Nagy Gáspár Emléktúra 50
(Leszállok a vonatról, a brutális erejû villanymozdony pillanatok alatt eltûnik a rövid szerelvénnyel. Elõkészítem szokásos kellékeket: térkép, lámpa, láthatósági mellény. Az elsõ faluban rámköszönnek egy teraszról, sörrel kínálnának, köszönettel visszautasítom, hosszú még az éjszaka. Aztán észreveszem a rendõrautót a kocsibejáróban, elkezdem fogalmazni, mit mondok majd a járõrnek, ha megállít. Magyarázkodásra aztán nem kerül sor, innentõl alig találkozom emberrel. Egy kerékpáros nõ valahol inkább kilép a nyeregbõl, hogy minél gyorsabban eltûnjön. Érthetõ a reakciója, én is megijednék, ha valami furcsa idegen grasszálna a szinte minden szempontból kiesõ falumban, pláne késõ éjszaka. Elhagyom a forgalmas fõutat, majd a forgalmas mellékutat is; sokadrendû, másfélsávos aszfaltcsíkon folytatom a sétát. Egyik megfigyelésem, hogy a nyomóskút errefelé nem divat, megjegyzendõ ugyanakkor Sorkifalud, ahol találok egy üzemelõt. Örök hálám érte. Ugyanezen településen álmos, konyhaszék méretû nyulat riasztok fel – vajon mit keresett egy buszmegállóban? Õ tudja. Dél felé kanyarodok, a párhuzamos vasútvonalon tehervonat zakatol észak felé, sokáig hallgatom a zaját. Újra csend ül a tájra, bányaszerû képzõdmény mellett húz el alattam az út, már álmosodok, és a hûsítõ szél elültével a szúnyogok is megtalálnak. Kistelepülés kis vasútállomására érkezem, még van néhány óra az elsõ vonatokig, a váró nyitva áll, bemegyek, elalszom a padon. A hangosbemondó recsegésére ébredek, Szombathely felõl, Pécs felé, többnyire megáll, de van, ahol nem. Ez jó is lesz, a következõig, köszönöm. A választott kocsi ajtajánál ketten készülünk leszállásra: fiatal lány, egy szál rövid, nyári ruhában, meg Kékdroid, hosszúnadrágostul, pulóverestül, kabátostul. Valaki eltájolta magát öltözködésileg, és erõs gyanú ébred bennem, hogy én vagyok az. Vasváron aztán szétszélednek az utasok, én még egy darabig maradok, körbefényképezem az állomást...)
...aztán elindulok arra, amerre más emberek elindultak. Vasvárból a vasút – és az itt párszáz méteren mellette futó 8-as fõút – felõl nem sok látszik, vagy még annyi sem. Már kezdek kételkedni abban, hogy jó településen járok-e egyáltalán, amikor megérkezem a városközpontba. Emitt városháza, amott templom, még amottabb pedig mindenféle vendéglátóipari létesítmény. És egy szalag. Ez nagyon tetszik, mert csak annyira emlékszem a rajthely koordinátáiból, hogy a mûvelõdési központot kell keresni, és a szalagok visszafelé fejtése segít – úgy kell nézni, hogy honnan lenne látható a következõ, és meg is lesz az elõzõ. Amikor már egészen jól nyomon vagyok, rámköszön egy hölgy, hogy a túrára-e, és elõször, ugye. A túrára, igen, és Vasváron pláne. Besétálunk az újszerû állapotú, Nagy Gáspárról elnevezett mûvházba, itt már készülnek a rajtoltatók, és két leendõ résztvevõ is felbukkan: egy látványosan fiatal helybéli, és egy túratárs, akit mintha ugyanarról a vonatról láttam volna leszállni, amelyrõl én is. Mivel még rengeteg idõ áll rendelkezésemre a rajtig, meg a tolongó tömeggel sem kell küzdeni, kényelmesen szét- majd összemolyolom a dolgaimat, átrendezem a táska tartalmát, kitöltöm a nevezési lapot, megint áthelyezek pár dolgot a zsákban, pótlom a kimaradt rovatokat a nevezési lapon, és végre odalépek a rajtoltatók elé. Kapok tõlük egy itinert, meg rajtszámot és rajtidõt, továbbá mindenféle jókívánságokat az útra. Nézzük meg azt az itinert. Színes, igényes, állapítom meg elsõ ránézésre. Félbehajtott A/4-es lap, állapítom meg másodikra. Az elsõ oldalon Nagy Gáspárról tudunk meg néhány alapvetõ információt, négy sor csak a díjait sorolja. Ezt már olvastam a túrára való készüléskor, ugorjunk. Középen térkép, színes, némileg lekicsinyített, de attól még használható, csak a rácsosztást kell megszoknom. Az útvonalat vastag, fekete vonal jelzi. A hátoldalon találom a távadatokat és a bélyegzéseknek szolgáló rovatkákat. Továbbá a követendõ jelzést, amely nemes egyszerûséggel végig a KL. Végül itt van még az útleírás is, ez egészen Oszkóig ad instrukciókat, de igazából utána nincs is rá szükség, a térkép már önmagában is jó. Illetve, nem teljesen jó, de errõl majd késõbb.
