Túrabeszámolók

Karancs-Medves 50 teljesítménytúra beszámoló 2013.04.27

„Erdõ övezte völgy ölén elült a zaj, a lárma,

A csendet immár semmi sem zavarja,

Csillékben ontotta a szenet a bánya,

aknakötelet, búsan álló gépeket  ma rozsda marja, marja

a bányász megy, csak könnye hull, - hol küzdve élt – a rögre,

magával viszi mindenét, családját, karját,

de szívét azt itt hagyja örökre.”

(Fiatal bányamérnök verse, amit a Ferenc-lejtõsakna (szénbánya) bezárása miatti meghatottságából írt.)

Hol is vagyunk? A Karancs-Medves Tájvédelmi Körzet nem fedi le…az egész, hasonló nevû vidéket,…a túra során is gyakran „kilógtunk” belõle..

Még a közelben élõknek sem olyan könnyû meghatározni a helyzetüket, mint pl. a Bükk, a Mátra esetében, hogy csak a „hazai” tájakat említsem példának, így el tudom képzelni, hogy azoknak, akik még nem jártak ezen a környéken, vagy csak futólag ismerik, gondot jelenthet a Karancs-Medves tájföldrajzi besorolása. A Karancs-Medves Tájvédelmi Körzet nem fedi le ugyan az egész, hasonló nevû vidéket, és a túra során is gyakran „kilógtunk” belõle, a most idézett, az említett tájvédelmi körzetre vonatkozó meghatározás jó közelítést ad arra, hol is töltöttük a mai napunkat igazából:

„A 67,09km2 Karancs-Medves Tájvédelmi Körzet két egymástól különálló mozaikra tagolódik. A nyugatabbi, kisebb, mintegy 24km2-nyi területû karancsi egységet az államhatár, valamint a Karancsberény-Karancslapujtõ-Karancsalja falvakat Salgótarján északi és Somoskõújfalu nyugati peremével összekötõ, nagyjából félkör alakú vonal övezi, míg a keletebbi nagyobb, mintegy 43km2-nyi medvesi területet ugyancsak az államhatár, ill. Somoskõújfalu-Salgópuszta-Zagyvaróna-Szõrõspuszta-Bárna települések vonala mentén lehet körbekeríteni. A két területegységet egy pár száz méter széles, észak-déli csapású hosszanti szerkezeti völgy választja el egymástól, amelyet jól kirajzol a Salgótarjánt Somoskõújfaluval összekötõ fõútvonal és vasútvonal, és abban halad dél felé a két település között útjára induló Tarján-patak is. Tájföldrajzi szempontból a karancsi rész a Karancs nevû kistáj része, amely az Észak-magyarországi-középhegység nagytájhoz, azon belül a Cserhát-vidék középtájhoz és a Karancsság kistájcsoporthoz tartozik. A medvesi rész pedig a Medves-vidék nevû kistájhoz tartozik, amely szintén a Észak-magyarországi-középhegység nagytájhoz, de azon belül az Észak-magyarországi-medencék középtáj és a Felsõ-Zagyva-Tarna közi dombság kistájcsoport része.” (a BNP kiadványából).

A Karancs-Medves túra azóta fogalommá vált számomra, az igazi tavasz, a jó idõ jelképévé.

Ugye, most már minden világos?:) 2008-ban jártam utoljára a Karancs-Medves teljesítménytúrán, ami feledhetetlen élmény volt. 5 éve tervezem, hogy megismételjem, de számomra is érthetetlen okokból csak most sikerült ezt az álmomat megvalósítani. A Karancs-Medves túra azt követõen fogalommá vált számomra, az igazi tavasz, a jó idõ jelképévé, amiben most sem kellett csalatkoznom. Ha az évek hosszú során valami nagyon jóra, valami eufórikusan emelkedett dologra szerettem volna gondolni, ami igazán feldob, hát sokszor ez a 2008-as teljesítés járt az eszemben, ez volt az igazi életöröm, a boldogság, a fizikai jóllét, az újjászületés túrája és szimbóluma. Kérdés, hogy a mai nap hozzátett-e, vagy esetleg elvett ebbõl az emelkedett, „virágos hangulatú” képbõl? Ki-ki eldöntheti, ha netán elolvassa ezt a beszámolót, s talán számomra is világosabb lesz ez a kérdés, ha összefoglalom csak úgy magamnak a gondolataimat. Ez egyszer igyekszem rövid és tömör lenni, hiszen kint dühöng a jó idõ, és az új biciklim hetek óta csak porosodik a garázsban. (Egyébként hihetetlen, de most néztem rá jobban az emléklapomra, amin az áll: Szegedi József sporttársnak, aki a Karancs-Medves 50 teljesítménytúrát JÓKEDVÛEN teljesítette. Ezek szerint tudják!)

