tette a tájat a nagy pelyhekben hulló hó, olyannyira nem könnyítette meg a haladást. Egy idõ után aggodalmasan tekintettünk egymásra. Ha ez így halad a továbbiakban, akkor a korábbi havazásból itt-ott megmaradt hóátfúvásokkal együtt, akár komoly gondjaink is lehetnek. Szerencsére a havazás egy idõ után csillapodott és el is állt. Sõt a kora délutáni órákban a nap is kisütött pár percre.


Amikor Balfra értünk egy nagy morajra lettem figyelmes. Egy hatalmasat korgott a gyomrom. A GPS 25 megtett kilométert mutatott. Több mint 4 órája jövünk. Csoda, hogy megéheztem? Szóltam is társaimnak, hogy amint találunk egy buszmegállót vagy valami hó mentes helyet, szívesen megennék egy szendvicset. Végül a következõ faluban Fertõbozon kiálltunk a „boxutcába”, s mindnyájan faltunk valamit. Látszólag társaimnak sem volt ellenére ez a pár perces pihenõ.


A kilométerek igen, de a szint nem akart nagyon gyarapodni. Mondjuk ez azért nem lepett meg annyira. Lehet, hogy van olyan ember, aki azt mondaná, hogy monoton volt a táj, de én minden pillanatban láttam érdekes dolgokat, mellyel jól elfoglaltam magam. A nádasok, az itt telelõ vadlibák, az erdõsávok és szántók és a lábnyomok a hóban. S legfõképpen a társaim valamelyike mindig kirukkolt valami érdekes történettel. Jól éreztük magunkat, jól telt az idõ.


Egyedül azzal volt a gondom, hogy a kulacsomban lévõ víz folyamatosan befagyott. Hozhattam volna a termoszt, de isten tudja miért, otthon hagytam. Jövõre nem fogom.


Az útvonal nagyrészt kerékpárutakon vezetett, amibõl a havazás miatt keveset láttunk. Lehet szerencse is volt, mert a friss hó miatt nem tûnt olyan keménynek a talajfogás sem. Aztán Hegykõ után lekanyarodtunk az aszfaltról és dûlõutakon vagy éppen havas szántáson bukdácsoltunk. A vadludak szinte folyamatosan gágogtak. Hol valahol a nádas sûrûjében, hol csapatostól húztak el a fejünk felett. De láttunk egy bátor nyulat is, mely egész közelre bevárt. Ez megint adott beszédtémát egy negyedórára.


Olyan 50 km-nél járhattunk, amikor már éppen kezdtünk elkedvetlenedni a pusztában. A Hansági fõcsatorna hídján azonban nem várt meglepetés fogadott bennünket. Kis furgon mellett asztal, s az asztal megrakva mindenféle földi jóval (forró tea, kóla, édesség, banán), ahol kedvünkre lakmározhattunk a rendezõk jóvoltából. Közös felkiáltással megállapítottuk, hogy ez a frissítõpont életmentõ volt. Már azt sem bántuk, hogy kissé bele is kellett dõlni a szembeszélbe, ami (mint mindig) éppen szembõl fújt.


Innen már csak pár km volt Apetlon településig, ami hozzávetõlegesen a túra fél távját jelentette. Elterveztem, hogy itt mindenképpen zoknit fogok cserélni, mert az elõzõ napi gondos impregnálás ellenére lassan, de biztosan kezdett átázni a bakancsom. A frissítõpont egy étterembe volt telepítve, ahol pincérek hozták a friss császárzsemlét és fõtt virslit a túrázóknak. Legnagyobb meglepetésünkre Popeye, Áron és Widi még javában falatozott, mikor odaértünk. Az uzsonna megkoronázása volt, amikor Csilla még egy isteni capuccinóra is meghívott. Szûk félórát elüldögéltünk az uzsonnánk mellett, mire rászántuk magunkat a következõ etap teljesítésére.