Még elszerencsétlenkedek pár percig, aztán nagy lendülettel elhagyom a rajthelyet. Autóból szólítanak, hogy eltévedtem-e, de csak Lippai Bea és Nagy Attila az. Õk leparkolnak, én meg elsétálok, tudom, hogy úgyis találkozunk még ma. Vasvár szép város, állapítom meg, ahogy szétnézek a központban. A szalagozással is elégedett vagyok, elõször a zalaegerszegi fõút mentén vezet, majd enyhe emelkedõn felballagok egy víztoronyhoz, kikerülök egy valamigyártó üzemet, és rátérek az oszkói országútra. Itt piros sáv, piros Mária út, valamint kék rom jelzések vezetnek, ebbõl a már említett KL-nek kell vezetnie lépteimet. Némelyik KL mintha fordítva lenne felfestve, ilyet már a Tanúhegyek nyomábannál is láttam, de míg ott ismeretes volt a jelzésinverzió oka, valamint elszigetelt, egyedi jelenségként fordult elõ, itt egész nagy arányban látni kék _I jeleket. Nem zavaró, csak mókásan fest. No, tehát oszkói országút, elég kevés autó jut egy-egy túrázóra, rám például összesen három, pedig majd' két kilométeren át követem rajta az útvonalat. Az út mellett és a távolban mindenféle kultúrnövények teremnek, az egyes táblákat kisebb-nagyobb erdõfoltok szakítják meg. Egy ilyen erdõfoltnál jelzés tér be az erdõbe, ha jól veszem ki a maradványait, egy sárga keresztrõl van szó, de ilyenrõl sem az itinerben szereplõ, sem a saját térképem nem tud, pedig utóbbi idén üli tízéves jubileumát. (Basszus, szinte tegnap vettem...) Odébb az aszfalton is látni a túra jelzéseit, egyenes alléban sétálhatok majdnem nyílegyenesen dél felé. Az erdõben egyrészt kellemesen hûvös van, másrészt rengeteg szúnyog, tehát elvetem a pulóvertelenedés gondolatát. Éles balkanyarral térek rá a térkép szerint római katonák útjára. Itt néhány pocsolya, pár álmos béka és talán az utóbbiak miatt kevesebb szúnyog fogad. Enyhe lejtõn hagyom el a kavicsos csapást, a 17-es vasútvonal mellé érkezem, ezzel párhuzamos, benõtt szekérútra térek. Nem sokkal késõbb, fénysorompós útátjárónál keresztezi a jelzés a vaspályát, egy ideig elszórakoztatom magam azon töprengve, hogy éppen ide miért tettek automata fénysorompót. A nagy átkelõ forgalom miatt biztos nem.