Az árnyékom az útszéli bokrokra vetülve suhan velem.

Menetbõl megbirkózom a start-cél állomás, a Galcsik Fogadó elõtti parkoló-automatával, ez az elsõ igazi sikerélményem a mai napon. Amióta egyszer csak kalandos körülmények között tudtam kiszabadulni egy ausztriai parkolóházból, minden ilyen automatát gyanakodva méregetek az elsõ alkalommal, és a fenntartásaim gyakran igaznak bizonyulnak. De most nincs gáz, máris a teraszon termek. A mezõny eleje már elrajtolt, 10 perc múlva követem õket. Rövid utcai haladás után balra fordulva a sárga négyszögön, egy meredek lépcsõn kezdem a Pipis-hegy déli szoknyáján a felkapaszkodást, majd hamarosan végig kanyargok az 1949-ben felállított, 1991-ben felújított, a pápa által is felszentelt Trianoni Emlékmû 12 stációja között felfelé kígyózó gyalogúton, fel egészen csúcskeresztekig. Fent megállok egy pillanatra, és visszatekintek az fényben úszó Salgótarján „felhõkarcolós”, modern belvárosára, és néhány légi-fotót készítek róla, majd magam mögött hagyva az álmosan ébredezõ várost, végleg beveszem magam az erdõbe, a természetbe. A mai napot olyan kocogós-gyaloglós-fényképezgetõsre tervezem, amibõl a Karancsig a kocogós fázis dominál. Nagyon élvezem, különösen a Ceberna-völgy bejárata utáni szakasz esik jól, amikor a nap egyre magasabbra emelkedik, és fénye végigsúrolja a hegycsúcsokat. Jobbra tõlem, fokozatosan a hátam mögé tolódva hívogatóan magasodik felém a Karancs hatalmas napsütötte tömbje. Futok egy messze igyekvõ kicsiny patak, a Kercseg nyomvonalát enyhén kanyarogva, szorosan követõ földúton, körülöttem a lassacskán zöld színbe öltözõ pompás táj, mellettem vakítóan fehér virágzó kökény bokrok, amelyeknek mézédes illata a tüdõcsúcsomig hatolva pezsgeti fel a véremet, mindenféle különös, jótékony-gyógyító folyamatokat indítva el a szervezetemben. Az árnyékom az útszéli bokrokra vetülve suhan velem. Úgy érzem magam, mintha egy száguldó vonaton ülnék, és most megbûvölten néznék ki az ablakon, friss reggeli illatoktól megszédülten és megrészegülten nézem a mellettem vágtatva elmaradó pompázatos tájat, amin végigsöpör a szerelvény árnyéka.  Így érkezem a Karancsaljára, ahol az életörömömet késlekedés nélkül rázúdítom a gyanútlan pontõrökre. Szerencsére Õk is valami ilyen április végi eufóriát éreznek, és ebben rövid idõn belül egyezségre jutunk. Majd egy 270fokos fordulatot vesz a szerelvény, és döcögve nekivág a Karancs felé vezetõ útnak. Ahogy magányosan bóklászok az erdõben, jó 20 méterre elõttem, egy a téli bundáját már elvesztõ, hatalmas, több száz kilós, sötét színû vaddisznó csörtet át a turistaúton. Hiába kapok a gépemért, még be sem kapcsolom, már eltûnik az erdõben, ahogy ez lenni szokott. Megnyugtató, hogy