A pihenés nagyon jót tett. Jókedvûen, újult erõvel vettük az irányt északra Podersdorf irányába. Hol volt már a reggeli tumultus? Alig találkoztunk valakivel. A következõ pontnak egy kávézó címe volt megadva. A GPS szerint mindössze 13 km volt odáig. Kiszámoltuk, ha tudjuk tartani az eddigi tempónkat, még világosban odaérhetünk. Ezzel nem is volt semmi baj, csak az, hogy otthon rossz útpontot vettem fel, s ahová mentünk az nem az volt, ahová mi akartunk menni. Sebaj, az utolsó szakaszon hozzánk csatlakozott László bekopogott egy magánházba, s megkérdezte, hogyan juthatunk el a See Cafe-ba. Így történt, hogy egy kis kerülõ és bolyongás után ide is megérkeztünk. Forró almapuncs, banán, alma és sütemény lett érte a jutalmunk.


Szerencsére itt utolért Bennünket Norbert, akit az elõzõ ponton egy fatális félreértés miatt ott „felejtettünk”. Kölcsönösen megfogadtuk, hogy a továbbiakban semmiképpen nem szakadunk el egymástól, mert egy ilyen kemény nap után a sötét éjszakában bolyongani bizony nem leányálom.


Nem akartam teljesen elmerevedni ezért bíztattam a kis csapatot, hogy induljunk tovább. Már sötét este volt. Nem esett jól kimenni a hideg éjszakába. Azért csak felkerekedtünk és innentõl már az elektronika alapján tájékozódtunk, mert hát sötétben, jelzés és helyismeret nélkül… El sem tudom képzelni, hogyan boldogultunk volna Mr. Garmin nélkül.


A következõ frissítõpont Neusiedl am See településen volt, jó 11 km-re. Számomra ez a szakasz feltûnõen jól ment. A kisvárosba érve hamar megleltük a fõiskola épületét, ahol ismét fejedelmi ellátásban volt részünk. Négyféle hihetetlenül finom leves, halpástétom, kávé, kóla, sör, gyümölcs és rengetegféle édesség. Kissé kellemetlenül is éreztem magam, hogy ingyenes nevezésért cserében végig olyan magas színvonalú kiszolgálásban volt részünk, mintha olimpiai bajnokok lettünk volna. Szóval le a kalappal a rendezõk elõtt.


22 órakor léptünk ki a Pannoneum ajtaján. Már „csak” 27 km volt hátra. Lehet, hogy mégis sikerülni fog? Azonban járásunk egyre csak lassult. Hol volt már a kezdeti tempó? Egyre gyakrabban hangzott el a kérdés: Misi, mennyi van még hátra? Most mennyivel megyünk? A mondatok között is egyre nagyobb szüneteket tartottunk. Végül teljesen megszakadt a beszélgetés fonala. Mindenki a maga nyomorúságával volt elfoglalva. Minden lépés fájt, a lábaink ólomból voltak, de egy zokszó sem hagyta el a szánkat. Mindnyájan ugyanarra gondoltunk. Tudtuk azt mi szavak nélkül is. Nehéz, nagyon nehéz lesz, de most már be fogunk érni…


Sorban haladunk el a települések mellett. Jois, Winden, Breitenbrunn. Soha nem érünk már oda! Az már Oggau? Á, az még csak Purbach. Álljunk meg, együnk egy falatot! Jó lenne leülni, de hideg és havas minden. Aludni egyet. Itt és most…, de nem lehet. Menni kell! Menni tovább. Nézd, azok már Donnerkirschen fényei. Úristen, mekkora hótorlaszok…, Jó helyen járunk? Basszus, át kellett volna menni az elõbb azon a hídon. Átmásszunk az árkon? Inkább menjünk vissza! Már 7 km-en belül vagyunk, már 6-on belül, már 5 sincs... Nézd, a közlekedési tábla azt írja: Oggau 4 km. Mindjárt megérkezünk. Mindjárt... Még egy óra, de lehet már annyi sem. Ott egy pad. Leülünk? Nem, most már nem ülünk le! Menjünk! S mi mentünk. Fásultan, kábán, semmire sem gondolva. Nem volt ott senki, csak az út, a nagy pelyhekben hulló hó és mi. Hol van már az az átkozott Oggau? Nem hiszem el... Figyelj csak..., látod azokat a lámpákat? Az már Oggau! Ó, édes, aranyos, drága Oggau, hát itt vagy? Be szeretlek, be imádlak! Miért bújtál el ide a domb mögé? Miért nem futottál elébünk? Hiszen tudtad, hogy jönni fogunk. Hát senki sem mondta Neked, senki ezen a nagy világon?