A sínpár túloldalán követem a vonalat egy ideig, a leírás szerint cseresznyefák mellett, ezt halvány növénytani ismereteim is próbálják alátámasztani. Lassan elkanyarodok a pálya mellõl, annyira, hogy egy kõre festett jel után nagyjából szembefordulok eddigi irányommal. Odébb terepjárós emberek lódulnak el a közeli Pácsony felé, aztán fékeznek, visszatolatnak, jól megnéznek maguknak, és mégis inkább Pácsonyra szavaznak. Nem követem példájukat, nekem jók a KL jelek, ezek egy kidõlt magaslesnél ismét kelet felé térítenek, fasor mentén ballagok, a távolban elöl Oszkó házai látszanak, meg valami üzem, amelyhez hamarosan a szükségesnél sokkal közelebb kerülök. Elérek egy bozótost, amelynél két jelzés mutat kétfelé, úgy, hogy nem esik le, merre kell menni pontosan. Megnézem a térképet, az egyértelmûen délkeleti irányt mutat, a leírás balrafordulásainak követését meg valahol elvesztettem. Akkor legyen délkelet, egyértelmûnek tûnik, hogy a pácsonyi víztornyot kell célba venni, majd egy alkalmas helyen kelet felé fordulni. Jelzés ugyan nincs, de mivel nem is volna mire festeni, ez nem tûnik fel. Egy szántás szélén már kezd gyanússá válni, hogy a térkép mintha nem lenne összhangban a valósággal, de szántás során kevés gazda néz turistatérképet, hogy figyeljen az azon szereplõ dûlõutak meglétére (és ha nézne, a KL akkor sem lenne rajta). A szántás kikerülésével némileg hamarabb érek le valami csoffatag árok partjára, innen egyértelmû földúton, nemrég felállított távvezetéktartó oszlopsort követve érek fel a korábban már említett üzemhez. Továbbjutni innen nem olyan egyszerû, mert a térkép által jelzett, észak felé térõ út sehol nincs, helyette újabb víztelen árkot és lekerített területeket találok. Dél felõl azonban kikerülhetem az iparterületet, jobb ötlet híján így teszek. Megszámolom a méretes silókat, rátérek a Oszkó-Pácsony országútra, amelyen végre elérhetem az elõbbi falut. Beérve Nagy Attilát látom meg, röviden tájékoztatom, hogy én valamit nagyon elnéztem, õ pedig eligazít az ellenõrzõpont felé. Itt a két kedves pontõrrel sikerül tisztázni, hogy a térkép valóban nem helyes, a jelzések viszont jók, és azokat kell figyelni elsõsorban – az õ álláspontjukat erõsíti, hogy itt a túra eddigi évei során senki nem tévedt el. Valakinek ezt is el kell kezdenie, gondolom magamban. Vigasztalásul kapok egy bónusz müzliszeletet a másik mellé, amelyet ezúton is köszönök.
Nem is rágódok sokat az iménti közjátékon, inkább megcélzom egy rövid, nagyon alacsony lejtõn a következõ, kevésbé rövid, de még mindig nagyon alacsony emelkedõt és elhagyom Oszkót kelet felé. Itt valamiféle sárga sáv jelzések bukkannak fel, az észak felé nagy nehezen észrevehetõ letérésbõl arra következtetek, hogy nem ez a környék legsûrûbben járt turistaútja. Odébb dél felé térek, a távolban az olaszfai templom vonja magára a figyelmet. Átsétálok Kozmafára, itt újabb ellenõrzõpont vár, vízzel kínálnak, nagyon jólesik, mert nagyon meleg kezd lenni, és a vízvételi lehetõségek száma a túrán erõsen korlátozott. Hosszan elnyúló, enyhe lejtõt kell tovább követni déli irányban, egészen Olaszfa széléig, ahol rögtön megint kelet, majd délkelet felé térek. A jelzések példásan jók. Keskeny csapásra térítenek, ezen lassan felérek egy elhagyatottnak tûnõ szõlõhegyre, néhol nyílik egy kis kilátás a közelebbi környékre – a távolira nem, ahhoz túl párás a láthatár. Amúgy is nehéz a levegõ, egész nap azt várom, hogy jöjjön valami futó zápor, de ilyesmire nem kerül sor. Erdõben vezet tovább az út, fenyvesben kanyargok párszáz métert, ez talán az egész túra leghangulatosabb szakasza. Egy tisztás túlvégében bóját pillantok meg, kisgyermekes család õrzi a pontot, a bélyegzés mellé szõlõcukrot adnak, rögtön egy fél csomaggal. Ez késõbb jó lehet.