láthatólag menekül elõlem, és nem fordítva történik mindez. Valószínûleg hamarabb feljutnék a Karancsra fenekemben egy ilyen dúvaddal. Vaddisznó helyett, a túra útvonalán az ösvényt mindenütt szegélyezõ különféle ibolyákat fényképezgetem, õk legalább nem szaladnak el, békésen tûrik az inzultust. Néha olyan érzésem van, mintha szorgos kezek ültették volna ide ezeket az aranyos kék-lila virágokat, mintegy a mi gyönyörûségünkre, szinte egyetlen métert sem kihagyva. Az ibolya magját hangyák hurcolják széjjel, a magon található „hangyakalácsért” cserébe, nem csoda hát, hogy az ibolyák szinte mindenhová eljutnak, ahová egy normális hangya is. A hangyák között életkoruktól is függõ munkamegosztás létezik, ezt nem régen igazolták egy megfigyelésben, amiben 2 milliárd fotót készítettek hat kolóniáról (nem én voltam). A hangyákat trükkös módon megjelölve, egyenként tudták követni õket. Igazolták, hogy a fiatalok a gondozók, a középkorúak a takarítók, és az idõsebbek járnak élelemért. Tehát „hangyáéknál” nem életre szól egy állás. Felemelkedve a szamárlétrán, mindenkibõl válhat ibolyamag-cipelõ egyszer (de ibolya nem). Egy festõi szurdokvölgyben kezdem meg a meredek kapaszkodást a zöldön, de jól megy viszonylag hamar „nyeregbe” kerülök, ahonnan egy pár száz lépés a szépen felújított középkori Szent Margit Kápolna. Jó kondícióban lehettek a hívõk, ha ezt a kápolnát gyakran meglátogatták, szép kis teljesítménytúra már csak ide feljutni. A mai nap során rengeteg rövid távossal többször találkozom, mert olyan a túra útvonala, hogy lényegében ugyanazt a nyomvonalat járják körül, miközben minket, 50-eseket hatalmas vargabetûkre „kényszerítenek”. Egy 35km-en indult sráccal kb. 5x találkozom újra. Megérzés, hogy már elsõ alkalommal leszólítom, mert olyan ismerõs nekem, de megállapítjuk, hogy nem vagyunk ismerõsök. A 2. találkozás táján már be is mutatkozunk, az utolsó találkozásnál pedig már jó ismerõsként válunk el az erdõben, ahol õk a kék, mi a sárga vonalra térünk majd rá, az utolsó, legkeményebb vargabetûre. Hát így szocializálódom az erdõben. Elõttem csupán egyetlen 50km-n haladó, nálam idõsebb túratárs, egy nagy sporttekintély robog, akivel már volt szerencsém a Cserhát 50-en egy jó darabig együtt futkározni, a Karancson is találkozunk, és kezelünk, még a Salgóvárnál is találkozunk, majd a nyakát szegi, úgy rohan lefelé, de, amikor elidõzök egy-két barátságos helyen, azalatt végleg megugrik, nincs értelme tovább üldözni. Így az elõbb említett többszörös rövidtávos rövid találkozókat leszámítva, mivel az 50-es mezõny mögöttem van, magamra maradtam.

Ez azt is jelenti, hogy a túra alatt 6,5 órával kevesebbet öregedtem. Odúk szakszerû kihelyezése is jó pont a Mindenhatónál.