S már nem törõdtünk a merev izmokkal, a vízhólyagokkal és a kidörzsölõdött lábujjakkal. Már nem fájt semmi. Már csak 800 m, már csak 300, már annyi sem! Hurrá, hurrá!!! Megvan az elsõ százasunk! Nicsak, itt van Popeye és Áron is. Fényképezõk villognak, megörökítve a célba érkezést. Mindenki gratulál. Ó, igen! Tényleg nem volt könnyû, de ügyesek voltunk, nagyon ügyesek. Ez az! Megcsináltuk!


Jól esik ücsörögni a széken. Emberek jönnek, mennek. Enni nem tudok. Inni is csak szép lassan, de hová is sietnék. A hazautazással megvárjuk a virradatot. Aztán eszembe jut. Le kellene vetni a teljesen átázott bakancsot. Csak ahhoz fel kellene állni… Felállni. Milyen könnyû kimondani, de milyen nehéz megtenni… Pár órát bóbiskolunk. Ki a széken asztalra borulva, ki a kocsi hátsó ülésén összegörnyedve. Az utcán leoltják a közvilágítást. Új nap virradt fel. Megkérdem társaimat. Induljunk? Õk nem is válaszolnak, csak lassan elkezdik összeszedni a csomagjaikat. Iszok még egy forró kávét. Letakarítom az autóról az arasznyi friss havat, s szép lassan Magyarország felé vesszük az irányt…


Hát így történt gyerekek. Életem elsõ 100-as túrája. Jó egy éve Popeye vetette el a gondolat magvát, hogy én is képes lennék rá... Ééén? Ez teljességgel lehetetlen. Hiszen olyan nehéz vagyok, orvosi értelemben kórosan elhízott, meg nem is vagyok már túl fiatal... Aztán az elvetett mag mégis termékeny talajra hullott. A magból csíra lett, a csírából csemete. Túratársaim biztatással locsolgatták, a hiúság és a büszkeség hatására szárba is szökkent. Az utolsó simításokat már Vándorcsillag végezte el, aki végig velem tartott ezen a túrán. Örök optimizmusával tartotta bennem a lelket. Akkor is, amikor már nagyon fájt.


Ugyan picit kevesebb volt a táv, mint a kiírás szerinti 120 km és valóban nem voltak benne nagy szintemelkedések sem, de mégis... Hóesésben, havas jeges utakon, azért nem volt könnyû. Azaz, hogy könnyû volt, mert három jó barát társaságában gyorsan repült az idõ és fogytak a kilométerek. Köszönöm nektek, hogy Veletek mehettem. Köszönöm nektek Csilla, Edit és Norbert. Nélkületek nem sikerült volna.


Másnapra kialudtam magam és tulajdonképpen két vízhólyagtól eltekintve semmi bajom sincs. Nagyszerû túra volt, csodálatos emlékekkel, melyek életem végéig el fognak kísérni. Most egy darabig nem akarok ilyen hosszú túrára menni, de már most érzem, hogy elõbb-utóbb újra történik valami. Mert vannak még terveim...


Köszönöm a lehetõséget a rendezõknek, akik hatalmas feladatot vállaltak fel e túra megrendezésével. Ígérem, ahol csak járok, mindenhova elviszem jó hírüket. Találkozunk, jövõre, Veletek, ugyanitt!