Leballagok a szõlõhegyrõl, kényelmes, árnyas mélyút visz le a Sár-völgybe. Sár, az szerencsére nincs, völgy viszont van, és félelmetesen hosszan kell követni. Rövid ideig még az erdõben bóklászok a jelzések mentén, de késõbb muszáj lesz kilépni a nyílt terepre, jobbra erdõsáv, balra repceföld, aztán néha helyet cserélnek, meg néha nem is repce nõ a szántásban, hanem valami más, ami zöld. Megyek tovább, csendben fõdögélve a napon. Balra a domboldalban elhagyatottnak tûnõ ház áll, ez, és az idõnként felbukkanó magaslesek képviselik az emberi építészetet. Egy ideig olyan is van, hogy erdõ nincs, csak szántó jobbra, meg szántó balra, de végül felbukkan egy hupli, épp elõttem, és nagyon reménykedem abban, hogy jó helyre tájolom magam a térképen, és rövidesen eltérhetek kelet, és egyben Nagytilaj felé. Bingó. Fahídon keresztezek egy árkot, és körülbelül tizennégy méternyi szintemelkedést leküzdve átkelek egy dombon. Itt jobbra és balra is fõleg repceföld látható, meg elöl is, egészen a faluig, de a házakon túl folytatódik a sárga szõnyeg. Betrappolok Nagytilajra, a templomnál nagy munkában vannak, felújításnak tûnik. A településen egy szûk kilométernyi oda-vissza szakaszt kell megtenni. Közben találok Nagy Gáspár emlékkövet és egy millenniumi kopjafát, utóbbi közelében pedig egy mûködõ nyomóskutat. Ezt megjegyzem. Felsétálok a temetõhöz, itt nyugszik Nagy Gáspár. A pontõr hölgy megkérdezi, hogy honnan jöttem, a válasz meglehetõsen bonyolult, de mindenesetre kapok egy szatyornyi ajándékot, mint kellõen messzirõl érkezõ. Ezt külön köszönöm szépen! Továbbá megkapom a túra díjazásának a felét, mert az összes kitûzõket valami félreértés folytán ideküldték. Tehát választhatok, kétféle kitûzõ és egy kitûzõ méretû fakorong közül. A fakorongot választom, ez a legötletesebb, és fa alapú díjazásom talán még csak az Öko-park túráról van.
Visszasétálok Nagytilajra, közben a nyomóskútnál megtöltöm a palackomat. A kultúrháznál vár a frissítõpont, bemegyek, leülök pár percre. Lehet tölteni szódát, vörösbort, és a kettõ tetszés szerinti keverékét is. Ételileg jár korlátlan szeletnyi zsíroskenyér és olyan kenyér, amin a pontõri saját recept szerinti keverék található – ebbõl én a tepertõkrémet, a fõtt krumplit és a fõtt tojást jegyeztem meg, a lényeg, hogy nagyon jó. A kulináris élvezeteket tökmagolajjal meglocsolt lilahagymával lehet tovább fokozni. Sajnos nem maradhatok sokáig, vár a vonat hazafelé. És én megyek. Nagytilaj és Bérbaltavár között aszfaltot taposva, beállva a sorba az ellenõrzõpontról korábban indult túratársak mögé. Nagytilaj fordulópontot jelentett az irányban, innentõl észak és nyugat és északnyugat felé túrázom. Most éppen északnak, a tarkómat tûzi a Nap, amíg meg nem fordítom a sapkám. Mellettem jobbra repceföld, balra pedig valami más. Elöl Bérbaltavár, a párás légben távolabbinak tûnik, mint a valóságban. Kicsit kilépek az aszfalton, besétálok a faluba, itt Nagy Gáspár szülõházánál található a sajátos ellenõrzõpont. Pontõr nincs, viszont kint lóg egy bója, alatta autentikus fehér hokedlin, piros mûanyag tálban jópár narancs, és egy kartonlap, hogy vegyünk a narancsból. Ilyet sem láttam még. Igazolásképpen fénykép készül, de ez nem egy bizalmatlan környék, és, gondolom ritka a notórius rövidítõ, aki okot adhatna a bizalmatlanságra. Az pedig, hogy az ellátmány ott vár az utcán, õrizetlenül, az egész környékre jellemzõ nyugalmat mutatja. Figyelemreméltó még az emléktábla alatti ötletes koszorú, összetekert papírlapokból. Innen a néhány sorral fentebb már említett két túratárssal haladunk tovább, beszélgetve. Poros kis utcán hagyjuk el Bérbaltavárt, hirtelen emelkedõ vezet fel a csehi szõlõhegyre. Az emelkedõ alatt azért nem egy Oroszlánvárra kell gondolni. Továbbra is repceföldek és még zöld búzatáblák mellett visz az út, a szõlõhegynek pedig nagyon csak a szélét érintjük. Az itineren még szerepel egy lebélyegzendõ rovat a csehi szõlõhegy kapcsán, a térképen már nem jelölték, és a rajtban külön ki is emelték, hogy ott ne számítsunk pontra. Itt vagyunk, nem számítunk pontra, trappolunk a hegyháton. Néha az útvonal megtesz egy-egy derékszögû kanyart, hogy legyen némi változatosság. Erdõbe lépünk, õszinte örömömre itt érezhetõen hûvösebb van. Kozmafa elõtt aztán visszatérnek a repcetáblák, és a túra útvonala is visszatér önmagába. A faluszéli ponton már nincsenek õrök, egy Nagy Gáspár-idézetet találunk nejlontasakba csomagolt papírlapon. Felírom, önigazolásképpen. Hármasunk itt szétválik, János nevû túratársammal hamarabb elindulunk.