Levágtatok a palóc Olympus-ról, a Karancsról, a völgyben fekvõ Somoskõújfalura. Itt a vasúti felüljárón áthaladva, az állomásépületre nézve nosztalgiázok, ahol sokszor órákat töltöttünk gyermekkoromban csatlakozásra várva, amikor a Szlovákiában élõ rokonainkat mentünk meglátogatni. De most nem nosztalgiázom sokáig, egy rövid érintkezés után a helyi lakossággal, akiknek azért elõadom szívszakajtó történetemet, ha érdekli õket, ha nem, elhagyom a falut, és máris feltûnik a távolban következõ célpont, a messze a környezõ vidék felé emelkedõ Salgóvár. Ez az érdekes ebben a túrában, hogy bár van benne 2121m szintkülönbség és 50751m távolság, mégsem érezzük annyinak, mert a túra útvonala kellemesen tagolt, és mindig van idõ a regenerálódásra menet közben is. A célpontok sokszor már jó elõre látszanak, pl. Salgóvár, Somoskõ vára, így közelebbinek tûnnek. Itt igazolható a relativitás elmélete is, mert miközben a 9h órás menetidõre tervezett túrát 9:00!!! alatt teljesítettem, számomra nagyjából, itt belül, ebben az inercia-rendszerben úgy 2,5 óra telt el csupán. A többi 6,5 órával, hogy mi lett, hová lett, magam sem tudom, de dolgozom a magyarázaton. Ez azt is jelenti, hogy a túra alatt 6,5 órával kevesebbet öregedtem, másokhoz képest, akik a normál tér-idõben képest, amiben még lehet is ráció. Szóval a sport ezért fiatalít, itt a tudományos kísérlet, a mai Karancs-Medves 50. (Kérek e-mail-eket, mart0n4@t-online.hu-ra, ki, mennyinek érezte a mai túra alatt eltelt idõt a valóságoshoz képest, további kutatások céljára.)(Fizikusok ezt részt hagyják ki, vagy használjak jól tapadó hajzselét!) Míg szokás szerint az idõ relativitásáról elmélkedem, elérem a Salgóvárat csodás bazalttömbjeivel együtt. „A Salgó, a Nagy-Salgó (625m) 5,2 millió éves bazaltvulkáni képzõdmény eredménye. A kitörés során gyûrûszerû sánc alakult ki, középen a kráterrel. Ebbe nyomult be az izzó lávatömeg, amelynek kihûlése során vaskos, függõlegesen álló, vagy enyhén hajlított bazaltoszlopok keletkeztek. A kitörés során a könnyen erodálódó részek lepusztultak, egészen a kürtõ szintjéig, és felszínre került a krátert a magma-kamrával összekötõ lávaanyag.” Muszáj volt ezt ide leírnom, mert a várba belépve azonnal megütnek és lenyûgöznek a csodálatos bazaltoszlopok, csak nehéz elképzelni, hogy kerültek oda (gondolom Petõfi is így volt vele, azért áradozott annyit a Salgóról). Errõl, most ennyit, mert lehetne még fokozni az izgalmat a geológiailag Salgóval összefüggõ szomszédos Kis-Salgó (Boszorkány-kõ) hasadékvulkánjával, de „ónetöbbgeológia”, elszaladok a jobb napokat megélt, pusztuló Dornyai túristaházig, ahol hagymás-zsíroskenyérrel etetnek, cserébe én hálátlanul szakállas poénokkal vágok vissza. Innen is elszaladok az erdei Madárparkig, ahol nagyon kellemes környezetben, még egy hangulatos kis erdei tó is található itt, igényes táblákon mutatják be rövid leírásokkal, a kertben és az erdõben elõforduló leggyakoribb madarakat. A környezõ erdõben egyébként nagyon sok a madár, odúk is vannak kihelyezve, így aki nem siet, eltölthet itt a családjával vagy a barátaival egy remek délutánt, és láthat élõ madarakat, miközben a táblákat tanulmányozza, vagy csak pihenget. Csak arra kérném a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME), a park gondozóját, hogy a mûködõ madarakon is jelenjenek meg a feliratok, ne csak a táblákon, így az 1madár/év megismerési folyamat, jelentõsen felgyorsulhatna. Az idén nekik ajánlottam fel az adóm 1%-át, cserébe talán nem olyan túl nagy kérés ez. Egyébként, a park egyik táblájának tanulmányozása után sikerült is megfigyelnem egy fekete fejû barátcinegét úgy 2 héttel ezelõtt, legalábbis azt hiszem. Ha már tudom, mit keresek, talán nagyobb az esélyem, hogy megpillantsam. Ja, és a madármegfigyelés is fiatalít. Minden új madárfaj megismerése és megfigyelése, legújabb tudományos eredmények szerint 1 évvel tolja ki a várható élettartam határát. Érdemes ráhajtani. Odúk szakszerû kihelyezése is jó pont a Mindenhatónál.