Nemrég bevetett szántást kerülünk meg, majd leballagunk Oszkóra. Telefonon beszélek pár percet a távolban tartózkodó Kerek repkénnyel, aki éppen valami hideg ital fogyasztását végzi, és ezt némi kárörömmel közli velem. Annyi elõnye mégis volt a reggeli kavargásnak, hogy most mégiscsak adódik némi újdonság az útvonalban. Még akkor is, ha ez kimerül nagyjából ugyanannak a rétnek egy másik úton való átszelésében. A távolban tehervonat ballag Zalaszentiván felé, két dízelmozdony vonszol sok-sok tartálykocsit. A képrõl persze lemaradnak a gépek. Rövidesen véget ér a számomra nem ismerõs szakasz, újra kanyargunk, a jelzett kõrakás még megvan, a cseresznyefák is, a fehéren villogó fénysorompó is. Újra erdõben haladunk, a melegben a szúnyogok nagyrészt elültek, helyettük más rovarfaj képviselõi repkednek tétován, nem csípnek, csak úgy vannak. Mellettünk kóbor dízelmozdony kattog tova Vasvár felé. Hátat fordítunk a vasútnak, felsétálunk a római katonák útjára, majd elhagyjuk, kidõlt – kidöntött? - fákon lépdelünk át az országút felé. Idefelé ezek alig tûntek fel, most minden fa átlépésénél érzem a kidörzsölõdött bõrfelületeimet. Keserves szakasz következik, reggel is eszembe jutott már, hogy itt nem fogok szeretni visszafelé gyalogolni, és ez a sejtésem beigazolódott. A Vasvár táblának nagyon örülök, amikor pedig a víztorony és az üzemcsarnok után lesétálunk az árnyékos járdával rendelkezõ fõútra, akkor még jobban örülök. A mûvelõdési háznál nincs senki, telefonos segítséghez folyamodok, a vonal túlvégén kedves hang igazít el a strand felé. Akkor legyen strand, hatalmas betonplacc a parkoló, a végében oázisként vár a strand, majálissal, mûsorral, bohócokkal, medencében pancsoló közönséggel. A rendezõség részérõl épp befejezõdött a pincepörkölt készítése, az emléklap mellé egy adag meleg ételt kapunk. Az elõbbi jópofa, az utóbbi jó forró és csípõs, tehát finom. Beszélgetek még egy kicsit a majd' két órája itt lévõ Beával és Attilával, aztán elõbb õk, utánuk pedig János túratársam is elhagyja a helyszínt. Én még félrevonulok kicsit, cipõt igazítani, belülrõl portalanítani, aztán elbúcsúzom a rendezõségtõl és megcélzom a vasútállomást. Köszönöm a társaságot útitársaimnak, és természetesen nagyon köszönöm a túrát a rendezõknek. A tényleg jelentéktelen rendezési hiányosságokat sokszorosan pótolta a maroknyi társaság lelkesedése és közvetlensége. A létszámról: ha jól értem, a két táv résztvevõi létszáma az idén átlépte a száz fõs határt. Ez egész jó adat, különösen, hogy a hét közepébe ékelõdõ ünnepnapi rendezésrõl van szó.
A hosszú pihenõ után önmagam lassított felvételeként indulok el, kegyetlenül fáj minden kidörzsölõdött tagom. Lassú, rövid lépésekkel totyogok át a vasútra, a fõleg a strand felé igyekvõ járókelõk közül néhányan sajnálkozóan mérnek végig. Az állomáson a pénztárosnõ elõzetes engedélyével igénybe veszem a fali csapot, víztöltésre, aztán szép türelmesen kivárom a szombathelyi vonatot. Ez egy zöld-sárga Jenbacher képében jelenik meg. Sokkal kényelmesebb, mint a lepukkant, régi IC-kocsi, amellyel Szombathelyrõl utazom tovább. Viszont mégiscsak gyorsabb a city, mint a mindenféle más eljutási mód, no meg a 16-os vonalon is régen utaztam utoljára. Répcelakig még ébren is vagyok, aztán jórészt átalszom az út hátralévõ szakaszát. Este még a PMP teljesítésérõl hazafelé tartó sétáLós bácsival is összefutok, és ezzel fejezõdik be a történet.
-Kékdroid-
Képek a túráról |