Meghitt ez a kis liget itt, óriási a hangulata a több száz évesre tehetõ kidõlt, de élõ fûzfának, amit nagy valószínûséggel Petõfi is láthatott, amikor megállt felfrissülni itt, a Salgóra menet.

Átszelem a néhány házas Eresztvényt, amelynek a felette húzódó kõbányából szállítópályán leeresztett kövek a névadói, a hatalmas tartópillérek ma is láthatók még. Szeretem ezt a helyet, nem tudom miért. Egyszer osztálykirándulás alkalmával álltunk meg itt egy rövid idõre, amikor a Salgótarjáni Acélgyárban jártunk gyárlátogatáson. Jól éreztem magamat, rengeteget kabaréztunk a srácokkal, és ez a jó hangulat újra és újra elfog, ha erre járok. Csak a sürgõ-hinta ártott meg a végén… de ez már egy másik történet. A Petõfi-forrásnál tartok ebédszünetet, és innentõl nagyjából gyalogossá válok, csak a lejtõkön futok bele. Meghitt ez a kis liget itt, óriási a hangulata a több száz évesre tehetõ kidõlt, de élõ fûzfának, amit nagy valószínûséggel Petõfi is láthatott, amikor megállt felfrissülni itt, a Salgóra menet. Elüldögélnék, olvasgatnék, elmélkednék itt órákig, de vár a feladat. A Petõfi-forrás után pár perccel találkozok 2 kerékpárossal, akik a forrást keresik, amit elmellõztek. Igen, mondom, kerékpáron nehezebb tájékozódni a nagyobb sebesség miatt, és még több bölcseletet is mondok a tájékozódásról, és rögtön azt követõen egy rossz útra tévedek, ami egy tanyához vezet, ami szerencsére kutyamentes. Pár percen belül korrigálok, hiszen már Somoskõn vagyok, és itt minden út a „Fellegvárhoz” vezet. Itt megint Petõfi fogad, most kunyhó képében, amiben Petõfi emlékhely van berendezve, itt kapom a pecsétet. Szerintem érdemes lenne, egy olyan túramozgalmat indítani (de, lehet, hogy már létezik), ami Petõfi leírásai alapján, végigjárná gyalogosan (legfeljebb szekérrel) azokat az útvonalakat, amiket Petõfi megtett annak idején. Nagy teljesítménytúrázó volt a srác, igaz Volán buszok és kiterjedt vasútvonalak híján mások is azok voltak, ha el akartak jutni valahová. Nem csoda hát, ha sokan voltak, akik még a falujukat sem igen hagyták el életükben. Van itt lejjebb még Somoskõn egy Bazalt panzió nevû hely és egy Vadaspark, de ezeket most kihagyom, meg sem állok a geológiai bemutató helyig. A kövekkel, ásványokkal csak az a bajom, akárhányszor nézem meg õket, annyiszor felejtem el, milyenek is vannak. Na de nem is ezért állítják ki õket, csupán azért, hogy legyen némi fogalmunk és ízelítõnk a geológiai környezet változatosságáról. Itt jelen esetben azt mutatják be, hogy az egyes alapkõzeteknek, mint pl. a bazalt, andezit és mészkõ is származási helytõl függõen mennyiféle változata létezik. (pl.tömött, tömbös elválású bazalt, sárga színû olivinásványokkal és kalcitos üregekkel, lelõhelye Medves, 3,5millió éves, pliocén kor stb). Megint okosabb lettem.

Középen csak bokrok, egy-egy magányos fa, ritkás ligetek láthatók. Fent a keleti gerincen hatalmas bükkösök szegélyezik a Medvest, nyugatra tekintve valahol messze pedig az itt jellemzõ molyhos tölgyesekbe akad bele az ember szeme, ha elmereng.

Most a bazaltot a lábam alá gyûröm, és a Medves-fennsík bazalttömbjét szelem át. Eleinte sokáig lassan, enyhén emelkedik fölfelé, a mögöttem haladó kerékpárosok is megdolgoznak vele, mire lehagynak, késõbb enyhén lejteni kezd, ahol már légiesebb a haladás. Ahogy haladok, csodálatos körpanoráma vesz körbe mindenütt. Középen csak bokrok, egy-egy magányos fa, ritkás ligetek láthatók. Fent a keleti gerincen hatalmas bükkösök szegélyezik a Medvest, nyugatra tekintve valahol messze pedig az itt jellemzõ molyhos tölgyesekbe akad bele az ember szeme, ha elmereng. A Salgó is virít a távolban egy darabig, míg szép lassan lemaradozik tõlem. Csodálatos ez a természeti környezet, a túra legkellemesebb része. Borzasztóan ellazítja, pihenteti a szemet és gyönyörködteti a lelket ez a távolba nézés, s a látókérgen keresztül visszahat a többi kérgi területre és az õsi agyalapi részekre. A gyógyulni vágyók paradicsoma lehetne ez a hely, itt egy kiadós séta is csodákat tehet, visszaadja, a gyérülõ életerõt. Találkozom is két idõs hölggyel, akik kissé bizonytalan léptekkel, hatalmas karókra támaszkodva araszolnak végig az óriási területen. Valahogy furcsa, mesebeli jelenségnek tûnnek, ki tudja honnan csöppentek ide. Õk megértették az elõbbi gondolat lényegét, szemükben ott az a magabiztos elszántság, a felfrissülni, gyógyulni vágyás áhítatos tekintete. Igen elvarázsolt helyen vagyunk most kétségtelen. Bárcsak jobban meg tudnám „énekelni”, amit érzek. Ilyenkor nagyon sajnálom, hogy nem vagyok író, és csak erre a gyengén összetákolt túrabeszámolóra telik. Még a Salgónál láttam a várban egy több tucat turistából álló csoportot. Sokan már a végstádium határára jutottak, mire felkapaszkodtak a várba. Nem azt mondom, hogy én játszi könnyedséggel megyek fel a hegyekre, a gravitáció, az gravitáció, minden alkalommal, újra és újra le kell gyõzni. Ne felejtsük el, egy hatalmas égitest ereje ellen küzdünk ilyenkor.  De, a civilizáció nagyon elkényelmesít, és a mozgásra való igényt is elsorvasztja, hiszen azt más ingerekkel valósítjuk meg. Pl. azt nézzük a TV-ben (aki nézi), hogy mások, hogy mozognak, ahelyett, hogy mi tennénk azt. Nem akarok bölcsnek látszani, de egy ilyen túra során, amikor rengeteg inger éri az embert, „jutott eszembe számtalan gondolat, állni látsszék az idõ, bár a szekér haladt”. Ezt csoportot szívesen elkalauzolnám ide a Medvesre is. A nagy vargabetû után a sárgára érek, ahol bejönnek a rövidítõ rövidtávosok. Itt egy ellenõrzést is kapok, szinte éreztem, most nem a helikopterrel kell menni. Lekocogok Rónabányáig, ahol kellemesen elbeszélgetek a pontõrökkel. Ez a kedvenc helyem, gyakran állok, meg itt a kocsimmal, hogy kerékpáros vagy gyalogos túrákat indítsak a környezõ hegyekbe. Tovább indulok. A Szilváskõi Geológiai tanösvényt elmellõzve a sárgán szeljük a vidéket. Egyébként Szilváskõ alatt, és Salgótarján környékén sokfelé intenzív szénbányászat folyt, de úgy tudom mára már az összes szénbányát bezárták. Szilváskõn sok helyen beszakadtak a tárnák, ma sem veszélytelen a kijelölt ösvényekrõl letérni. Újra lehagyok néhány már jól ismert rövidebb távost, már csak nevetünk, amikor köszönünk, amikor, ki tudja, hányadszor megyek el mellettük. Aztán elválik a kék, és én megyek Szõrõspuszta felé a sárgán.

Egyes helyeken, nyílegyenes, szinte függõleges, brutál emelkedõk várnak a vadkerítés mellett nyíl egyenesen haladva, némelyik felér 3 Oroszlánvárral is.

Itt már lefelé is akadnak gondjaim, a vádlim keményedik, de nem görcsöl. Bevágok egy magnéziumot és egy kalciumot, így sikerül levágtatnom a hegyrõl. Még az egyik futót is utolérem a kettõ közül, akik gyengélkedés közben zúgtak el mellettem. Lent a völgyben egy futó lány ér be, akivel a Somlyóig kvázi útitársak leszünk, ott látom utoljára a célig, amikor még az állatos kalandjainkat hozzuk fel egymásnak a csúcson. Nemrégiben sikerült a környéken lencsevégre kapnom egy hatalmas mókust, fent van a Természetvarázs Közösség Facebook oldalán, kaptam rá like-okat is rendesen. De ezzel „neki” már nem tudok eldicsekedni, mert úgy elszalad, hogy ihaj. Ez a szakasz nekem is jól esik, nagyon jó a vonalvezetése, igazi futócsemege a hely, most vár végig nincs gond. De még a Szõrõspusztai utáni szakaszra visszatérve: egyes helyeken a Kotáig, nyílegyenes, szinte függõleges, brutál emelkedõk várnak a vadkerítés mellett haladva, némelyik felér 3 Oroszlánvárral is. Ez a túra legkeményebb szakasza a Karancsot beleértve. Késõbb a pécskõi ellenõrzõponton kellemesen elbeszélgetek a pontõrökkel többek között táplálék-kiegészítõkrõl, szedjük, ne szedjük? Én „szedjük párti” vagyok, persze fõ az ésszerûség. Aztán hamar eljön a végkifejlet, hiszen innen már csak be kell zuhanni a Tarján-patak völgyébe, Salgótarján központjába, ahol a rajt-cél állomás található. Be-befényképezgetek még egy-egy szép kertbe, a csodálatosan virágzó bokrokat, fákat kapom le. Végig sétálok a városközponton, és már meg is érkeztem. A célban nincs nagy tumultus, hamar végzek. Túrakönyveket árulnak fél áron, veszek egy nagyon jó, vaskos Túravezetõi ismeretek kézikönyvet potom áron, ideje lesz már valamit megtudni arról, amit évek óta mûvelek. Még megtudok egyet-mást elsõ kézbõl, a könyvkiadók és terjesztõk közötti kíméletlen kenyérharcról a kedves árusoktól, majd köszönetet mondok a szervezõknek, búcsút intek egy-két még itt tébláboló alkalmi túratársamnak, és ezzel számomra ebben a pillanatban véget ért 2013-as Karancs-Medves 50 teljesítménytúra.

Átmegyek a közeli Shell-kútra. Nem törõdve azzal, mibe kerül el ez nekem, mire lediétázom, jégkrémmel és kólával kényeztetem magam. Az épület oldalánál, a járdaszegélyre csücsülve húzom meg magam. Innen még rálátok valamelyest a célállomásra. Egyszer-egyszer odafigyelek, amikor befut valaki, hátha meglátom Moiwa-t, akivel leleveleztem ezt a túrát, de õ terv szerint csak késõbb indult el társaival, és akkor is nem hajtós, inkább olyan „tanösvényes” hangulatban, így ma nem találkozhattunk. (Júliusra tervez egy Kis-Fátrai 108km-es túrát, 6900m szintemelkedéssel. Erõsen megfogott a gondolat, de valószínûleg ez nálam egyelõre megmarad a gondolat szintjén.)

Látva esdeklõ tekintetét, most hirtelen szimpátia ébred bennem iránta.

Nem vagyok álmos, nem vagyok fáradt, így kedvem szottyan egy kisebb hétvégi bevásárlásra a közeli Spar-ban. Amikor megérkezem, már akkor figyel egy sovány, hajlott alak, olyan hajléktalan kinézetû. Amikor kijövök az üzletbõl, elkezdem a pakolászást, akkor is figyel. Nem nehéz kitalálni, a kocsiba dugott 20ft!!!!-ra pályázik ilyen vehemenciával. Nem tudom ki, hogy van vele, nem nagyon csípem, amikor így a nyakamra állnak, még ha tisztes távolban, akkor sem. Gondolom, megveszem a nyugalmamat, és a kocsi váltó-boxában parkolás céljára behajított apróban matatok. Ránézek a férfira, látva esdeklõ tekintetét, most hirtelen szimpátia ébred bennem iránta. Egy 200ft-ost nyomok a kezébe. Borzasztóan hálás érte, és úgy köszöni meg, mintha nem tudom milyen nagy vagyonhoz jutott volna, és sokáig elbûvölve nézegeti az érmét, mintha még nem látott volna ennyi pénzt egyben. Pakolászgatnék tovább, de most meg a háláját nem tudom leszerelni. Uram, ma nagyon jó napom van, mondja. A délután találtam a kukában egy fél lángost, most meg ez a 200ft, és láthatólag boldog ebben a pillanatban. Uram, uram, mondja, hajléktalan vagyok, itt-ott húzom meg magam, lépcsõházakban, vagy ahol tudom. De bármilyen munkát elvállalok, itt megtalálom. Mondom neki, nem idevaló vagyok. De akkor is eljön velem, megcsinálja, csak vigyem el. Egy vágyam van csupán, mondja, szeretném meglátogatni a beteg nõvéremet, de nincs pénzem útiköltségre. Lehet, hogy csak trükk, de mégis egyre jobban összeszorul a szívem, mert a férfi szemébõl látom, hogy õszinte, esendõ és nagyon magányos. Felajánlom a vélt útiköltséget, egy kisebb összeget, bár a részleteket nem tisztázzuk, ekkor már mindketten elérzékenyülünk. Kérdezi vallásos vagyok-e? Nem, nem úgy neveltek – mondom. Ajándékozni szeretne nekem egy kis könyvecskét, amit még délután kapott egy lelkes hívõtõl. Címe: Mit tanít a Biblia? Elfogadom. A férfi hálálkodva búcsúzik el, végre tud magának egy vacsorát venni a közeli Penny-ben, mert idõközben a SPAR bezárt. Beülök az autóba. Nem szégyellem, a könnyeimmel küszködöm, amikor arra a kukából kihalászott fél lángosra gondolok. Aztán észreveszem azt a kis könyvet, amit még mindig a kezemben szorongatok. Kinyitom az elsõ oldalon:

Ez áll benne: „ (az Isten) Letöröl minden könnyet a szemükrõl, és nem lesz többé halál, sem kesergés, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé” (Jelenések könyve 21:4).

Szegedi József

Pétervására

-marton4-

A Karancs-Medves túra azt követõen (2008) fogalommá vált számomra, az igazi tavasz, a jó idõ jelképévé, amiben most sem kellett csalatkoznom. Ha az évek hosszú során valami nagyon jóra, valami eufórikusan emelkedett dologra szerettem volna gondolni, ami igazán feldob, hát sokszor ez a 2008-as teljesítés járt az eszemben, ez volt az igazi életöröm, a boldogság, a fizikai jóllét, az újjászületés túrája és szimbóluma. Kérdés, hogy a mai nap hozzátett-e, vagy esetleg elvett ebbõl az emelkedett, „virágos hangulatú” képbõl?

Kérdés??

Ha valakit érdekel!

A bejövõ képre kattintva, a jobb alsó sarokban a teljes képernyõs üzemmódra váltva nézhetõ meg ez a kis videó, ami a 2012-es természetfotóimból összeállított válogatás.

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/ATermeszetKepekbenNyilvanosAlbum?authuser=0&feat=directlink